Felépülő függők társadalmi megítélése és esélyeik a munkaerőpiacon – ez lett volna a témája egy humánpolitikai dolgozók továbbképzésével foglalkozó cég meghirdetett előadásának. Miért írom azt, hogy lett volna? Mert érdeklődés hiányában elmaradt. Egyszerűen nem volt elegendő jelentkező az amúgy reklámkampánnyal is megtámogatott, egész napos tréningre. De valóban az érdeklődés hiányzik ahhoz, hogy erről beszéljünk, vagy valami más áll az elzárkózás hátterében?
Érintettek mindenhol vannak
„Hogy a HR-szakma részéről ekkora az ellenállás, hogy még beszélgetni sem kívánnak erről a témáról, bennem éppen azt erősíti meg, hogy nagyon is kell beszélni róla” – mondja Erdős Géza kommunikációs szakember a fenti esetre reflektálva. Ő maga is rendszeresen tart szemináriumokat HR-eseknek, azaz emberierőforrás-gazdálkodásban dolgozóknak, és vallja: „Minden titok mérgező, ahogyan a családban, úgy minden közösségben, szervezetben is. Sőt, továbbmegyek, az, hogy tabusítjuk a gyógyuló függők jelenlétét a munkahelyeken, a cégek hatékonyságát, megújulását korlátozhatja, vagy éppen az új megoldások megtalálásában akadályozhatja őket.”
Érdemes itt egy kis fogalomtisztázó kitérőt tennünk. A gyógyuló vagy felépülő szenvedélybeteg túl van aktív függőségének szakaszán, absztinens, más szóval tiszta hosszú ideje, nem ritkán akár évtizedek óta is. De ha ily régóta él például alkohol- vagy drogmentesen vagy a szerencsejátékoknak hátat fordítva, miért nem azt mondjuk egyszerűen, hogy gyógyult? Mert nemcsak az addiktológiai szakma, de maguk az érintettek is így határozzák meg önmagukat tünetmentes életmód mellett is: felépülő vagy gyógyuló. Utalva arra, hogy egy hosszú – még pontosabban élethosszig tartó – fejlődési úton haladnak, melynek része például a tudatosságuk, az önismeretük, a személyiségük gyarapodása. És éppen ezek azok a tulajdonságok, amelyek vonzóvá tehetik vagy inkább tehetnék őket akár a munkáltatók szemében is. De hogyan is?
„Ha azt kérdezi tőlem egy HR-es, hogy a legrátermettebb jelentkező egy felépülő függő, felvegye-e, én azt válaszolom: már felvetted. Mert minden nagy cégnél dolgoznak érintettek. Statisztikailag sem lehetséges, hogy ne legyenek jelen a több ezer főt foglalkoztató magyarországi vállatoknál. De ettől nem kell megijedni, éppen ellenkezőleg, annak a felépülő függőnek a foglalkoztatása, aki komolyan veszi a gyógyulását, a munkáltató számára kevesebb kockázatot jelent, mint például azé, aki este tíz óráig benn van, és gyártja az Excel-táblázatokat, meg a csapatépítő tréningen is megjelenik. Ma mégis az utóbbi számít a főnökök álmának, pedig gondoljunk csak bele, valószínűleg ő is függő: munkaalkoholista. De a vállalati kultúrában többnyire ez a támogatott attitűd, és még azon sem akad fenn senki, ha az illető egy ilyen csapatépítő bulin akár kontrollvesztésig leissza magát. Az alkohol használata ennyire be van ágyazódva a magatartási mintáinkba, miközben egy felépülő, józan függő alkalmazásától rettegünk. Pedig ő tízszer jobban figyel magára, a mentális igényeire és a többiekére is, hiszen gyógyulása alatt ilyen készségeket tanult meg, kellett megtanulnia, hogy felismerje, megfogalmazza az érzelmeit, és így kezelje azokat, közben pedig a másokéit is tiszteletben tartsa, hogy képes legyen az önreflexióra, hogy felelősséget tudjon vállalni a munkájáért és önmagáért.”
