„Tiltottak tőle, de a sport mentette meg az életemet” – Horgas Pétert lyukas szíve tette igazi harcossá

Elek Dóra | 2018. Július 04.
Péter úszott, dzsúdózott, capoeirázott, szertornázott, pingpongozott, tollasozott, aztán kikötött a capoeiránál, és végül a Ninja Warriorban is szerepelt. Pedig amikor világra jött, az orvosok azt mondták a szüleinek: búcsúzzanak is el tőle.

Amikor megszületett, négy lyuk volt a szívén. Az orvosok pár napot jósoltak neki, de Horgas Péter élni akart. A ma 31 éves fiatalember végül a sport megszállottja lett, kaszkadőrként szerepelt több filmben, artistaképzőben edzősködött, és részt vett a Ninja Warrirorban is, melynek végén pár másodpercen múlt a továbbjutása, a közönség pedig felállva, könnyes szemmel tapsolta meg. Ismerjetek meg közelebbről egy igazi harcost!

A tévében már sportos fiatalemberként láttunk, de újszülöttként az sem volt biztos, hogy életben maradsz.

1987-ben születtem Pécsen, a csernobili katasztrófa után, azt mondják, az állapotomnak köze lehet hozzá. A szívemben több lyukkal és rosszul záródó szívbillentyűkkel jöttem világra. A legnagyobb probléma az volt, hogy így a testem oxigénellátottsága nem volt kielégítő, az elhasznált és a friss vér összevissza áramlott a szívemben, volt visszaáramlás is a nagy vérkörből, a belső szerveim pedig elkezdtek abnormálisan megnagyobbodni. Azt mondták a szüleimnek, hogy el is búcsúzhatnak tőlem, mert nem fogok sokáig élni, és azt is nyíltan közölték az orvosok, hogy Magyarországon szóba sem jöhet az operációm, azt egyetlen szakember sem vállalja el, mert a csöpp testem nem bírná ki a többórás műtétet. Ezzel egy időben a kezelőorvosom közel két évig próbálkozott sikertelenül megszervezni számomra, hogy egy projekt keretén belül Amerikába szállítsanak egy szívspecialistához.

Péter 2 évesen

A szüleidet ez a tény hogyan érintette?

Fiatal házasként három koraszülött gyermeket is elveszítettek, de nem adták fel, hogy gyermekük legyen, annak ellenére, hogy az orvosok nem tápláltak már reményt. A szüleim hite azonban erősebbnek bizonyult: 1985-ben egészségesen megszülethetett a bátyám, majd másfél év után én. Valamennyire az utolsó reményük voltam, mert azt mondták édesanyámnak, hogy több terhességet semmiképpen se kockáztasson meg. Azt gondolta anyukám, hogy ha én életben maradok, az a hitének is a bizonyítéka.

Gondolom, ilyen kezdet után igyekeztek burokba zártan nevelni a szüleid.

Próbáltak óvni, de a legfontosabbnak mindig azt tartották, hogy én jól érezzem magam. És ha ez a folyamatos rohangálást jelentette, akkor attól sem tiltottak el. Mivel ötévesen még mindig életben voltam, egy budapesti szívspecialista elvállalta a műtétemet. Érdekesség az is, hogy a műtét során az előzőleg diagnosztizált négy lyuk helyett már csak egyet találtak a szívemben. Hatalmas köszönet illeti azokat a barátokat, ismerősöket, akik a szüleim mellett álltak, és segítettek nekünk azzal is, hogy anyukámat több hétre befogadták Budapesten, hogy a kórházban mindennap velem lehessen.

Milyen emlékeid vannak ebből az időből?

Határozottan emlékszem, hogy idős bácsik között feküdtem egyedüli gyermekként a kardiológián. Sokat sírtam, amikor édesanyámnak ott kellett hagynia estére, a bácsik pedig csitítgattak, meséltek nekem. A műtét utáni első emlékem, hogy ébredezek, és a fülemhez tartják a telefont, hogy „Édesanyád keres, beszélj vele!” Annyit tudtam suttogni, hogy „Szia anya!”

A családom első látogatásakor a bátyámmal elkezdtünk fogócskázni a folyosón. Több „drót” állt még ki a mellkasomból, hogy ha megállna a szívem, közvetlenül tudják defibrillálni. A szüleim ránk szóltak, hogy álljunk meg, ne rohangáljunk, mire én hirtelen hasra estem. Az egész folyosó, az összes beteg, nővér és a szüleim is lélegzetvisszafojtva várták, mi lesz, felkelek-e, vagy sem. De olyan ügyesen tettem magam elé a kezem, hogy azonnal felpattantam, és a folyosó kollektív sóhaja után édesanyám magához ölelt.

Hogyan befolyásolta a betegség a gyerekkorodat?

A műtét után azt mondta a szakorvos, hogy csak időt nyertünk, fel kell készülnünk arra, hogy a későbbiekben további beavatkozások várnak még rám. A szüleim abban a szellemben neveltek, hogy ha 10 évet élek csak, akkor is éljek teljes életet. Soha nem tiltottak meg semmit, mindig elmagyarázták, minek mi lehet a következménye, de azt mondták, ha ki akarom próbálni, csináljam. Első osztálytól kezdve fel voltam mentve testnevelésből, ugyanakkor kipróbálhattam több sportágat: úsztam, dzsúdóztam, capoeiráztam, szertornáztam, pingpongoztam, tollasoztam. De ha egy kicsit izzadni kezdtem, az edzők egyből leállítottak, mert féltettek. Ezt nem szerettem.

