Te tudnál énekelni, miközben egy elefánt ül a mellkasodon?

Nemcsak a dohányosokat és a munkahelyi ártalomnak kitett embereket, hanem akár a szmogos, szennyezett levegőjű utcán biciklizőket és a városban futókat is fenyegeti, hogy káros részecskék, gázok kerülnek a belégzés folyamán a tüdejükbe. Ezek a pici molekulák pedig képesek olyan kóros sejtképződést beindítani, amely az egyik legszörnyűbb fulladásos betegséghez vezethet. 

A legújabb WHO-kimutatások szerint Kelet-Ázsiában ugrásszerűen megnövekedett a betegek száma, a krónikus hörghurut és/vagy tüdőtágulás egyre több embernél jelentkezik. A COPD Magyarországon is népbetegség, mintegy hatszázezren szenvedhetnek különböző súlyosságú állapotaiban. Nem csupán zavaró és állandósuló köhögésről van szó, hanem arról, hogy a tüdő kapacitása egyre jobban fogy, a beteg pedig állandó fulladásos tüneteket él meg akár csak attól a megterheléstől, hogy cipelni kezd valamit, mondjuk a napi bevásárlást a lakásától 300 méterre lévő bolttól, és a súllyal fel kell jutnia a második emeletre, mert nincs lift.

„A betegségről ma már nagyon sokat tudunk – mondja dr. Várdi Katalin tüdőgyógyász főorvos, a Budai Egészségközpont és a Duna Medical Center orvosa, a Légzéssel a Lélekért Alapítvány munkatársa. – A legfontosabb ismérvei közé tartozik, hogy megelőzhető, kezelhető, de nem gyógyítható. Míg a rákot mindenki ismeri és féli, addig a COPD kevésbé ismert. S míg a rák egy pallos, ami vagy lesújt, vagy nem, a COPD a felfedezése pillanatától örök érvényű és halálos: aki ettől szenved, ebben vagy valamelyik, a betegséghez kapcsolódó szövődményben fog meghalni. Az emberek fejében már ott van, hogy a dohányzás káros az egészségre, de azzal kevésbé vannak tisztában, hogy a szennyezett levegőből is juthatnak káros részecskék a tüdőnkbe. A betegség első stádiumában sokan nem is tudnak róla, hogy már nem egészségesek. Nem sportolnak, így nem veszik észre, hogy a nagyobb erőpróbát a tüdejük már nem bírja. Pedig ez már egy jel lenne.”

Héjjas Mária a nyugdíjazása után vette észre először, hogy fullad. A tüdőgondozóba utalták.

„Nincs levegőm, ezt éreztem – avat be a részletekbe az idős hölgy. – Ennek már lassan tíz éve. Nekem nem volt hurutom, nem köhögtem. Én rögtön fulladtam. Ma már úgy tartom otthon az oxigénpalackot, mint más az ásványvizet. Harmadik emeleten lakom, lefelé még menne, de felfelé már nem. Lift a házban nincs. Ugyanolyan mozgáskorlátozott lettem, mint egy kerekesszékes, pedig a lábam bírná, a tüdőmmel van gond. Ahogy megyek felfelé, úgy fogy el a levegőm. Mindezen sokat ront a levegő szennyezettsége, ha szmog van, ha köd. Az is ront a helyzetemen, ha rossz a fizikai állapotom, ha beteg leszek. Egyedül a kedélyemmel egyensúlyozom, próbálom mindennek a jó oldalát látni. Járok gyógytornára, mert a mozgás kihat a tüdő működésére. Elfogadtam, hogy nem lehet meggyógyítani, de azért mindent megteszek, hogy sokat ne romoljon.

Senkinek nem kívánom, hogy ne legyen levegője, halálközeli élmény minden fulladás. Ráadásul úgy érzem, a testem öregedett meg, hetvenen túl vagyok, de a lelkem még élne, fiatal.

Neked kerekesszéked van, nekem oxigénpalackom

A COPD betegségnél az ún. terhelési korlátozottság megjelenése az első tünet, amire már felfigyelnek az emberek, hacsak nem jelentkezett előbb egy kínzó, nem szűnő köhögési inger, vagy olyan ijesztő váladék, amely köhögés közben jött fel.