A társadalom lassabban gyógyul, mint az egyén – hosszú idő, amíg eljutunk oda, hogy erről nyíltan lehessen beszélni (Fotó: iStock)
Bármilyen meggyőzőek és logikusan felépítettek is Erdős Géza fenti érvei, bármennyire is egyetértünk velük, mégsem vagyunk meglepődve, hogy a felépülő függő munkavállalók túlnyomó többsége sem a kiválasztáskor, sem később a munkahelyén nem vállalja a coming outot, azaz nem tárja fel életrajzának ezt a szeletét.
„Igen, és megértjük őket, hiszen annyi a függőséget övező torzítás, a negatív sztereotípia. Hogyne lenne, amikor az életünk szinte minden területét át- meg átszövik a legkülönfélébb előítéletek. Még azt is, hogy milyen színű kutyát választunk – mutat Erdős a bennünket békésen hallgató fekete, keverék kutyájára. – Billt egy fotón láttam meg, rögtön megtetszett. Amikor leutaztam érte Miskolcra, hogy örökbe fogadjam, a gondozói mondták, amit azóta mások is megerősítettek, hogy egy alomból mindig a zsemleszínű kölykök kelnek el először, a feketék utolsónak. Harapósabbnak, vadabbnak, kezelhetetlenebbeknek tartják őket? Ki tudja. Mindenesetre mi Bill-lel tökéletes harmóniában élünk. Mennyi tudattalan félelem, stigmatizálás. Hát még a függőséggel kapcsolatban, hogy nem betegség ez, hogy jellemhiba, hogy akaratprobléma – hogy csak a legáltalánosabb, társadalmilag elfogadott tévhiteket említsük.”
Ők is, én is elhallgattuk
„Hogy coming outoljam-e az alkoholproblémámat a munkahelyemen, az nem volt kérdés, pontosabban elég direkt módját választottam ennek: részegen jelentem meg egy alkalommal az irodánkban. Statáriálisan ki is rúgtak, ez két éve történt – mondja a negyvenéves, jogász végzettségű Ilona. – A területen, amelyre én specializálódtam, kevesen dolgozunk, így ebben a szűk körben a fénysebességnél is gyorsabban terjedt el, mi történt velem. Nyilvánvaló volt, hogy tenni ez ellen nem tudok, hogy szinte minden szóba jöhető munkaadó képben van a múltammal kapcsolatban. És hát az sem tett jót a renomémnak, hogy nőként csúsztam bele a betegségbe. Még egy bélyeg.
Árnyalja a képet, hogy az én szakmám kifejezetten fertőzött, ami az alkoholizálást illeti, még az ügyvédek társadalmán belül is. És ennek két, nagyon ellentétes következménye van: olykor megértéssel és együttérzéssel fogadnak, olykor pedig ugyanazok az emberek a végletekig megítélnek és elítélnek, és hogy alkalmazzanak, hát az kizárt. Az is érdekes kérdés, hogy miért érintenek ezen a pályán ilyen sokakat az alkoholproblémák. Naponta kell olyan konfliktusokat felvállalnunk, melyek valójában nem a mieink, mégsem maradhatunk kívül rajtuk – ha viszont túlzottan bevonódunk, az legalább olyan stresszes, és ilyenkor, ugye, igen könnyűnek tűnő szabadulóutat ígér a pohár. Hát ilyen környezetben kellett nekem új jövőt építenem. Teljesen egyedül. Foglalkozni azzal, hogyan verekedjem ki magam az alkoholbetegségből, és közben valahogyan megélhetést is találni.
