Alkoholista szülők gyerekei

Magyarországon legkevesebb 400 ezer gyerek él olyan családban, ahol az egyik vagy mindkét szülő alkoholbeteg. A szenvedélybeteg szülők gyermekei alkotják a legnagyobb rizikócsoportot a saját szenvedélybetegség kialakulásában és az egyéb pszichés zavarok – szorongás, depresszió vagy személyiségzavarok – megjelenésében. Az alkoholista szülők gyerekei elfeledettek a családjukban, hiszen gyakran érzik azt, hogy láthatatlanok szüleik számára, és nem marad elég figyelem szükségleteik kielégítésére. Az alkoholizmus stigmatizálása miatt elfelejti őket a tágabb környezet, a társadalom is és elenyésző számú a kifejezetten nekik szervezett speciális segítő program. 

Őket, illetve az ő problémájukat szeretné láthatóvá és kimondhatóvá tenni a Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálata, amely harmadik ízben rendezte meg konferenciáját az elfeledett gyermekekről. Frankó András családterapeuta és mentálhigiénés szakember, a Fogadó intézményvezetője szerint Waltraut Barnowski-Geiser a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kiadásában megjelent Apa, anya, pia – Hogyan találhatják meg a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekei MÉGIS a boldogságot című könyve jelentette az áttörést abban, hogy erre a sajátos problémára egyre többen felfigyeljenek. Azóta több kiadványt, mesekönyvet is kiadtak a témában, egyéni és csoportterápiás alkalmakat, hozzátartozói csoportokat kínálnak a már felnőtt érintettek számára, képzéseket szerveznek szakembereknek.

A családterapeuta elmondta, mindezzel az a céljuk, hogy az apa, anya, pia sorrend megforduljon:

vagyis azáltal, hogy ezeket a gyerekeket és felnőtteket képviseljük, idővel megtanítjuk őket arra, hogy önmagukat is képviselni tudják.” Igaz, a szenvedélybeteg családban felnövő gyerekek megszólítása még mindig nehéz, kevés érintett gyerekkel tudnak találkozni, főként azért, mert a családban az alkoholizmust tagadás, szégyen övezi. Ebben segíthetne egy jó és együttműködő ellátórendszer, ahol az óvodáknak, iskoláknak, a háziorvosnak is nagy szerepe lehetne a felismerésben és a korai kezelésbe juttatásban.

„Csak figyeltem, ahogy anya megöli magát” – az alkoholista szülők gyerekei magukat hibáztatják szüleik betegsége miatt

„Bormamák” – Mit gondolunk a női szerhasználatról?

Az utóbbi hónapokban egyfajta trend lett az anyaság nehézségeinek poénos kontextusában egy pohár bort kiposztolni, illusztrálva azt, hogy az anyák is lehetnek fáradtak, lestrapáltak és tökéletlenek. „A gyerekvállalás legdrágább része az a mennyiségű bor, amelyet meg kell innod”; „A bor az anyák számára az, ami a ragasztószalag az apukáknak. Mindent kijavít.”; „Az anyaság a szeretet, a kávé és a bor által táplált erő” – hirdetik a mémek, a pólókra, bögrékre nyomtatott feliratok. A wine moms (magyarul bormamák) jelensége nem véletlenül vet fel számos kérdést. Mikor számít poénnak, mikor rejtett segítségkérésnek egy ilyen poszt? Együttérzést vagy rosszallást vált-e inkább ki az emberekből? Szimpla borélvezetről van szó, vagy inkább „öngyógyításról”, és ha utóbbiról, hol húzódik a határ az esetenkénti fájdalomcsillapítás és a kialakult függőség között? Tényleg lázadást jelent egy pohár bor a tökéletes anya képével szemben? Egyáltalán vicces-e mindez egy olyan kultúrában, ahol az alkoholfogyasztás elfogadott norma, és inkább az számít furcsának, ha gyümölcslevet iszol társaságban? Végül: tényleg fel kell-e fújni a dolgot, vagy az esetek többségében az ilyen posztok egyáltalán nem utalnak az ég adta világon semmire?

„Ellentmondás, magány, a társadalom szerepe – ez a három dolog mutatja meg jól, amit a szerhasználó nők világáról érdemes tudni – mondta Kaló Zsuzsa, az ELTE Pszichológiai Intézet docense, aki szerint míg a várandós nők felé erős preventív üzenet fogalmazódik meg az alkoholfogyasztás magzatra káros hatásaival kapcsolatban, addig a női egyenjogúságra építve számos marketingkampány foglalkozott azzal, hogy a dohányzás hogyan lehet jelképe a női szabadságnak. – Az 50-es, 60-as években az antidepresszánsokat, nyugtató szereket úgy is hívták, mint az anyák kicsi segítőjét, amik segítenek a hétköznapok túlélésében. Ez egy fontos információ arról, hogyan nyomják el az anyák a valódi érzéseiket ahhoz, hogy megfeleljenek annak a sokrétű szerepnek, amit vállalniuk kell. Az alkohol és a dohányipar kampányai kettős üzenetre támaszkodnak, egyszerre legyen egy nő önálló, független, mégis feleljen meg az összes szerepnek.” A szakértő szerint ezt a kettősséget mutatja az is, hogy míg a mellrák kialakulásának rizikójában nyolc százalékban szerepel az alkoholfogyasztás, mégis vannak olyan cégek, amelyek rózsaszín szalaggal hirdetik termékeiket, mondván, hogy az alkoholvásárlásból befolyt összeget majd a mellrák elleni küzdelemre fordítják.