„Terhelési korlátozottságnak azt nevezzük, amikor valaki nem tud felmenni az emeletre, nem tud szatyrot cipelni, nem tud futni, elérni öt lépésből a villamost, mert úgy érzi, menten megfullad – magyarázza a főorvos. – Hazánkban 600 000 ember érintett. Az állandósuló problémás légzési tünetek persze a többséget ráveszik, hogy kivizsgáltassák magukat. Csakhogy azok, akik ezzel a problémával küzdenek, bezárkóznak és izolálódnak, ami további, akár pszichés problémákat okoz.

Az, hogy valaki kerekesszékkel közlekedik, mára elfogadott lett, az viszont, hogy valaki oxigénpalackkal járjon az utcán, még mindig elképzelhetetlen.

Pedig sok esetben a betegség előrehaladottsága már megkívánná, és léteznek is utcai viseletre szánt, akár csak 4-5 kilós palackok. A probléma ugyanis mindig az, hogy a beteg egyszerűen nem kap levegőt. Ez a tünet pedig – akár köhögés előzte meg, akár hirtelen lép fel – pánikot okoz, hosszú távon szorongást, depressziót eredményez.

Ha valaki még mindig nem tudná elképzelni, mit éreznek a betegek, gondolja azt, hogy egy óriási elefánt ráült a mellkasára, és nem is akar onnan leszállni. Hiába kapkod levegő után, fullad, fullad és fullad.

S hogy mindez ne legyen elég, a betegség gyakran fordul elő szív- és érrendszeri vagy egyéb társbetegségekkel. Vannak, akik kórosan lefogynak, hogy kisebb kapacitású tüdejük is bírja, mások a mozgáshiánytól, a lakásba szorulástól meghíznak. A túlsúly pedig hozza a valódi mozgásképtelenséget, a csontritkulást, a cukorbetegséget.

S hogy van-e megoldás?

Ma már a betegség jól kezelhető gyógyszerekkel, hörgőtágítókkal, gyulladáscsökkentőkkel – ezek tüneti szerek. A prevenció lenne ennél fontosabb, hogy lebeszéljük az embereket a dohányzásról vagy az olyan munkahelyekről, ahol káros anyagok jutnak a szervezetükbe, csak ezt nem veszik komolyan, netán nem is tudnak róla. Ma már van tüdőtranszplantáció, vagyis kaphatnak az emberek új tüdőt 65 éves korig; és a jövőben biztosan lesz restaurációs medicina, azaz a tudomány bizonyos szerveinket újra elő tudja majd állítani, pl. tüdősejtet fognak majd klónozni, vagy lesz lehetőség 3D-s nyomtatásra. Viszont ennél a betegségnél nem egy pirulán múlik, hogy jobban legyünk, mint a fejfájásnál. Több gyógyászati segédeszköz van, amelyeket meg kell tanulni használni. Épp ezért léteznek betegoktatók, akik segítenek a praktikákban: hogyan használjon a beteg a spray-ket, inhalációs eszközöket, hogyan kell pszichésen uralni a pánikot, amikor jön a fulladás. Ez az egyik legrémisztőbb tünet, egy általános orvos is megrémül egy fulladásos beteg láttán, míg mi nyugodtan segítünk, mert bár a tünetek borzalmasak, ijesztőek, tudjuk, hogy még nem fulladna meg, bírná.”

Énekléssel jobban lenni?

A borzalmas tüneteket ma már világszerte próbálják énekléssel enyhíteni. Magyarországon azonban ez egy kicsit más, mert tétje van a kórustagságnak.

„Az éneklés sokat tesz hozzá a beteg légzéséhez – magyarázza dr. Várdi Katalin. – A helyes légzéstechnika megtanulásával nagyobb területeket használ a tüdejéből. Mindezt ellenőrzött körülmények között végezzük, közösségben, karmester segítségével. Hasonló kicsit a szobabiciklizéshez, hiszen az egy alsó végtagot érintő tréning, ami nehézlégzést generál – vagyis kiderül, hol vannak a kapacitás határai, és a beteg kontrollálhatja a pánikot, amikor érzi, hogy fullad. Mennyivel könnyebb egy ilyen tünetet átvészelni, ha valakihez odamennek, és azt mondják: édesem, mindjárt elmúlik, tarts ki! A magányos ember félelmét azonban éjjel nincs, aki csillapítsa.

