Interjú az alkoholista szülők gyerekeiről Frankó András családterapeutával

Szenvedélybeteg családban élni olyan, mintha 9997 darab kissé megrágott rágógumi lenne a földön. Először a szenvedélybeteg szülő ragad bele az alkohol és más kábítószerek révén, majd a házastársa és a gyerekei is. Ha egyszer beleragadtak, mindenkinek nehéz megmozdulni, nincs többé választási lehetőségük, mit gondoljanak és tegyenek.

A rágógumis példa Jerry Moe Gyerekszemmel a függőségről és felépülésről című könyvében olvasható. A Máltai Szeretetszolgálat gondozásában megjelent könyv egy olyan különleges gyerekprogramról szól, amely szenvedélybeteg problémával küzdő családok és gyerekek megsegítésére jött létre. A program egyik különlegessége az erősségközpontú megközelítés, amely segít a gyerekeknek felismerni, milyen különlegesek. Nem marad ugyanis nyom nélkül, ha valaki szenvedélybeteg családban nő fel,

Mégis a szenvedélybeteg családok gyerekeivel való munka hosszú ideig a hátrányos helyzetet tekintette kiindulópontként, csakhogy a betegségfókuszú megközelítés tovább erősítette a gyerekekben, hogy valami baj van velük.

Jerry a gyerekek hangján szól, az ő szemükkel láttatja a betegséget és a felépülés folyamatát. Nem felnőttek visszaemlékezéseiből nézhetünk rá arra, milyen lehet szenvedélybeteg családban felnőni (mint például a szintén a Máltaiak által kiadott Apa, anya, pia című könyv esetében), hanem „oldalnézetből”, közvetlenül a gyerekek szájából hallhatjuk érzéseiket, gondolataikat. Frankó András, a Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatának intézményvezetője szerint épp emiatt a nézőpont miatt annyira „húsba vágó” olvasni a szakember könyvét, amelynek megküzdés-fókuszú, gyerekközpontú megközelítését és szempontjait a Fogadó is igyekszik alkalmazni a gyerekekkel, fiatalokkal való munkájában.

Az alkoholista szülők elfeledett gyermekeiért megrendezett konferenciáitokon rendszeresen szóba kerül, hogy Magyarországon a túlterhelt szociális szféra nem tud se az alkoholbetegekkel, se azok gyermekeivel érdemben foglalkozni, az iskolai prevenciós foglalkozások pedig szinte teljességgel hiányoznak. Miért olyan nehéz a szenvedélybeteg családban felnövő gyerekek megszólítása?

Frankó András

A könyv szerzője, Jerry Moe egy nagy szenvedélybetegeket segítő centrumban, a Betty Ford Centerben dolgozik, amit Ford elnök felesége alapított saját gyógyulása kapcsán. Itt komplexen kezelik az alkoholbetegség kérdését: az alkoholbeteg szülők mellett a gyerekeikkel is foglalkoznak.  A mi Fogadó Pszichoszociális Szolgálatunk most 21 éves, de még mindig nagyon gyenge lábakon áll nálunk a gyerekek bevonása az alkoholbeteg szülők gyógyításába. Mondhatom azt is, én sem mertem sokszor megszólítani őket mint szülőket, mert attól féltem, elveszítem őket, ha erre a nagyon nehéz témára kérdezek rá. Több mint 20 évvel ezelőtt hospitáltam Németországban olyan csoportokban, ahol már akkor is komplex ellátás folyt: a házban sokféle szolgáltatás működött, a gyerekek bevonása szerves része volt a felépülési programnak. A Minnesota-modell alapelvei szerint (amelyet egyébként a Szigetvári Kórház addiktológiáján is alkalmaznak) nem kötnek szerződést a függővel, amíg nem találnak legalább egy hozzátartozót vagy barátot, akit szintén bevonhatnak a programba. Nekünk is át kell állítanunk az agyunkat arra, hogy úgy tudjuk megszólítani a szülőket, hogy egyben a gyerekeiket is bevonzzuk. Ameddig ez nem lehetséges, a kiadványainkon keresztül, szakmai anyagokkal és képzésekkel igyekszünk elérni azokat a szakembereket, például pedagógusokat, iskolapszichológusokat, szociális munkásokat, akik az ellátórendszer különböző területein találkoznak a gyerekekkel, és olyan muníciókat adni nekik, amelyek segítségével megközelíthetik az alkoholista szülők gyerekeit. Mert nagyon fontos, hogy legyen egy olyan biztonságos ember a környezetükben, akihez odafordulhatnak, akivel beszélhetnek, aki figyel rájuk – ez az első lépés.

