Öt éve annak, hogy az első tünetek jelentkeztek: először csak a slusszkulcsot nem találta, aztán a gondosan elrejtett nyugdíját, kiment a fejéből, miért ment a boltba, és a szavak is egyre nehezebben jöttek a nyelvére. Mindenkivel megesik, gondoltuk kezdetben, aztán a jelek egyre erősödtek és sűrűsödtek, nemcsak nekünk, de szűk környezetének is feltűnt:
A Marika olyan furcsa lett.
Teltek a hónapok, az évek, egymást követték a „feledékeny” epizódok és az orvosi vizsgálatok. A halálszagú magyar egészségügy csapdájában kerestük a fényt – kevés sikerrel. Egymásnak ellentmondó eredmények, kiégett, agyonhajszolt, felkészületlen szakemberek, pénznyelő magánrendelők, megfizethetetlen csodaszerek lettek a mi kálváriánk is, beletörődni pedig mind a mai napig nem tudtunk, hogy a tudomány tyúklépésben halad a demencia iramához képest.
Édesanyánk erős támasza ebben a fejezetben is édesapánk lett, aki sziklaként állja szerelme „változását”; mélységes türelemmel, odafigyeléssel és erővel terelgeti, megállás nélkül kutat és nyomoz, a demencia témaköréről mára többet tud, mint a háziorvos. Tudja például, hogy a tánc, az erdő, a nevetés többet ér minden vitaminnál, hogy a jóga, az egyszerű fejtörők, a barkácsolás fényesítik az agyat; és tudja, hogy a demens ember akkor van jól, ha nem éreztetik vele, hogy elméje gúnyt űz belőle.
Idővel azonban a legerősebb szikla is megfárad, kell a pihenő, hogy új erőre kapjon, hogy felülkerekedjen csüggedésén, depresszióján, fáradtságán – kell a család, hogy ha rövid időre is, de átvegye az édes terhet, hogy másik szülője végre elengedhesse a felelősséget. Így lett öt napig a lakótársam demens édesanyám, aki édesapám kíséretében faluról egészen a fővárosig utazott „nyaralni”.
A lakást, amelyben tíz éve lakom, már nem ismerte meg, nem tudta, melyik az emelet, és arra sem tudott válaszolni, miért van ott. Szemeiben látszott, pillanatra megijed, de hangom kedvessége, egy meleg ölelés, kezeim szorítása és egy kiadós nevetés a pillanatok törtrésze alatt megnyugtatta, kíváncsian lépett be a liftbe.
A lakás lenyűgözte, pedig kialakításában ő maga segédkezett sok évvel ezelőtt. Ő választotta a burkolatokat, festette a lámpabúrát, ő álmodta meg a galériát, tőle örököltem a bútorokat, és egyáltalán, neki köszönhetem, hogy ehhez a lakáshoz hozzájuthattam. Emlékeiből ezeket a képkockákat radírral törölték ki, nem maradt a helyükön más, csak az ösztönszerű jó kedély, a vidámság és egy 71 éves gyermek, aki gondoskodásra szorul:
- aki éjszaka többször megébred, kétségbeesett tekintettel téblábol fel-alá, mert nem tudja, hol van;
- aki nem tudja, milyen nap van, az év melyik hónapját tapossuk;
- akinek gondot okoz, hogy a pénztárnál megkülönböztesse az ezrest a tízezrestől;
- akinek nem mindig jut eszébe, hány unokája van pontosan;
- aki megszokott közegéből kiszakítva tájékozódni nem tud;
- aki egy gyermekhez hasonlóan nem törődik már modorral és illemmel, hangosan és könnyedén jegyzi meg, mennyire kövér a liftben velünk utazó nő;
- aki mindig mindent elrejt, hogy aztán hetekkel később akadjunk rá egy kulcscsomóra, egy receptre vagy éppen a gyógyszereire;
- aki a hűtőbe teszi vissza a kávét és a borospoharat;
- aki nem találja a szavakat, gyakran csak elmutogatja, körülírja azokat;
- akit a pillanatnyi emlékképek, a mélyből váratlanul feltörő információfoszlányok folyamatos időutazásban tartanak;
- aki, remélem, nem tudja, nem látja és nem érzi, hogy az egykoron éles eszű tanítóból mára egy gyámoltalan kislánnyá vált, aki rég egy olyan dimenzióba lépett át, melynek működését még csak nem is sejtjük.