De hogyan gondolkodunk társadalmilag a nők szerhasználatáról, hogyan kezeljük azt? „Az utóbbi öt évben különböző szakmai fórumokon, nemzetközi szervezetek anyagaiban rendre megjelenik a női kérdés, de még mindig viszonylag keveset tudunk a szerhasználati elterjedtségről, következményeiről, a nők kezelésbe kerüléséről. Azt tudjuk, hogy a férfiakkal ellentétben a nők könnyebben jutnak szorongásoldókhoz, ennek következtében nagyobb valószínűséggel történik visszaélésszerű használat” – mondta Kaló Zsuzsa. Egy 2016-os ENSZ jelentés felhívja a figyelmet arra, hogy a nők világszerte nem kerülnek megfelelő kezelésbe, illetve a túladagolásos halál gyorsabban nőtt a nők, mint a férfiak körében. Az egyetemi docens szerint mindezért genderérzékeny programokra és irányelvekre, a társadalmi egyenlőtlenség felismerésére volna szükség, illetve annak számbavételére, milyen szempontok játszanak szerepet a szerhasználat kialakulásában. A női és férfi addikcióknál ugyanis egészen máshol vannak a hangsúlyok, hiszen a női szerhasználat társadalmi megítélése és üzenete is egészen más. A lányok, nők szerhasználata inkább az „öngyógyítás”, a stresszes szituációkkal való megküzdés céljából történik, a függőség háttérben erőszakalapú, interperszonális (gyerekkorban tapasztalt abúzus, párkapcsolati erőszak) és feldolgozatlan traumák állnak. A helyzetet súlyosbítja, hogy a nők világszinten nem jutnak megfelelő számban megfelelő kezelésbe, holott egy kezeletlen trauma még több traumát és szégyenérzést hozhat magával. Mivel a női szerhasználatban az öngyógyítás a fontos szempont, ezért a trauma specifikus terápia lehet a kulcs. „Kollégáimmal együtt kidolgoztunk egy traumainformált csoportot szerhasználó nőknek, ahol biztonságos, elfogadó térben pszichoedukatív megközelítéssel, azaz őket partnernek tekintve, erőforrásaikat, megküzdési stratégiáikat, énerejüket feltérképezve adunk ezeket erősítő feladatokat” – mondta el a szakember, aki szerint rendkívül fontosak azok a helyek, ahol a női igények felismerhetővé, elismerhetővé és kezelhetővé válnak.

Magyarországon az ellátórendszer tehetetlen a függőségekkel szemben (Képünk illusztráció. Fotó: Getty Images)

Ha minden függő azt mondaná, le akar állni, összeomlana az ellátás

A szerhasználó családban bekövetkezett traumatikus élmények, a transzgenerációs folyamatok szerepére hívta fel a figyelmet előadása elején Füstös Kiberov saját élményű segítő, szociális munkás is, aki kiemelte, Magyarországon a családsegítők és maga a gyermekvédelem is tehetetlen a függőségekkel szemben, a túlterhelt szociális szféra nem tud velük foglalkozni. „A szenvedélybeteg-ellátás – beleértve a nappali ellátást, a kórházakat, az önsegítőket – jelenleg 28 ezer emberrel tudna egyszerre foglalkozni, ehhez képest minimum több százezer ember szenved függőségben. Hogy az ő gyerekeikkel foglalkozni lehessen, ahhoz elsősorban a prevenciót kellene átalakítani, ugyanis jelenleg itthon nincs prevenció, vagy ahol mégis van, ott nem mindig a leghatékonyabb és legkorhűbb tartalmakat viszik be az iskolákba. Azt tartanám előremutatónak, ha a szülő-pedagógus-gyerek hármasával folynának egyszerre a prevenciók, ha megmutatnák a gyerekeknek, hogyan ismeri föl, ha a szülőnek gondja van az alkohollal, és olyan csoportokat hoznának létre, ahol a gyerekek tudnak beszélni. A felnőtt klienseimnél a legnagyobb problémát ugyanis az jelenti, hogy a gyerekkori traumatizáltságot nem tudták kibeszélni” – mondta a szakember.