Magyarországon az ellátórendszer tehetetlen a függőségekkel szemben – Ki segít az alkoholista szülők gyerekeinek?

Miért kényes bevonni a szülőket? Mi riasztja el őket?

Nagyon erős szégyent érez az, aki szenvedélybeteg. A szégyen azt mondja, „rossz vagyok”, a bűntudat azt mondja, „rosszat tettem”. Ezért már az is fontos lenne, ha ezeket a szülőket sikerülne a szégyentől a bűntudat érzéséig juttatnunk, mert ha rosszat tettem, azon tudok változtatni, de ha szégyellem magam, az fenntartja az ördögi kört. A kis herceg rövid látogatása az iszákos bolygóján jól mutatja ezt a mechanizmust: „Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte az iszákostól a kis herceg. – Iszom – felelte gyászos képpel az iszákos. – Miért iszol? – kérdezte a kis herceg. – Hogy felejtsek – felelte az iszákos. – Mit? – tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta. – Azt, hogy szégyellem magam – felelte az iszákos és lehajtotta a fejét. A kis herceg szeretett volna segíteni rajta. – Miért szégyelled magad? – kérdezte. – Mert iszom.” A kör bezárul. A szégyen miatt a szülő óriási tagadásban van azzal kapcsolatban, hogy a függősége az ő gyerekére bármilyen hatással lehet.

A gyerekeket azért is nehéz megközelíteni, mert nagyon erős védekező mechanizmusokat építettek fel. Az alkoholizmus gyermekeinek alapszabályai – „Ne beszélj! Ne érezz! Ne bízz!” – miatt sokszor azt látni rajtuk, hogy semmi baj nincs velük, jól vannak. A szülő legalábbis igyekszik ezt hinni, a gyerek pedig alkalmazkodik. Az erős szégyenérzet miatt tehát félő, hogy a szülő hibáztatásnak érezné, ha azt mondanánk neki, a gyerekét is be kéne vonni a terápiába. Azt gondolná, nem elég, hogy vele baj van, még bajt okoz a gyerekének is. A társadalmi tabu pedig csak megerősíti ezt a helyzetet: nem beszélünk róla, ez nem probléma, ezzel nem foglalkozunk, bűnbakot keresünk inkább helyette. A mi dolgunk pont az, hogy ezt a tabut leépítsük.

Említetted a szégyen és a bűntudat közötti különbséget. A program fontos eleme, hogy megtanítsák a gyerekeknek szétválasztani a szenvedélybetegséget és a szülőt, így lehetővé válik a harag megélése is a számukra, hiszen a betegségre könnyebben haragudhatnak, mint a szülőre.

Döbbenetes eredményei vannak, ha gyerek végre meg tudja fogalmazni, hogy szereti a szüleit, de a szenvedélybetegségüket utálja. A Fogadóknak is alaptézise, hogy senkit sem alkoholistának, szenvedélybetegnek tekintünk, nálunk az ember van a központban. Mindig hangsúlyozzuk, ő nem egyenlő a betegségével, ezért is fogalmazunk úgy, hogy alkoholbetegségben szenvedő ember. Mi nem diagnosztizálunk, nem is ez a szerepünk, nem a tesztelés, a tünet kezelése a lényeg nálunk, hanem az emberrel való találkozás. Szakmai „szlogen”, hogy ami kapcsolatban sérült, az kapcsolatban gyógyulhat, vagyis kapcsolati sérüléseink feloldásához szükségünk van egy olyan kapcsolatra, amely biztonságot ad, ahol figyelnek ránk, ami nem a szégyenünket erősíti, hanem megmutatja a változás lehetőségeit.

