Cipeled a túlsúlyt magadon, zavar, hogy nem tudsz leülni a homokozó szélére egy jót játszani a gyerekkel. Nem bírod a saját látványodat a tükörben, mert ott kibuggyan, itt lóg, amott meg különben is hogy néz a hájad. Olyan ruhákat vásárolsz, amik ápolnak és eltakarnak, de leginkább csak jó nagyok rád, amikben még háromszor akkorának tűnsz. De nem baj, csak ne látszódjon a sok hurka a hátadon, amit a melltartó csinál. Igyekszel úgy ülni, hogy minél kevesebb helyet foglalj el, minél kevésbé látszódjon, hogy van hasad és úgy teszed a lábad, hogy vékonyabbnak tűnjön a combod.
Szenvedsz és küzdesz.
Minden áldott nap azzal kelsz fel, hogy le kéne fogyni, mert legalább 20 kilót viszel a testeden, ami igazából nem is a tiéd és közöd nincs hozzá, nem akarod érezni, látni, hordozni. Azzal fekszel le este, hogy inkább nem nézel magaddal szembe a tükörben fogmosás közben, mert nem akarod látni a tokádat. Álmodozol elalvás előtt arról, hogy milyen lenne két számmal kisebb ruhákban járni, milyen lenne, ha szaladni tudnál a gyereked után anélkül, hogy kifulladnál, vagy milyen lenne, ha felemelt fejjel, szégyenérzet nélkül mehetnél az utcán az emberek között. Álmodozol, de nem lépsz, nem teszed meg azt az egy lépést, nem hozod meg azt a döntést, hogy márpedig változtatsz az életeden.
Nem csúfolódom, teljesen megértelek, ugyanebben a cipőben jártam. Ismerem azt a félelmet, amit legbelül érzel, hogy milyen lenne elhagyni magadról a védelmi réteget. Tudom, milyen ijesztő, hogy ki kell lépni a komfortzónából és elindulni az ismeretlen felé. Nemcsak te, mindenki más is így működik: félünk attól, amit nem ismerünk, még akkor is, ha az, amiben épp vagyunk, nem jó nekünk.
A testeden a hájjal pont olyan a kapcsolatod, mint egy bántalmazó társsal.
Tudod, hogy rosszat tesz, tudod, hogy megöli a lelkedet, és még az életedet is féltheted tőle, de mégsem tudsz kilépni, mégsem tudod otthagyni. Pedig látod te is, hogy távol tartja tőled az embereket, nem hagy aludni rendesen, bezárkózol magadba miatta, elveszted az önbizalmad, és mégsem megy az elszakadás tőle. Nem azért, mert gyenge ember vagy, hanem mert jobb az ismerős rossz, mint az ismeretlen, ami akár még rosszabb is lehet.
A fejedben öntudatlanul a legrémisztőbb forgatókönyvek peregnek, a bizonytalan jövőnél még az is jobb, ha nyakig ülsz a szarban, mert az legalább kiszámítható. Minden embernél más oka van a védelmi hájnak, van, aki így akarja távol tartani magától a ragadozókat, mások trauma miatt esznek többet, a harmadik pedig ki tudja, milyen pozitív érzést nyer az evésből. Egy dologban megegyeznek: a hatalmas túlsúly mögött lelki probléma áll.
Az étel vigasz, boldogság, ott van a hűtőben akkor is, amikor mindenki más magadra hagy.
Nem beszél vissza, nem kritizál, nem akar tőled semmit, csak ad. Önmagát adja. Az evés megnyugtat, a rágás ritmikus mozgása helyettesíti az ölelést, az ízek segítenek betölteni az űrt, amit belül érzel. Egy falat csoki sosem lesz egy falat csoki, mert mindig érezni akarod, ahogy szétárad tőle a nyugalom benned. Oldja a stresszt és fogja a kezedet éjjel-nappal, ha arra van szükséged. Hogy is hagyhatnád ezt magad mögött olyan egyszerűen? Lemondani arról, ami örömet szerez és pillanatnyi kielégülést jelent? Na, azt azért már mégsem kéne.
Mert bevillan, hogy ha belevágsz, el kell hagynod a megszokott ízeket és a megszokott ételeket, amik eddig örömforrásként voltak az életedben. Kétségbeeséssel tölt el, hogy mi lesz veled a kedvenc csokid és sütid nélkül, felrémlik, hogy mostantól csak üres rizsen, csirkemellen és zöldségeken kell tengődnöd. Közben az éhezés rémképe is bekúszik az elmédbe, látod magad, ahogy ülsz kétségbeesetten majd a kis fehérje shake fölött, és tudod, hogy délután négy után már semmi mást nem ehetsz, maximum vizet ihatsz.
Ha mindez igaz rád, akkor van egy jó hírem: nem kell mindenről lemondanod ahhoz, hogy fogyni tudj, sőt nem is szabad mindenről lemondanod, mert a vége csak nagy zabálás lesz, ha megvonod magadtól az ételeket. Ne abban gondolkodj, hogy mit nem szabad mostantól enned, hanem gondolj rá úgy, mint egy izgalmas kalandra, ami közben kipróbálhatsz új ízeket, új alapanyagokat.
A fogyáshoz nem éhezés kell, hanem okosan átgondolt étkezés.
Kell hozzá az, hogy lecseréld otthon az alapanyagokat egészségesebb verzióra. Fehér lisztet teljes kiőrlésűre, cukrot cukorpótlóra, fehér rizst barna rizsre, tésztát teljes kiőrlésű tésztára. Kell hozzá az is, hogy átgondold egy napodat, hogy általában mit és mennyit szoktál enni, mert a hiba a rendszerben van, nem az a baj, ha megeszel kéthetente egy szelet csokit, hanem amikor rendszeresen, mindennap ezt teszed. Amikor rájössz, hol csúszol el az étkezésben, mi vezetett a hízáshoz, akkor már a megoldás kulcsa is a kezedben lesz.
A fogyás szép lassan elkezdődik, ha megteszed az első három lépést: felderíted a lelki okokat a hízás mögött; megvizsgálod, hol hibás az étrended; majd végül akcióba lépsz, és lecseréled fokozatosan az alapanyagokat, így már tudsz majd egészségesebb ételeket főzni. Ha pedig mellé még minden napra beiktatsz legalább fél óra mozgást is, akkor garantált a győzelem. Ugye, hogy így már nem is olyan ijesztő?