Több mint 100 éves a módszer, amellyel most áttörést értek el a rákgyógyításban

„Bevallom, elég szkeptikus voltam a sikert illetően, amikor a már sokadik sikertelen kemoterápiás kezelés után az orvosok felajánlották a kísérleti immunoterápia lehetőségét. Pontosan tudtam, hogy az esélyeim nem valami jók” – idézi a The Telegraph című brit lap Judy Perkinst, azt a texasi mérnöknőt, aki a hét elején lett világhírű, miután orvosai beszámoltak gyógyulástörténetéről a Nature Medicine című szaklapban.

A 49 éves Perkinst azután választották ki a kísérleti terápiára, hogy a sokadik kemoterápiával sem tudták meggátolni, hogy az eredeti, jobb mellében lévő daganat tovább nőjön, és átterjedjen a többi szervére, így például a májára. Mikor az orvosok elkezdték az immunoterápiát, Perkins nem volt jól. Nagyon nem. „Az igazat megvallva, már feladtam a küzdelmet, mikor jött ez az új lehetőség – vallja be. – Az eredeti daganat nyomott egy ideget, így valahányszor csak megmozdultam, elviselhetetlen fájdalom sugárzott ki a karomba. Szóval inkább próbáltam nem mozdulni.”

Ezek után ő lepődött meg a legjobban, mikor az immunoterápia már két hét alatt érezhető javulást eredményezett nála. „A hatalmas tumor, ami addigra a jobb mellkasom falába is beette már magát, érezhetően kisebb lett. Sőt! A közérzetem is sokat javult.”

Az immunrendszer a leghatékonyabb gyilkológép

Kevesen tudják, de az immunrendszerünk gyakorlatilag napi szinten küzd a rák ellen azzal, hogy ártalmatlanítja azokat a mutálódott sejteket, amelyeket a szervezet termel időről időre, és amelyekből akár daganatok is kialakulhatnának. Az esetek többségében ez az immunrendszer „közkatonáinak”, a T-sejteknek köszönhetően marad el, amelyek 15 különféle módon képesek elpusztítani a szervezetre támadó vírusokat, baktériumokat és más „betolakodókat”, köztük a mutálódott sejteket is.

Hogy akkor miért vezetheti mégis a rák a világ egy jelentős részén a halálozási okok listáját? Mert a rákos sejtek képesek arra, hogy meghekkeljék ezt az egyébként rendkívül hatékony védelmi rendszert azzal, hogy olyan anyaggal veszik körbe magukat, amitől láthatatlanná válnak az immunrendszer éber őrei számára.

A bevezetőben sokat emlegetett és optimista körökben már-már rákgyógymódként aposztrofált immunoterápia elsődleges feladata a modern biotechnika segítségével biztosítani, hogy az immunrendszer sikerrel vegye fel a harcot a rákos sejtekkel szemben. Az orvosok lényegében „felébresztik” (aktiválják) az alvó T-sejteket, majd egy speciális géntechnikai eljárás segítségével gyakorlatilag „kiképzik” és „szaporítani” kezdik őket azzal a céllal, hogy elpusztítsák az adott szervezetben található rákos sejteket.

Több mint százéves módszer

Modern biotechnika ide, génszekvenálás oda, az immunoterápia nem a 21. század találmánya. És még csak nem is az előzőé. Az 1890-es években foglalkozott vele először egy New York-i sebész, bizonyos William Coley, akit azután kezdtek komolyabban érdekelni a szarkómás esetek, hogy csontrák miatt elveszítette az egyik fiatal páciensét. Coley-t olyannyira felkavarta az eset, hogy elkezdett orvosi leiratok után kutatni, amelyekből jobban megértheti a betegséget.

Így talált rá annak a szobafestőnek a dokumentumaira, akit az orvosainak többször is operálniuk kellett a nyakán újra és újra visszatérő rosszindulatú daganat miatt. A férfi kartonjából kiderült, hogy a negyedik sikertelen operáció után súlyos streptococcusfertőzést kapott, orvosai pedig biztosak voltak benne, hogy ez az eredeti betegségével együtt az életébe kerül majd. Nem így lett: a férfi nemcsak hogy kigyógyult a streptococcusfertőzésből, de megszabadult a daganattól is.