Aztán 15 évesen láttam egy dokumentumfilmet a parkourról, és nagyon megtetszett. (Ez az a szabadfutásnak is nevezett extrém sport, amelyben akadályokon keresztül jutnak el a résztvevők egyik helyről a másikra, például tetőkön, falakon ugrálva – a szerk.) Pár évvel később egy capoeiraedzés után pedig arra lettem figyelmes, hogy pár fiú ugyanúgy ugrál a teremben, mint abban a dokumentumfilmben. Odamentem hozzájuk, és becsatlakoztam. Később elkezdtem Budapestre járni edzésekre, két évre rá pedig kimentünk a parkour-világbajnokságra, ahol 47 csapatból 2. és 3. helyezéseket értünk el. Életem egyik meghatározó élménye volt! 14 országba jutottam el a parkournak köszönhetően.

A parkour az igazi szerelem

A parkour természetesen szép és jó, de ekkor már felnőttél, és lassan azon is el kellett gondolkodnod, hogy miből élj meg.

Tudtam, hogy sporttal kapcsolatos munkával szeretném keresni a kenyerem. Az első munkahelyem egy kalandpark volt, ahol egész nap fákon, köteleken kellett mászkálni, trambulinozni és emberekkel beszélgetni. Amellett, hogy fejlődtem a sportban, nagyon szerettem is ezt a munkámat. Az összes szakmámat a parkourhöz igazítottam, így lettem akrobatikaoktató, sportrekreációs oktató, ipari alpinista pedig csak azért, hogy legálisan mászkálhassak tetőkön. Akrobataként, kaszkadőrként filmekben szerepeltem, artistaképzőben edzősködtem, most pedig fiataloknak, gyerekeknek adok órákat.

Beszéljünk a tavalyi Ninja Warriorról egy kicsit, hiszen a legtöbben onnan ismerhetnek.

A Ninja Warrior vetélkedő nagyjából 20 éve létezik mint show. A parkourös csapattal már évek óta ki szerettük volna próbálni, úgyhogy azonnal jelentkeztünk is a magyar műsorba. Ezeknél a biztonságosnak mondható pályáknál mi sokkal durvább dolgokat csináltunk végig betonon. Egy biztonságos, de nagyon kemény játék volt az egész.

Hogyan zajlott a műsor?

Online regisztrációt követően egy castingon kellett részt venni, aztán pontozási rendszer alapján jutottak tovább azok, akik jó szerepeltek. Ezután volt egy olyan „válogató” is, amikor kamerák kereszttűzében azt figyelték, mennyire tudunk jól beszélni, mozogni, szerepelni a rivaldafényben. Körülbelül 5000 jelentkezőből 330-an kerültünk adásba, a teljes verseny tényleges forgatása pár nap alatt lezajlott.

A pályákkal mennyire ismerkedhettetek meg?

Mielőtt behívták a nézőket a stúdióba, a versenyzőknek tartottak egy pályabejárást, amikor bemutatták és elmondták az akadályok használatát. És nagyon szigorúan betartatták a szabályokat. A falnál például lehajoltam megtapogatni, hogy milyen anyagból van, de egyből rám szóltak, hogy kizárnak, ha még egyszer ilyet csinálok. Megnézhettünk mindent, de sosem mehettünk végig a pályán gyakorlásképpen, minden pályára csak a felvételkor,  élesben léphettünk fel. A backstage-ben pedig volt egy tv, ahol figyelemmel kísérhettük egymás futamait, tehát egymás hibáiból is tanulhattunk.

Horgas Péter a Ninja Warriorban

Az első pályánál nagyon befeszültem, mindent izomból és túlbiztosítva csináltam, mert fogalmam sem volt, milyen anyagú a pálya, milyen súlya van az alkotóelemeknek. Én nagyon sokat és tudatosan készültem erre a megmérettetésre. Sok mentális, fizikai és technikai készülés és munka áll az eredményem mögött. A futamom előtti várakozás alatt számtalanszor elképzeltem, ahogy végigmegyek a pályán, és a toronyban rácsapok a gombra.

Az egész nagyon jó élmény volt emberileg is. Még a döntőben is torkunk szakadtából ordítottunk be egymásnak segítő szándékkal. Egy nagyon jó, összetartó közösséggé, barátokká váltunk. Aztán Hungarian Ninja Challange néven a 2017-es versenyzőkkel alapítottunk egy közösséget is. Rendszeresen szervezünk edzéseket, versenyeket, sőt pályát is építünk. Egyelőre ugyan csak a magunk örömére, a saját fejlődésünkért csináljuk mindezt, de minden komoly érdeklődőt szívesen fogadunk magunk közé. Pécsett pedig most kezdem a magam vállalkozását elindítani, ahol lelkes fiatalokat igyekszem képezni a legjobb tudásom szerint.

A Ninja Warrior döntősei között

Voltál már világversenyen, jól szerepeltél a tévében. Mi az, ami most motivál?

A betonon ugrálást már nem szereti a testem, ezért egyre inkább az állóképességi sportok felé kanyarodok. Futok, úszok, biciklizek. Az álmom egy tereptriatlon-verseny, melynek neve Norseman. Ez igazán nagy kihívás nekem a szívbetegségem miatt, de hiszem, hogy sikerülni fog, és hiszem, hogy ezzel sok embernek adhatok további motivációt. Szeretnék embereket arra biztatni, hogy merjenek álmodni, de tegyenek is érte. Nekem azt mondták, hogy sosem szabad sportolnom, de végül ez mentette meg az életem, mert így erősödtem meg.


Nyitókép: Portrait Maffia

Exit mobile version