A gyógyulás a kórházban elindult, és a mai napig heti rendszerességgel járok pszichoterápiára. Amikor már jobban voltam, és volt merszem és erőm, körbenéztem munkaügyben. Azt láttam, hogy akik foglalkoztathatnának, igen sokat dilemmáznak. A sokévi tapasztalatom és a nevem a szakmában, illetve a betegségem feszül egymásnak. Utóbbi egyébként soha sem lett kimondva. Hányszor ültem úgy kollégával szemben, hogy mindketten tudtuk, miért is sóhajtozik, ha a visszatérésem szóba kerül. Kezdjek el védekezni, magyarázkodni, hogy jól vagyok, stabil vagyok, nem tudom, hány száz napja szermentes vagyok? Lehet, hogy ezt kellett volna tennem. Most ott tartunk, hogy egy-egy konkrét ügyre szerződtetnek, és azt fizetik meg, tehát állandó munkahelyem és így állandó jövedelmem sincs. Ha úgy tetszik, ez a szabadság ára. De valakinek már el kellene kezdenie beszélni erről az egészről, onnan indítva, hogy miért is nem beszélünk a munkahelyi alkoholizálásról, gyógyulásról, rehabilitációról. Mert ebben a nagy csöndben a végén mindannyian megbetegszünk.”
Ha befogadsz, hatékonyabb leszek
Joggal merül fel a kérdés, hogy ezek után, ebben a környezetben mit tanácsolhat jó szívvel a szakember egy felépülő szenvedélybetegnek: korábbi függőségéhez ő maga hogyan viszonyuljon, a munka világában mennyit osszon meg róla.
„Legelőször is azt mondom neki, ne lépjen le a gyógyulás útjáról – mondja Erdős Géza. – És olyan támogatást válasszon ehhez, ami a legjobb neki: járjon önsegítő vagy önismereti csoportba vagy egyéni terápiába, a lényeg, hogy kérjen segítséget, hogy absztinens maradjon. Ami pedig a munkakeresést, munkába állást illeti, természetesen legyen óvatos. Azt szoktam mondani, hogy a társadalom lassabban gyógyul, mint az egyén, hosszú idő, amíg eljutunk oda, hogy erről nyíltan lehessen beszélni. Illetve még
azt tanácsolhatom neki, hogy ha van módja, keressen olyan munkahelyet, ahol a diverzitás érték, azaz a sokszínűség üdvözlendő, és nem üldözendő. Függőséggel, fogyatékossággal, szexuális orientációval, mindennel kapcsolatban. És nem azt gondolom, hogy az lenne az ideális, ha az első állásinterjún ezekről beszélgetnénk. Hanem az, hogy ez a sokféleség természetes legyen, hogy ne legyen téma, ahogyan az sem az, hogy te szőke, én meg fekete hajú vagyok.
A sokféleségünk megbecsülendő, valódi érték, és a világunkat csak szebbé és szerethetőbbé teheti. De a cégvezetőket vajon mi győzheti meg arról, hogy érdemes a diverzitást választaniuk, és következésképpen felépülő függőkkel (is) együtt dolgozniuk?
„Az, hogy ez megéri, hogy kifizetődik. Kutatások és nemzetközi tapasztalatok bizonyítják ezt – mondja a szakértő. – Sokszínűség és befogadás – ez utóbbi legalább annyira fontos a munkahelyi közösségekben, erősíti a kreativitásukat, és ez számokban is mérhető. Felmérések tanúsága szerint ilyen környezetben hatvan százalékkal jobb és eredményesebb döntések születnek.
Minden újítás kulcsa: egy megoldhatatlannak tűnő problémát akkor tudsz megoldani, ha ma nem úgy tekintesz rá, mint tegnap.
