Áttétes mellrákkal élő nők

Anna, nyolc éve él áttétes mellrákkal

Tízévesen arról álmodoztam, hogy édesanyám értem jön matekórán, és azt mondja, „gyere kicsim, elmegyünk, nem kell idejönnöd többet”. Fél évvel később, amikor Hodgkin-limfómám lett, ez a jelenet pontosan így játszódott le. Bepakoltunk mindent a bőröndbe, és eljöttünk Erdélyből Budapestre. Elég későn érkeztünk, az orvos azt mondta anyának, vigyen haza. De maradtunk, és meggyógyultam. Azóta is sokszor bebizonyosodott, hogy rám ott fent vigyáznak.

A mellrák 26 éves koromban jelentkezett, amikor a lányom három és fél éves volt. Kitapintottam egy csomót, amit csak fél évvel később vettek komolyan, amikor anyukámmal kijártuk, hogy végre megcsinálják a mammográfiát. Végül lekapták az egész mellemet, mert elég agresszívnak bizonyult a rák. Időben vagyunk, semmi gond, mondták. 13 évvel később, amikor a kisfiam volt három és fél éves, kiderült, hogy csontáttétem van a kettes-hármas bordán és a szegycsonton. Azt sem akarták komolyan venni, pedig hónapok óta óriási fájdalmaim voltak. Újra sugarat kaptam és kemót, és felmerült, vajon bírja-e majd a szívem, lebénulok-e a gerincáttétek miatt. De jól viseltem a kezeléseket. Három éve megint jelentkeztek a fájdalmak, kiderült, hogy a nyaki egyes csigolyában lévő áttét sugárzik ki a kézbe. Megműtöttek, sugaraztak. Egy évvel később a másik mellemben is kitapintottam egy csomót. Ezt a mellemet is levették, elgyászoltam a szép melltartóimat. Fél évvel később, az eltávolított mellemnél, a vágás nyomán újult ki megint valami, de kezelést már nem kaphattam, mert a szívemnek elege lett az egész eddigi tortúrából: szívelégtelenségem lett, majdnem belehaltam. Végül egy jó kardiológusnak hála sikerült lábra állnom.

„A kisfiam kilencéves, most lesz rám a legnagyobb szüksége, még maradnom kell.” (Fotó: Juhász János)

Azóta a szívem miatt semmilyen kezelést nem kaphatok. Most nincs sehol semmi, de ott motoszkál bennem, mi van, ha visszajön. Dolgozom azon, hogy ne reggeltől estig ez legyen a fejemben. Olyan férjem van, aki a csillagokat is lehozná nekem az égről, és ez nagyon sokat tud adni. Tervezek is, ami előrébb visz. Borzasztó, ami történt, de megtanított másképp gondolkodni és érezni. 

A saját halálomtól nem félek, de a kórházi kiszolgáltatottságtól igen, és attól, hogy itt kell hagyni a családomat. A kisfiam kilencéves, most lesz rám a legnagyobb szüksége, még maradnom kell. Ráncos akarok lenni, az jót jelent.

Ágnes, hét éve él áttétes mellrákkal

2014-ben, 47 évesen diagnosztizáltak. Sokkoló volt az első találkozás a rákkal. A mammográfia után rögtön a műtőbe vittek, hogy mintát vegyenek. Bejött az orvos maszkban, nem is láttam az arcát.  „Ugye most nem vágja le a mellbimbómat?” – kérdeztem, mire azt válaszolta: „Úgyis az lesz a vége.” A bánásmód annyira embertelen volt, hogy elmentem Kistarcsára Dr. Vass László professzorhoz, aki azt mondta, azt sem lehet megsaccolni, hogy 5 év múlva melyikünk él. Innentől mindenki nagyon emberséges volt. Megműtöttek, beraktak egy expandert, ami 9 éve még nagy dolognak számított. Kezelésre az Uzsoki Utcai Kórházba kerültem, ahol akkor Dr. Landherr László volt az osztályvezető orvos. Ő mindig személyesen jött ki a betegek elé, köszönt, kezet fogott, hellyel kínált – apróságok, de sokat jelentenek.

2016-ban kimutatta a CT, hogy apró foltok vannak a tüdőmön. Leromlott a vérképem, kiderült, hogy leukémiás lettem, és bekerültem a Semmelweis Klinikára. A tüdőmmel való foglalkozás egy évet váratott magára, addigra a foltok is nagyobbak lettek, és igazolódott az áttét. Kemoterápiát, biológiai kezelést kaptam, amitől szépen visszahúzódtak a daganatok. A biológiai kezelést azóta is kapom, és teljesen stabil lett az állapotom. A tüdődaganatok nem befolyásolják az életemet, sportolok, úszom, biciklizek. 