A szociális munkás felidézte, hogy a 400 ezer gyerek közül, akik szenvedélybeteg családban nőnek fel, egy amerikai felmérés szerint legalább 100 ezer majdnem biztosan függő lesz felnőtt korában. Ezt a számot azonban a 28 ezer férőhelyes ellátás nem tudja majd kezelni, ezért kéne már most foglalkozni rendszerszinten ezekkel a gyerekekkel, hogy egészséges felnőtt működésben létezzenek.

Egy eszköz: A mesék kimondatják velünk saját történetünket

Egy nő szerette volna kézben tartani az életét, mert úgy érezte, mindig másoktól függ, olyanoktól, akik kihasználják, kifosztják és eldobják. Az apja ivott, az édesanyja tehetetlenül tűrte ezt a helyzetet, ő pedig idősebb testvérként próbált helytállni mindenki helyett a családban. A saját felnőtt életében ugyanezt a működést folytatta tovább, másokért nagyon jól tudott küzdeni, saját magáért kiállni nem volt képes. „Mintha nem tartoznék ehhez a világhoz, nem lenne itt helyem” – fogalmazta meg. A meseterápiában a Levágott kezű leány című népmese útján a nő felidézte gyerekkorát, megértette, honnét fakad, hogy önmagáért képtelen tenni, és mások áldozatává válik, mitől bénultak meg a kezei, ha magáért kellett tennie, mi volt az eredeti csonkítás, sérülés, ahogy azt is felismerte, el kell vonulnia az „erdőbe” ahhoz, hogy megtanuljon gondoskodni önmagáról, újra felépíteni egy életet, megmeríteni a kezeit az élet vízében, hogy azok újra kinőjenek. Egy másik nő, aki egyedül nevelte négyéves gyerekét, mindig mindent beletett egy kapcsolatba, mégis elutasítást kapott. Gyerekkorában egyedül maradt alkoholista anyjával, aki rendszeresen öngyilkossággal fenyegetőzött, de mivel a nő ügyes zugivó volt, senki se hitt neki és a testvérének. A nő Hajnalka meséjével dolgozott a terápiában, ami egy olyan lányról szól, akinek a mostohája el akarja őt veszíteni mindenféle változatos módon, és ahhoz, hogy megmeneküljön, fel kell áldoznia mindent, amit szeretett: kedvenc állatainak kell meginniuk a mérget, pengéken járniuk helyette. A folyamat során a nőnek meg kellett tanulnia, hogyan lehet elhatárolódni mindattól, ami mérgez, és miként lehet elvonulni, önmaga felé indulni ahhoz, hogy visszakapja erejét, és végül – ahogy a mese hősnője is – valódi önmagát lássa meg az erdei tó tükrében.

Békési Tímea addiktológiai konzultáns, saját élményű segítő és meseterapeuta, valamint Kreil Melinda meseterapeuta és coach (a vele készült interjúkat a népmesékről, illetve a metamorphoses meseterápiás módszerről itt olvashatjátok!) előadásukban arról meséltek, hogyan segíthetnek a népmesék, illetve Boldizsár Ildikó módszere az ACA-s felnőtteknek. A hozzájuk érkező kliensek gyakran jelen életük elakadásaival keresik meg őket, nem tudnak arról, hogy függő rendszerű családból érkeztek, erre legtöbbször csak a folyamat során derül fény. A mesék tudnak a nehéz élethelyzetekről, és utakat kínálnak a megbomlott rend helyreállítására. Ismerik, milyen, amikor kirabolják minden éjszaka az aranyalmánkat a kertből vagy milyen lehet ezer diribdarabba szaggatva heverni egy sötét kút mélyén, képekbe kódolják érzelmi állapotainkat, és tudják a kivezető utat, a folytatást is. A terápiában személyes történetünk találkozik egy régi, sokszor elmesélt történettel, magunkra ismerünk, ahogyan azt is meglátjuk, hol vagyunk elakadva pontosan, hogy kerültünk ide, mi történik velünk. Ugyan még nem tudjuk a folytatást, csak azt, hogy másképp szeretnék írni életünk történetét – a mese mutatja meg, hogyan állíthatjuk vissza a megbomlott rendet, vagy épp azt, mi az az út, ami kudarcra visz. A mesék kíméletesen szembesítenek aktuális helyzetünkkel, általuk nem tabuvá és szégyellnivalóvá, hanem végre láthatóvá és kimondhatóvá válik saját történetünk.

Kapcsolódó cikkeink

• „Az én dicsőségem az, hogy van egy normális életem” – Így befolyásolja életünket a gyerekkori bántalmazás
• „Olyan, mintha a nappali közepén ülne egy dinoszaurusz, amit rajtad kívül senki sem lát!” – így élnek túl a függők gyerekei
• “Amikor meglátták a sebeimet, megsimogattak. Akkor múlt el az én szégyenem”