A szakma ezt »out of the box« gondolkodásnak nevezi: ha nem a régi dobozokban, azaz a korábbi tapasztalatokban, a kitaposott úton keresed a megfejtést, akár százszor hatékonyabb lehetsz, és ezt segíti, ha sokfélék a munkatársak, mert így sokféle szempontot is fognak képviselni. És ha egy vezetőnek fontos például az is, hogy türelmes vagy-e a munkatársaiddal, hogy kíváncsi vagy-e a többiek véleményére, vagyis az, hogy az egyéb, nem csak szigorúan a hivatáshoz kötött készségeid mennyire fejlettek, megint csak azt mondom: megéri felépülő függőt foglalkoztatnia. Ezek az úgynevezett soft skillek, ahogyan említettük már, egy gyógyuló szenvedélybetegnek különös erősségei, hiszen nagyon sokat dolgozott, dolgozik rajtuk. Azt pedig, hogy hogyan támogatja a teljesítményünket és az elköteleződésünket a munkahelyünkön az, hogy nem kell kívülállónak érezzük magunkat, hogy nem kell szenvednünk az izolációtól, talán magyarázni sem kell.”
Soha, sehol, senkinek
„Volt egy rövid, gyors szerencsejátékos karrierem – kezdi történetét Gyula, aki ma negyvenhét éves, és tizenöt éve tiszta. – Négy évig tartott az egész, de ennyi is elég volt, hogy mindent elveszítsek, a vagyonomat, a kapcsolataimat, mindent. Először egy ismerősömmel mentem el kaszinóba, jól éreztem magam, nyertem, jött is az első adrenalinlöket. Másnap is visszamentem, a következő nap is, és azután is.
A játékgépek csilingelése, a rulettgolyó pörgésének a hangja, ezt hallani olyan volt, mint egy orgazmus. És amikor nyertem, úgy éreztem, isten vagyok, uralom a világot, minden más megszűnt körülöttem, tényleg úgy működött, akár a drog.
Két okból mentem vissza újra és újra: ha nyertem, azért, ha veszítettem, azért. Játszani már régóta egyedül jártam, de a második év végére minden szempontból teljesen elszigetelődtem. Elviselhetetlenné vált a helyzet, és nemcsak az anyagiak terén, már mindenkinek hazudtam, nem tartottam a szavam, a saját édesanyám elől is elhallgattam, hogy mire ment el a pénzem, a barátaimat pedig kerültem, hiszen a kölcsöneiket megadni nem tudtam. Ekkoriban némettanításból éltem. A korrepetálások végén azonnal fizettek, ha két tanítványom között volt akár egy órányi szünet is, én már játszottam. És valahogyan ez az állandósuló szégyenérzet egyszer csak szembesített magammal. A kaszinóban, ahol természetesen nagyon jól ismertek, szóltam a személyzet egyik tagjának, hogy holnap már nekem ne adjon zsetont. Persze másnap is ott voltam, és kértem. Az illető csak annyit mondott, hogy de hát Gyula, te kérted… És én ekkor sarkon tudtam fordulni, és felkerestem egy pszichiátert.
Hogy mi van velem most? Azóta is járok anonim csoportba, azóta is foglalkozom ezzel, a felépülésemmel, megértettem, elfogadtam, hogy ez egy életen át tartó projekt. A munkahelyeimen soha, sehol, senkinek nem mondtam el, hogy korábban játékproblémákkal küzdöttem, mert tartottam tőle, hogy az előítéletek befolyásolni fogják a munkám megítélését. Pedig biztos voltam abban, hogy kiválóan végzem a feladatom, felelősséggel dolgozom, felelősséggel bánok a pénzzel, és egyáltalán: felelősséggel élek, ahogyan ma is. Nincsenek elmaradt számláim, van megtakarításom, ha valaki többet utal véletlenül, azt visszautalom, mert a gyógyulás folyamata erkölcsi rendeződéssel is jár. Ezt úgy képzeld el, hogy aki becsületes volt a megbetegedése előtt, az még becsületesebb lesz a felépülésével.
