Akár már holnap visszamenne az Antarktiszra – Rakonczay Gáborral beszélgettünk

Mielőtt nekiültem volna ennek a cikknek, elmentem egy órára futni. Miközben a hideg januári széllel küzdöttem, ami nem esett túl jól, azon gondolkoztam, vajon hogy lehet ezt sokkal zordabb és extrémebb viszonyok között napi 8-10 órában csinálni, ráadásul 44 napon át.

Merthogy Rakonczay Gábor épp ezt tette, míg az Antarktisz partvidékéről 950 kilométert leküzdve eljutott a Déli-sarkpontra. Sítalpakon, egy 94 kg-os szánt maga után húzva. Mindeközben az átlaghőmérséklet mínusz 15-20 fok körül volt, ami a gyakori jeges szél miatt sokkal hidegebbnek tűnik. Egy átlagos erőnlétű ember számára ez leküzdhetetlen, nem véletlen, hogy nem is vehet részt akárki egy ilyen expedíción.

És nem csak azért, mert sok pénzbe kerül, az ide nem elég, hogy kifizeted az expedíció árát, végig is kell csinálni. Számos feltételnek kell megfelelni. Azon túl, hogy komoly erőnlét kell hozzá, többek között teljesíteni kell egy „polár tréninget”, ahol megtanítják, hogyan kell az extrém sarkvidéki viszonyok között létezni, és egy legalább 3 hetes túra teljesítését is igazolni kell, ahol minimum 60 kilogrammos szánt húz maga után az ember, és megtapasztalja azt is, milyen mínusz 20 fokban túrázni. Gábor ezt Grönlandon teljesítette.

Napi rutin a világ végén

A Déli-sarkra egy nemzetközi csapat tagjaként indult el, a szabály ugyanis az, hogy aki először jár az Antarktiszon, az nem csinálhat szóló expedíciót. A norvég, lengyel és brit csapattársai hozzá hasonlóan komoly extrém sportolói múlttal érkeztek. Mikor azt kérdezem, mi volt a legnagyobb nehézség számára a 44 nap alatt, rögtön a csapatra terelődik a szó. „Mind a négyen elég erős személyiségek vagyunk, mindenkinek volt már része korábban komoly kalandokban, mindenki küzdött már az életéért, mindenkinek megvan az elképzelése, életfilozófiája egy-egy extrém szituációról, és ez nem mindig egyezik. Erre jön még az, hogy valaki fizikálisan jobban bírja, jobban akar haladni, van, aki csak túlélni akarja, van, aki korábban kel, van, aki később, tehát sok dologban kell alkalmazkodni egymáshoz. Mindezt extrém körülmények között, így a nagyon pici különbségek is komoly problémákat szülhetnek. De ezen valahogy túl kell lendülni, hisz mégis csak egy csapat vagyunk, és egy célért küzdünk.”

Naponta 8-10 órát meneteltek, attól nem kellett félniük, hogy rájuk sötétedik, ugyanis az Antarktiszon ilyenkor nyár van, és egész napos a világosság. A napi távokat fokozatosan emelték, hogy szokják a terhelést. A napi rutin úgy nézett ki, hogy egy órát gyalogoltak, majd 10 percet pihentek, ilyenkor próbálták az elveszett kalóriákat pótolni. Este aztán sátorállítás és a vacsora elkészítése volt a fő programpont. Ehhez havat kellett melegíteni, amivel aztán felöntötték a dehidratált ételeket. A többiek ezután lefeküdtek aludni, Gábor azonban még egy órát fent volt, megírta a naplóbejegyzéseit és képeket küldött haza. Reggel pedig minden kezdődött elölről.

A maguk után húzott szánban 30 napi élelmet vittek magukkal, és kétszer kaptak utánpótlást. Eléggé kicentizték az élelmiszer-rakományt, mert egy-egy napi adag 1-1,5 kg, és nagyon nem mindegy, hogy mennyit húz maga után az ember. A környezetvédelmi szabályokat is szigorúan be kellet tartaniuk, mindennemű szemetet, hulladékot el kell ugyanis szállítani az Antarktiszról. Igen, azt is.

Sok hó, kevés inger

Idén szokatlanul sok hó esett a Déli-sarkon, és egy 200 kilométeres szakaszon mély hóban kellett haladnia az expedíciónak. „A szánt sokkal nehezebb volt húzni, emiatt nagyon lassan haladtunk. Fizikálisan is nehéz volt, és felőrölte a csapat mentális erejét is, mert nem tudtuk meddig tart még, elég lesz-e az élelem.” A szokatlan hómennyiség miatt több csapatot is ki kellett menteni. Ezek a hírek persze rájuk sem voltak jó hatással. 