Coley az aktát olvasva nekibuzdult, tovább kutatott, és több olyan példát is talált, ahol a daganatos beteg épp egy streptococcusfertőzés után vált tünetmentessé. Ebből tévesen arra következtetett, hogy a fertőzés végzett a daganattal, épp ezért kísérletbe kezdett, amelynek keretében 1000 rákbetegnek adott be streptococcusinjekciókat. A kezelt betegek egytől egyig betegebbek lettek, de akadtak köztük olyanok is, akik végül teljesen meggyógyultak – nemcsak a fertőzésből, de a daganatos betegségükből is.

A New York-i sebész fényes pályafutásának – amelynek keretében még saját gyógyszert is piacra dobott Coley’s Toxins néven – végül a sugárterápia és a kemoterápia megjelenése és sikere tett be, ezt követően ugyanis hosszú évekig nem is foglalkoztak az orvosok az immunoterápiával. Legközelebb az 1970-es években vették elő a témát: ekkor jöttek rá, hogy Coley tévedett, amikor a daganatellenes hatást a streptococcusbaktériumnak tulajdonította. Mint kiderült, a rákos sejteket nem a fertőzés győzte le, hanem a fertőzés által aktiválódott immunrendszer.

„Papíron és egereknél már hosszú ideje gyógyítani tudjuk a rákot”

Ezt Jonathan Powell, a Bloomberg-Kimmel Intézet immunoterápiával foglalkozó kutatója nyilatkozta a Smithsonian Magazine-nek, aki beszélt arról is, hogy a biztató laboreredmények ellenére a minden rákbeteg ember számára egyformán hatékony gyógymóddal egyelőre még mindig adós a tudomány. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem is válhat egyszer – remélhetőleg a nem túl távoli jövőben – épp az immunoterápia azzá a módszerré, amelyre évtizedek óta várunk, csak azt, hogy még vannak teendők.

Sok szempontból, és talán erre utal a bevezetőben említett Judy Perkins esete is, a célzott immunoterápia – vagyis az, hogy a szervezet saját védekezőrendszerét állítjuk csatasorba a daganat ellen – még hatékonyabb is, mint a ma bevett terápiás módszerként alkalmazott sugár- és kemoterápia. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy ez esetben sem csodaszerről beszélünk.

A fő gond az, hogy genetikailag módosított „gyilkológépeket”, ebben az esetben T-sejteket szabadítani a rákos sejtekre veszélyes eljárás. A szakembereknek az aktiválás mellett komoly fejtörést okoz a pusztításra kondicionált T-sejtek „kikapcsolása” is, amire nagy szükség van, mert ezek – feladat híján – nemcsak a rákos sejteket, de a szervezet saját, egészséges szöveteit is megtámadhatják. Egy-egy ilyen támadás mellékhatásokat okoz: a leggyakrabban csak jelentéktelen kiütéseket, pajzsmirigyműködési zavarokat, de előállhatnak krónikus betegségek, komolyabb tüdő-, bél- és ízületi gyulladások, sőt szélsőséges esetben halálos is lehet a terápia. Akár hetekkel a befejezése után is.

„Megmozdulni sem bírtam, most 40 mérföldeket túrázom”

Judy Perkins a Telegraphnak nyilatkozva mindenesetre arról beszélt, hogy még most sem tud napirendre térni afelett, ami vele történt. „A szakemberek remissziónak hívják azt, ami velem történik, én viszont gyógyulásnak. Két évvel ezelőtt megmozdulni sem tudtam a fájdalomtól, és készen álltam arra, hogy ennek az egésznek vége legyen. Most pedig itt vagyok, 40 mérföldeket túrázom, és boldogabb vagyok, mint valaha. És tünetmentes, immár két éve.”

A másik oldalon a szakértők viszont – noha Perkins drámai javulása reményt adhat, hogy a terápia más, előrehaladott állapotú mellrákos pácienseknél és egyéb, nehezen kezelhető ráktípusok (petefészekrák, prosztatarák) esetében is működhet – óva intenek attól, hogy bárki gyógymódot kiáltson. A módszer egyelőre csak egyetlen nőnél bizonyult sikeresnek, épp ezért meg kell várni a további klinikai tesztek eredményét más rákos betegeknél is.