De egyszer én is visszaestem. Körülbelül tíz éve, két napra. Nullszaldóval jöttem ki a kalandból, de ma már úgy látom, kellett ez a pofon, hogy még nagyobb alázattal nézzem és tiszteljem a szenvedélybetegségem. Nehéz volt, de ma már ki tudom mondani: én az az ember vagyok, aki soha többé nem teheti be a lábát egy kaszinóba. Illetve egyszer betettem azóta, a cégünk egyik IT-fejlesztését kellett beüzemelni. Végigmentem a kaszinón, nem éreztem semmit, csak az érdekelt, hogy a munka rendben legyen, tökéletesen sikerüljön. De tudom, én vagyok az az ember, aki soha többé.”
Elmondtam nektek, és ti bátorítottatok
És most a másik nézőpont: hogyan hat a felépülőkre a munka, a visszatérés a munkahelyre, a kényszerű vagy választott pályamódosítás és minden, ami ezzel kapcsolatos? Hogyan látja ezt, aki naponta vesz részt gyógyításukban? Marjai Kamilla addiktológiai konzultáns és színház-terapeuta négy éve foglalkozik szenvedélybeteg kliensekkel a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet addiktológiai osztályának munkatársaként. Vele beszélgettünk.
Hihetetlenül izgalmas téma – így reagált, amikor mondtam, miről fogunk beszélgetni. Miért tartja annak?
Fejlődéslélektanilag úgy vagyunk összerakva, hogy a felnőttkorunk jelentős részét az úgynevezett generativitás időszaka teszi ki, azaz ekkor alkotunk, dolgozunk, hozunk létre nagy dolgokat, bár természetesen már az ezt megelőző életkorban is jelentős szerepet kap a munka. Függőkre fókuszálva: a felépülés egyik eredményjelzője lehet, ha a kliens képessé válik visszatérni erre a terepre úgy, hogy abban örömét is lelje. De elég gyakran tapasztaljuk azt is, hogy valaki a munkára hivatkozva sietteti vagy hanyagolja el a felépülésre szánt energiabefektetést: „nincs időm terápiára, mert dolgoznom kell”. Szóval a munkavállalás egy markáns kérdés, felnőtt felelősségvállalásunk egyik sarkalatos pontja, de éppen ezért el is lehet bújni mögé, alibiként és kifogásként használni, hogy alkudozni lehessen a felépüléssel.
Ha van módja, keressen olyan munkahelyet, ahol a diverzitás érték, azaz a sokszínűség üdvözlendő, és nem üldözendő (Fotó: iStock)
Merjenek-e beszélni az állásinterjún, a munkahelyükön a korábbi problémáról? Mit tanácsol a kliensnek, ha ezt kérdezi?
Szerintem a döntő kérdés az, hogy milyen munkakörnyezetben találja magát az illető. Szerencsés helyzetben, mikor a kollegialitás valódi közösséget teremt, sok esetben felvállalható a munkahelyen, hogy felépülő függő az illető. Arra is van példa, hogy valaki a kórházi bennfekvés ideje alatt kör-e-mailben osztja meg történetét munkatársaival, mert számára megkönnyebbülést jelent, hogy nem kell rejtőzködnie vagy hazugságokat gyártania, miért is van távol ilyen hosszú ideig. És erre gyakran a bátorítás és az elismerés a válasz a kollégáktól. Általában is felszabadító erejű levedleni a szégyent, és identitásként felvállalni, hogy valaki felépülő függő. Tulajdonképpen ez az újonnan szerzett identitás segíti a felépülés folyamatát, bár ennek a vállalása persze nem minden esetben a munkahelyen történik meg. Összességében véve ez egyéni mérlegelés tárgya: mennyit bír el az a kapcsolat, amit a munkahelyen sikerült kialakítani, és a felépülő mennyit bír el abból, amit ebben a kapcsolatban visszatükröznek számára.
Mi a tapasztalata, a felépülők milyen esélyekkel térhetnek vissza a munkaerőpiacra?