Az éneklés is feszegeti a határokat, de ott a beteg nincs magára hagyva. Megtanulhatják, hogy a pihegés ebben az állapotban a rossz választás, a nagy levegővétel, a lassú, egyenletes belélegzés pedig a jó. Ezt pszichésen kell irányítani. A légzési torna, a hangképzési technika tehát a betegek érdekeit szolgálja. A kórusba a betegek egyedül jönnek, de csapatból távoznak. Sorstársakkal találkoznak. A COPD-orvoskonferencián pedig fel is lépnek, tehát nem a négy falnak éneklünk, hanem előadásra készülünk. Idén a második koncertre majd hatvanan jöttek fellépni Mátraházáról, a Korányiból és Farkasgyepüről. Öt-öt napot gyakoroltak előtte a betegek, és itt, a fővárosban léptek fel együtt, a COPD-világnapon.”

Fülbemászó dallam, hallás utáni tanulás

„Akkor is jártam kórusba, amikor fiatal lány voltam – emlékszik vissza Héjjas Mária –, de akkor nem volt probléma, hogy mennyi levegő távozik a tüdőmből. Most már ez másképp van.

Első hallásra rémületesen hangozhat, hogy a maradék kis oxigénből bármennyit is éneklésre szánjon az ember. Aztán megtörténik a csoda. Az éneklés öröme, a dallamok, hogy együtt hozunk létre valami nagyon szépet, és pont abból, amiből fogytán vagyunk – ez különleges dolog.

Az éneklés maga a csoda, és hogy mi is részesei lehetünk, hogy közben nem fulladunk, nem kapkodunk levegő után, az bizonyára annak is köszönhető, hogy biztonságban érezzük magunkat, és elsodor minket a zene. Hogy van, aki irányít, aki vezet minket, aki arra vesz rá, hogy hosszan lélegezzünk be, és ne kapkodva. Éneklés közben szinte egy másik, új tüdőnk dolgozik, az a szervünk, amit a művészetterápia épp gyógyít.”

A kórus működéséhez nem csupán a résztvevők lelkesedése, az orvosi szaktanácsadás és a szervezési munka szükséges. A szakmai részt Philipp György karmesterre bízták.

„Amikor az énekszámokat kiválasztom, figyelembe veszem, hogy a kórustagok nem profi énekesek, nem olvasnak kottát, a bonyolult zenei jeleket nem tudják értelmezni. Erre itt nincs is szükség: a legtöbb dalt hallás után tanuljuk meg – magyarázza a karmester. – A gyakorlás során pedig az igyekezet és az éneklés okozta öröm egyre jobban kitolja a határokat. Már énekeltünk tartott hangot, amivel a levegő bent tartását is gyakorolhatjuk, alapvetően azonban az az instrukció, hogy mindenki addig legyen levegő nélkül, amíg az nem fájdalmas számára. Módszertani szempontból semmi sem más, mint egy profi kórussal, csupán meg kell tanítanom, hogy a betegek hogyan vegyék a levegőt az énekléshez a rekeszizomból.

Egészen fantasztikus az emberi test: amikor az éneklőszerveket bekapcsoljuk, a szervezet a köhögőszerveket kikapcsolja. A leépülőben lévő szervezet számára óriási teljesítmény születik meg, mert megtörténik a csoda: miközben énekel a beteg, elfelejti a bajokat. Az élményterápia lényege valósul meg, elfelejt betegnek lenni.

Egy kórusnál nincs olyan, hogy egyszerre fogy el a levegő, valaki mindig tovább bírja. Zeneileg kell a közös tempót tartani, és ha 30-40 ember énekel együtt, akkor a dallamvonal sosem szakad meg. A kórus lényege épp ez: egymást támogatjuk, együtt érjük el az élményt. Engem dr. Várdi Katalin keresett meg a feladattal, amikor a kórus Dés László dalát szerette volna elénekelni, és Dés László engem ajánlott neki. A munkámat énektanárok, énekesek is segítik, olyan emberek, akik kíváncsiak, inspirálódni szeretnének, segíteni. Engem sem csupán az énektanítás érdekel, olyan ügy mellé akartam állni, ami annál is több. Ez pont olyan.”