Képünk illusztráció – Jelenet a La soif de vivre című filmből

Azt mondják, az alkoholizmus családi betegség. Ez mit jelent pontosan?

Statisztikák megerősítik, de tőlük függetlenül is világosan látszik, hogy az alkoholizmus általában transzgenerációs betegség, egy felmenőnél valószínűleg már előfordult. A hajlam maga fiziológiailag, lelkileg, de elsősorban kapcsolatilag öröklődhet. Alkoholista családról beszélünk, és nem alkoholista emberről azért is, mert a függőség az egész családot megbetegíti. A családtagok ilyenkor olyan stratégiákat fejlesztenek ki, amelyek a probléma megoldására irányulnak ugyan, de nem hogy csökkentik a kockázatot, hanem éppen növelik. És ehhez hozzátartozik a gyerek is, aki látja a mintát, magára veszi a problémát, azt gondolja, neki kell megoldani a helyzetet, és magát hibáztatja mondván, „ha jobban viselkednék, akkor anya/apa nem inna”. Lehet, ő maga nem válik függővé felnőttkorára, de a saját életére vonatkozóan meglesznek a következményei, például a kapcsolatai terén. Az alkoholizmus a családban olyan, mint a pókhálóba került légy esete: akárhogyan is próbál kijutni, egyre jobban belegabalyodik, és végül mindenki a háló rabságába kerül.

Sokszor a kisgyerekek az elsők, akik úttörőként haladnak elől a családban, és az ilyen programoknak hála náluk szakad meg a generációkon átörökített trauma, szenvedélybetegség.

A gyerekekkel való foglalkozás egy nagyon fontos része, hogy megszakítsuk ezt a láncot, ami csak akkor történhet meg, ha a gyerek jobban van. Ezért a lánc megszakítása nem a célja, hanem inkább az eredménye a sikeres munkának. Fontos jól beszélni arról, hogy milyen veszélyek leselkednek a gyerekekre, mert ha ezeket a kockázatokat túlzottan kihangsúlyozzuk, még inkább meg fognak ijedni. Egyre kevésbé használom emiatt, hogy a szenvedélybeteg szülők gyerekeinek egyharmada maga is szenvedélybeteg lesz, mert az érintett gyerek biztos nem fogja azt nézni, hogy ő a szerencsés kétharmadhoz tartozik, a szorongás pedig növeli annak az esélyét, hogy valóban függő legyen.

A könyvben hangsúlyozottan jelen van, mennyire fontos a korai bevonás, hogy a gyerekek életében minél hamarabb jelen legyen egy biztonságos személy. Az elszigeteltség sebe az alkoholista szülők gyerekeinek esetében azt jelenti, hogy ezek a gyerekek magányosan, titokban szenvednek, a tabu miatt elszigeteltté válnak másoktól, nem beszélnek magukról. Az „egyedül vagyok a világban” meghatározó élményükké válik?