Itt nem lehet megingás, a pohár szélén gyalogolsz, arra kell balanszírozni, hogy ott maradj. Ha az ember nem 100 százalékosan hisz abban, hogy el tudja érni a célt, az nagyon veszélyes tud lenni. Fontos, hogy végig megtartsa az ember az elszántságát, céltudatosan haladjon tovább lépésről lépésre, és ne veszítse el a fő motivációját, hogy ő ezt teljesíteni akarja.

Komoly nehézséget jelentett számukra az ingerszegény antarktiszi környezet is, ahol élőlényekkel sem találkozni. A legrosszabb az, amikor a kavargó hó miatt napokon át tartó fehérség ül a tájra, és az ember a síléc hegyénél tovább nem lát. „Ez az egész felfoghatatlan az agy számára, annyira nincs semmi. Az agyunknak azonban szüksége van arra, hogy valamin pörögjön, mivel kint nem talál semmit, elkezd a belső világgal foglalkozni. Ilyenkor végigpörgeted az egész életed háromszor, de úgy két hét után ezek az emlékek kifogynak. Utána nekem működött még nagyjából egy hétig az, hogy meghatározott témákat találtam ki, és azokon agyaltam. Aztán jön egy időszak, amikor már pont a monotónia miatt hiába gondolsz bármire, a gondolatok pillanatok alatt elfoszlanak, ilyenkor az ember aztán megpróbál a következő lépésre összpontosítani.” Ilyen körülmények között a tér- és időérzékelés is megváltozik.

Egy idő után már azt sem tudod, hogy milyen nap van, értelmét veszti az is, hogy karácsony van. Ez is csak ugyanolyan nap, mint többi, arra való, hogy megtegyünk 25 km-t.

Nem kell csinálni semmit, „csak” túlélni

Gábor testsúlyának 10 százalékát veszítette el a túra során, és több fagyási sérülése is volt, amelyek szerencsére rendbe jönnek majd idővel. Azt mondja, arra számított, hogy ez lesz élete egyik legnehezebb erőpróbája, de nem gondolta, hogy ennyire megerőltető lesz fizikailag. „Hogy mentálisan mennyire lesz nehéz, azt nem tudtam elképzelni sem, mert nem volt összehasonlítási alapom, ennyire ingerszegény környezetben soha nem voltam.”

Hogy melyik a nehezebb, átevezni az óceánt vagy elgyalogolni a Déli-sarkra? Gábor szerint nagyon más a kettő. „Az óceán átevezésnél egy technikai eszköztől függsz, ha azzal gond van, akkor nagy bajban vagy, mert az óceán közepéről nem tudsz kiúszni. Ott életben kell tartani a technikát, itt viszont te magad kerülhetsz sokkal könnyebben bajba, mert nagyon ki vagy téve az elemeknek.”

A sok nehézség ellenére is azt mondja Gábor, már akár holnap visszamenne.

A szélsőséges környezet, az összes nehézségével együtt, lehetőséget ad arra, hogy olyan helyzetben lássa magát az ember, amilyenben még nem volt, és találkozzon saját magával. Hisz a való életben szerepeket veszünk fel, viselkedünk valahogy, ott viszont nem kell csinálni semmit, csak túlélni. A legősibb ösztön hajtja az embert, és ez nagyon tud működni.

Ez egy végtelenül egyszerű élet odakint, emiatt végtelenül szép és nehéz is, és mindenféle plusz körítéstől mentes. Lehet ezt nagyon- nagyon szeretni, és könnyű beleszeretni, ugyanakkor persze tudja az ember, hogy nem erre vagyunk kitalálva.”

Rakonczay Gábor a Ceremoniális Déli-sarkponton, körülötte az Antarktisz-egyezményt aláíró országok zászlói

Rakonczay Gábor a Ceremoniális Déli-sarkponton, körülötte az Antarktisz-egyezményt aláíró országok zászlói

Csak 18880 km az Északi-sark

Rakonczay Gábor az Antarktiszon

Rakonczay Gábor az Antarktiszon

Rakonczay Gábor az Antarktiszon

Rakonczay Gábor az Antarktiszon

„Na, mi jön még? A Hold?”

Gábor egyelőre még próbál visszarázódni régi életébe, és következik a számvetés ideje. Persze a fejében már megvannak a következő évek tervei is.

„Most le kell vonni az út tanulságait, én ilyenkor szeretem végigvenni, mi az, ami jól sikerült, mi az, amit elrontottam, akár a felszerelés, akár hozzáállás vagy fizikai felkészülés tekintetében. Szokták kérdezni: na, mi jön még, a Hold? Ha az nem is, de az tény, az ilyen emberek, mint én is, mindig keresik azokat a dolgokat, amivel a határaikat feszegethetik. Bőven van még olyan kihívás a Földön, aminek neki lehet feszülni, amit még más nem csinált meg, ami különleges, ami érdekes, és amiből tanulni lehet.”