„Ha az ember szembenéz a halállal, mi történhet a hétköznapokban? Nincs veszítenivaló.” (Fotó: Juhász János)

Amikor az első diagnózist megkaptam, felkerestem természetgyógyászt, pszichológust, mindenbe kapaszkodtam. Szembesültem azzal, hogy halandó vagyok. Ma már nem hiszek a lelki okokban, szerintem a rák oka a civilizáció, esetleges, ki kapja meg. 2019-ben a leukémia is visszajött, a kórházban elkaptam egy fertőzést, nem sok jót jósoltak, de két hét intenzív osztály után meggyógyultam. Akkor valahogy megbarátkoztam a halál gondolatával. Nem foglalkozom sokat azzal, hogy krónikus betegséggel élek, azon túl, hogy háromhetente járok kezelésre.

Hívő vagyok. Ha az ember hisz Istenben, bármikor odafordulhat hozzá, és a közösségből is sok szeretet jön. Ma már sokkal bátrabb vagyok, könnyebben kiállok magamért, jobban örülök az apró dolgoknak, kiegyensúlyozottabb lettem. 

Erika, három éve él áttétes mellrákkal

2014-ben, 53 évesen derült ki, hogy mellrákom van. A daganat szerencsére 1 cm körüli volt, biztonságosan el tudták távolítani, kemózni sem kellett. Sugárkezelést és hormonterápiát kaptam, amit három év után a mellékhatásai miatt abbahagytunk. Ez utólag nem bizonyult jó döntésnek. Hat évvel később fájni és feszülni kezdett a mellkasom, ezért amilyen szakorvoshoz csak lehetett, elmentem. De hiába mondtam el a kórelőzményt, senkinek nem jutott eszébe, hogy áttétről lehet szó. Egy kardiológus küldött el hasi ultrahangra, ahol kiderült, hogy víz van a tüdőmben. A rendes CT rögtön kimutatta az áttéteket a gerincben, a két csípőcsontban és felkarcsontban, valamint a szegycsontban.

Két hétig feküdtem a kórházban csőre kötve, amíg leszívták a másfél liter folyadékot a tüdőmből. Amikor végre elkerültem az onkológushoz, már jártányi erőm sem volt, szinte vegetáltam. Aztán az áttétekre adott gyógyszer hatott, szépen-lassan újra jártam. A legutóbbi PET CT szerint valahol regresszió, máshol kiújulás van a szervezetemben. Patthelyzet, lehet, hogy terápiát kell váltani. Végső soron a kemoterápia is szóba jöhet, amitől eléggé félek.

„Nem félek a haláltól, csak az odavezető úttól, de nem emésztem magam ezen sokat.” (Fotó: Juhász János)

A tíz évvel ezelőtti diagnózis sokkoló volt, de úgy éreztem, az egészből könnyen kijöttem. Önkéntes lettem a Mellrákinfó Egyesületnél, vállaltam, ami történt velem. De most nehéz megbarátkozni azzal, hogy soha nem leszek egészséges, legfeljebb tünetmentes. Egyre több embert leépítek, akiket csak azért tartottam magam mellett, mert „illik”. Nem nézek tévét, indokolatlanul nem húzom fel magam dolgokon. Valamelyik nap olvastam egy mondást: az ember nagyságát az mutatja meg, hogy milyen nagyságrendű dolgokon idegesíti fel magát.

Kértem privátban másodvéleményt egy onkológustól, aki jó sok pénzért szánt rám 15 percet, majd közölte: „ugye tudja, hogy ön ebbe fog meghalni?”. Kész arculcsapás. Mégsem félek a haláltól, csak az odavezető úttól, de nem emésztem magam ezen sokat. A feladatom az, hogy húzzam, ameddig csak lehet, hátha jönnek újabb kezelések, amik minél tovább életben tartanak.

A fiaimból merítek erőt, akik felnőttek, támogatnak. Biztosan ők is aggódtak, de soha nem mutatták, egyszerűen tették, amit kellett. Egy éve van egy párom, akiről egész életemben álmodtam. Egy percig nem zavarja, hogy beteg vagyok. Nem értem, mi a jó ebben neki, de ő azt mondja, hogy minden perc, amit együtt töltünk, megéri. Megoldotta, hogy bejöhessen velem a CT-re, ott állt a fejemnél, vállalta a sugárterhelést is. Tegnap adott nekem egy gyönyörű pink cikláment, csak úgy. Ritka az ilyen. 

De nem elemzem ezt, csak megélem.

Halom Borbála, a Mellrákinfó Egyesület alapítója. Borit 2012 novemberében diagnosztizálták rosszindulatú daganattal a bal mellében. 2015 óta támogatja az érintetteket, és ösztönzi a nőket arra, hogy járjanak el szűrésre. A cikk nélküle nem jöhetett volna létre (Fotó: Juhász János)