A felépülés nem egy öncélú folyamat, kifejezett törekvés az, hogy a kliens értelmes, hasznos és értékes feladatokat vállaljon, és számára fontos szerepekben találja önmagát. A hasznosság és a kompetencia megélésének egyik terepe éppen a munka világa, tehát egyértelműen cél a visszatérés. De az idáig vezető út olykor vargabetűkkel tehető meg. Előfordult már, hogy a felépülő kezdetben nem a saját, nagy felelősséggel járó hivatásához tért vissza, mert az ezzel járó stressz és teher a józanságát fenyegette volna, hanem ideiglenes pályamódosítással élt, mielőtt a végzettségének és tudásának megfelelő munkáját választotta volna ismét. Nem ritka az sem, hogy valaki végleg elpártol az eredeti szakmájától. Ha például az szorosan kötődik a szerhasználathoz – vendéglátósoknál ez nem ritka –, vagy gyakran teremt olyan helyzeteket, melyek szerfogyasztásra ösztönöznek, akkor felelős elhatározás lehet a pályamódosítás. A munkába állás tehát cél, de nem érdemes elkapkodni vagy meggondolatlan döntéseket hozni. Ahogy az élet más területei, úgy ez sem független az addikciótól. Gyakori illúzió, hogy önmagában a munkába való visszatérés visszatartó erővel bír, és megakadályozza a visszaesést. Ha erre hivatkozik a felépülő, általában jelezzük, hogy ez a recept ezidáig sem működött, a mindennapos munka nem jelentett elég védelmet a múltban sem, így borítékolható, hogy önmagában most sem lesz elegendő a visszaesés megelőzésére. A munka fontos, de a saját helyi értékén kezelendő.
Az addiktológiai ellátásban, intézményekben és civil szervezeteknél egyaránt dolgoznak – nem is kevesen – olyanok, akik maguk is felépülő függők, és nyíltan vállalják is ezt. Miért van a saját élményű segítőknek különleges erejük?
Az érintettség és a szubjektíven megélt élményanyag miatt. Ez megkönnyíti a kezdő felépülő számára az azonosulást, hiszen olyasvalakivel áll szemben, aki modellszemély lehet számára. Olyasvalakivel, aki ismeri a függőség forgatókönyvét, de a felépülésben is jártasságot szerzett. Saját élményű segítőnek lenni ugyanakkor nagy felelősség: az övé egy lehetséges felépülési alternatívát példáz, de észre kell venni azt is, hogy léteznek más lehetséges utak. Bár azt hiszem, a nyitottság, a fogékonyság és az önreflexió képessége minden, addiktológiában érintett szakember számára kritérium, függetlenül attól, hogy saját élményű vagy képzett segítőről beszélünk.
Értelmetlen számháború
Ami a statisztikákat illeti, a szakemberek többsége nem szeret számokkal dobálózni a szenvedélybetegségek és az azokból felépülők kapcsán (sem). Különösen azért van ez így, mert éppen a tabusítás és a rejtőzködés okán nehezen is mérhető az érintettség mértéke, de azért becsült adatokat ismerünk, még ha azok nem is egységesek. Van olyan szaktekintély, aki 800 ezer magyar alkoholistáról, 90 ezer gyógyszerfüggőről és 20 ezer drogproblémával küzdőről beszél. Egy másik, aki szintén évtizedek óta otthon van a témában, az alkoholbetegek számát 650-800 ezerre teszi. E különbségnél azonban sokkal elgondolkodtatóbbra is bukkanhatunk: néhány éve hivatalosan Magyarországon 18 ezer alkoholfüggőt tartottak nyilván. Hogy értsük: ennyien kértek intézményes segítséget…
A problémás játékosok esetében sem könnyebb eligazodni. A Szerencsejáték Zrt. legfrissebb kutatása szerint az elmúlt három évben hazánkban megháromszorozódott a játékfüggők száma: 300 ezer honfitársunk, azaz a népesség négy százaléka küzd ezzel a betegséggel. Egy az ellátásukban dolgozó orvos szerint viszont ez az arány inkább három százalék. A számháborúnak azonban tényleg nincs értelme, mert annak, aki beteg, és az ő szeretteinek az érintettség százszázalékos.