Ha nincs biztonságos személy az érintett gyerekek körül ebben a helyzetben, akkor csak megerősödik bennük a „ne beszélj, ne érezz, ne bízz” hármas szabálya.  Ennek pedig az izoláció lesz a következménye, egyrészről kifelé, másrészről befelé is. A gyerek akkor érzi magát biztonságban, ha épít maga köré egy falat, ahol ennek a hármas szabálynak a mentén tud működni. Látni kell, hogy a hármas szabály egy tökéletes védőmechanizmus, hiszen ha ezekben a helyzetekben a gyerekek beszélnének, éreznének és bíznának, akkor újra és újra megsérülnének. Ha minden érzést meg kellene élniük abban a rettenetes ambivalenciában, hogy szeretik az apjukat/anyjukat, de utálják és gyűlölik, ahogy kinéz, ahogyan viselkedik, miközben ezt a kettőt nem tudják szétválasztani, akkor abba beleroppannának. A lélek nem tud másként reagálni, mint védekezéssel arra, hogy pont attól kapja a visszautasításokat, akinek a biztonságot kellene adnia, abban az emberben nem bízhat, akinek biztosítania kéne számára azt a burkot, amiben biztonságban növekedhet, ami megvéd a külső veszélyektől. De a gyerekek bűntudatot éreznek azért is, mert haragszanak a szüleikre, arra a személyre, akinek a létüket köszönhetik, és aki egyébként, ha nem iszik, nagyon jópofa és aranyos lehet. A gyerekek mindemellett azt hiszik, velük van a baj, őket nem lehet szeretni, így előbukkan a szégyenérzet, és többé nem tudnak a dologról beszélni. Ez egy kifelé és befelé, saját maguk, saját érzéseik felé is egy nagyon elzárt létezés.

Képünk illusztráció – Jelenet a La soif de vivre című filmből

Sosem felejtem el azt a négy fiút, akik családterápiára jöttek az édesanyjukkal, miközben az apjuk rehabilitáción volt. Fantasztikusan maszkolták el, hogy mi történik otthon. Kedvesek voltak, aranyosak, de érezted, hogy minden pillanatban megvezetnek. Nem azért, mert ez nekik jó volt, hanem mert megtanulták. Az apa említésére teljesen beborultak, és inkább a jelenlevő anyát piszkálták, mert tudták, hogy azért hozta el őket, mert az apa iszik. Ha egyikük nyílni kezdett, a többiek azonnal leállították, visszafogták, átvették a szót és eltűnt a lehetősége a gyógyulásnak. Ha külső szemmel rájuk néztél volna, azt láttad volna, nincs itt semmi baj, de pont ez ordított arról, hogy mekkora a probléma, hogy ennyire profin építik ezt a stratégiát.

A könyvből az derül ki, a gyerekek viszonylag gyorsan megszabadulnak ezektől a védelmi mechanizmusoktól, és hihetetlenül őszinték lesznek, ha végre biztonságban érzik magukat. Ahogy Jerry írja, megtörténik a varázslat, rátalálnak a saját hangjukra, és kifejezik az aggodalmaikat, problémáikat, érzéseiket.

Ehhez az kell, hogy gyerekre szabottan dolgozzunk, például az a gyerek, aki hallgat, nem beszél, az megtehesse, hogy akár napokig elvonuljon és elbújjon. Emellett a csoport hihetetlen erő. A legtöbb jól működő rehabilitációs központnak a terápiás eszköze a közösség. A terápiás közösség az, ami gyógyít, mert szabályokat hordoz. Emellett egy csoportban a gyerekek megélhetik, hogy nincsenek egyedül, és amiről beszélnek, azt a többiek is megértik, ezért megengedődhet az, hogy ezek a nagyon erős védelmi mechanizmusok feloldódjanak. Egyedül beszélni a gyerekkel sokkal-sokkal nehezebb. De bárki, aki képes közeledni hozzájuk anélkül, hogy meg akarná őket menteni, képes biztonságos légkört teremteni számukra, észreveszi, ha baj van, de nem akar mindenáron kiszedni valamit a gyerekekből, az nagy támaszuk lehet. Ez a bárki lehet egy rokon, barát, pedagógus is, aki elviszi őket fagyizni, aki mellett a gyerek kicsit kifújhatja magát, megkönnyebbülhet.

A program egyik legfontosabb eleme, hogy a gyerekek lehetőséget kapjanak arra, hogy gyerekek lehessenek. Efelett a velük foglalkozó szakemberek gyakran átsiklanak, pedig az alkoholbeteg családban élő gyerekek sokszor érzelmileg vagy fizikálisan is szülői szerepbe vannak kényszerítve.

Egy gyerek dumál, kifejezi az érzéseit, odabújik, de ezeknek a gyerekeknek nem adatik meg ehhez a biztonságos környezet, ami eleve elveszi a gyerekségüket, és kis felnőttként ijedten figyelik azt, mi történik körülöttük, sok esetben pedig felnőtt felelősséget vállalnak, el is végeznek bizonyos felnőtt feladatokat, vagy partnerként jelennek meg a függő szülő helyett. A parentifikáció azt jelenti, hogy a gyerek egyszer csak a saját szülőjének szülője lesz, átvesz szerepeket vagy ráruháznak szerepeket, és ebben partnerek lehetnek a nem függő szülők, például amikor hazafelé menet megkérdezik a gyerektől, „mit gondolsz, vegyünk apunak sört?”. Az anya bizonytalan abban, mikor csinál jót: ha hazaviszi a sört, vagy ha nem viszi haza, ezért áthárítja a gyerekre a felelősséget. Ebben a helyzetben a nem függők is elhanyagolják a gyerekeiket érzelmileg, hiszen pont azoktól nem kapják meg az érzelmi biztonságot, akiktől leginkább szükségük van rá. A nem függő szülő se tudja ezt megadni, hiszen ő is mindig a másik problémájával van elfoglalva. Van egy függő, aki a szerétől függ, a partnere, aki a függőtől függ, a gyerek pedig sehol sincs ebben a helyzetben, vagy ő is ezen a függő rendszeren lóg lefelé. A nem függő hozzátartozó tehát legalább annyira sérülékeny, mint a függő. Amikor pedig a függőségben van egy szünet, a szülők összekapaszkodnak, így a gyerek megint háttérbe kerül. Egyrészt ezzel elvész a gyereksége, másrészt saját magáról vagy a testvéreiről is gondoskodnia kell.

Egy ilyen gyerek sosem tudja elengedni magát, mindig azzal van elfoglalva, mi történik otthon, vajon újra a pohárhoz nyúl-e anya vagy apa.

A németországi csoportban, ahol hospitáltam, a gyerekek iskola után megérkeztek, ledobálták a táskájukat, ott volt a foglalkozást vezető szociális munkás és én, az idegen. A földön feküdtünk és gurultunk. Ott így kezdődik a foglalkozás, nem pedig úgy, hogy faggatni kezdjük a gyerekek, mi van vele, hogyan érezte magát az iskolában. Mindenki tudta, hogy miért van ott, de ezt nem valami rettenetes dologként fogták fel, hanem úgy, hogy milyen jó, hogy apu és anyu segítséget kap. Ezek a gyerekek saját magukat is kontrollálják, hogy még véletlenül se viselkedjenek úgy, hogy kiderüljön, mi történik otthon, nehogy szégyellniük kelljen magukat, vagy ők vigyék el a balhét, amiért lebuktatták a szüleiket. A „senkinek sem beszélhetsz arról, mi történik itthon” elvárása persze nincs kiírva az ajtóra, de a valóság mégis az, hogy titkolózni kell. Ismertem olyan hatgyerekes családot, ahol az apa húsz éve volt alkoholista, és soha semmikor nem beszélt senki a függőségről, miközben apuka részegen tántorgott haza mindennap. Hogy erről nem szabad beszélni, azt jelenti a gyerek számára, hogy kiút és segítség sincs. Ezért is fontos a segítségnyújtás során a játékosság, mert azt üzeni, nem vagy felelős, lehetsz gyerek.

Még több cikk a problémáról

• „Az én dicsőségem az, hogy van egy normális életem” – Így befolyásolja életünket a gyerekkori bántalmazás
• „Olyan, mintha a nappali közepén ülne egy dinoszaurusz, amit rajtad kívül senki sem lát!” – így élnek túl a függők gyerekei
• “Amikor meglátták a sebeimet, megsimogattak. Akkor múlt el az én szégyenem”