„Az én dicsőségem az, hogy van egy normális életem” – Így befolyásolja életünket a gyerekkori bántalmazás

Nyári Barbara sikeres, szép, szeretettel teli házasságban élő, 30 éves nő. Soha nem mondanád meg róla, hogy a mai napig egy illat, egy ártatlan mozdulat is előhívhatja benne mindazt a borzalmat, amit kisgyerekként átélt. Soha nem mondanád meg róla, mennyi álmatlan éjszaka, pánikroham, rémületérzet van a háta mögött. Barbara azt mondja, azok az emberek, akik ismerik a történetét, nem hiszik el, hogy egyáltalán életben van, azt meg pláne nem, hogyan lehet mégis jól működő házassága, emberi kapcsolatai, karrierje. „Mindig azt mondom, hogy a gyógyuláshoz, a tüneteid csillapításához nem elég hetente egyszer terápiába járni. A gyerekkori bántalmazás miatt kialakult komplex poszttraumás stressz szindróma ellenére normális életet kialakítani napi több órás munkát, erős jelenlétet, kitartó és folyamatos önmonitorozást, rengeteg türelmet kíván.” Barbara PTSD Napló néven blogot és vlogot vezet, külföldi szakirodalmak felhasználásával Magyarországon elsőként osztja meg saját tapasztalatait követőivel, akik egyre többen vannak – mert Barbara nagyon hitelesen beszél, és mert sajnos sokan vagyunk, akik kisebb vagy nagyobb mértékben, de valamilyen módon traumákat éltünk át gyerekkorukban, vagy máig valamilyen bántalmazó kapcsolatban élünk. „Nem azt akarom közvetíteni, hogy ez egy áldozati szerep, hanem azt szeretném, ha a követőim tudatosan felismernék, hogy mindannak a rossz tapasztalatnak, amitől most szenvednek, köze van a gyerekkorukhoz” – mondja.

A kéz, amely a bölcsőt ringatja…

„Elér a víz, beterít minket, maga alá gyűr egy óriási hullám, nekem az életem nem számít, csak arra tudok gondolni, hogy most elveszítettem őt is, a magány megsemmisítő csapást mért rám megint, sírok az óceán habjai alatt, a könnyeim összemosódnak a tengerrel, eggyé válok vele, a végtelen egyedülléttel, zokogok, zakatolok, zörögnek a csontok, a vízbe kiáltom a mama, a papa, a férjem nevét, de nincsen válasz. Hirtelen felébredek” – osztja meg egyik rémálmát Barbara a PTSD Naplóban. Az álom sok évvel a történtek után kísérti. Mostanában – rendszeresen vezetett rémálomnaplójának tanulságai szerint – már „csak” évente 14 rémálma van, huszonéves kora elején viszont heti 5-6 alkalommal kísértették az anyukájával kapcsolatos álmok. Végül ezért is fordult szakemberhez. Az anya, akinek feladata, hogy szeretetével éjjelente álomba ringassa gyermekét, Barbara életében rémálomszerű alakká vált. „A mamám és a papám nem tudtak jól funkcionálni a mindennapokban. A mamám alkoholista volt, és feltehetően egyéb pszichiátriai betegségektől is szenvedett. Kiskoromtól kezdve bántott, a szexuális bántalmazást leszámítva a bántalmazás összes formáját kimerítette. Mellette élt egy látszólag funkcionális papám, de csak látszólag, mert nem volt velem, amikor a mamám nagyon durva dolgokat csinált velem hosszú évekig. 17 éves voltam, amikor a mamám meghalt, de 13 éves voltam, amikor elhagyott bennünket. Halálra itta magát. Az utolsó időkben már alkohol nélkül is szörnyen viselkedett. Minden emberi vonását, mivoltát elveszítette a végén. Az utolsó évek emlékei horrorisztikusak vele kapcsolatban. Kívülről-belülről felismerhetetlenné vált. Amikor mama elment, ajándék volt számomra, hogy a papa nem mond le rólam. Ma már tudom, hogy normális, ha egy szülő nem mond le a gyerekéről, de én végig úgy éltem meg, hogy ez egy óriási áldozat a részéről. Ekkor kezdtünk közel kerülni egymáshoz, de a veszteség, ami mama halálával érte, nagyon megviselte, utólag tudtam csak meg, hogy évekig súlyos depresszióval küzdött. Ennek ellenére szeretetteljes kapcsolat alakult ki köztünk, noha érzelmileg alig kapcsolódtunk egymással. Mintha két világ élt volna egymás mellett.”

Nyári Barbara (Fotó: Juhász János)

Nem vagyok drámakirálynő!

„Hogy mikor váltam a mama belső haragjának célpontjává, nem tudom. Sokat vert abban a 8 hónapban. Ütött, rúgott, és szavaival újra és újra készült elpusztítani engem. Kurva. Senkiházi. Anyaszomorító. Riherongy. Gyűlöllek. A lakás ilyenkor kuplerájjá vált, felismerhetetlenné torzult a szép takaros kis otthonunk. Úgy éltünk, mint az állatok.”

Barbara férje brazil, a lányról a kint töltött idő alatt derült ki, hogy komplex poszttraumás stressz szindrómával (CPTSD) él – ott ismerte meg Peter A. Levine Somatic Experience nevű traumagyógyító módszerét. Barbara számára a diagnózis megnyugvást jelentett. „Végre azt éreztem, hogy nem egyszerűen csak drámakirálynő vagyok vagy túl impulzív személyiség, nem arról van szó, hogy rosszul működöm, mert ilyen vagyok. Világossá vált, hogy ennek így kell lennie azok után, ahogyan otthon bántak velem. Olyan tinédzser voltam, aki mindig a föld felett járt pár méterrel. Azt mondták, elvarázsolt vagyok, pedig igazából nem tudtam kapcsolódni az érzéseimhez. Ez egy megküzdési stratégia volt, azért történt, hogy túléljek, mert muszáj volt emberek közé, iskolába járni. Az osztálytársaim közül csak egyvalaki tudott arról, mi történik velem otthon, de neki is csak a negyedét mondtam el. Megtanultam menedzselni, titokban tartani az otthoni dolgokat. Egészen úgy működtem, mint egy normális középiskolás. Viszont folyamatosan ott volt felváltva a  disszociáció, az önmagamtól való elkülönülés, az impulzuskeresés, és még számos más probléma. Mindig szükségem volt valamilyen negatív impulzusra, hiszen ahhoz voltam kiskoromtól hozzászokva, hogy soha nincs nyugalom és biztonság. Ez a kettő rémisztően üresnek és félelmetesnek tud a mai napig hatni. Hatalmas gyakorlat megszeretni azt, hogy nyugalom van.”

A mindent átitató szégyen

„Egy ízben, hogy elengedjen az iskola nyári táborába, sört kellett innom, egy egész üveggel, és elszívnom egy egész szál cigarettát. Azt mondta, ez az ára annak az egy hétnek, amit nélküle akarok eltölteni az osztálytársaimmal. A legtöbbször azonban a mama  nem eresztett sehová sem, ráült a mellkasomra, sokszor úgy tartott fogva, közben szavaiból áradt a sör meg a bor egyvelegének többnapos bűze.”

Barbara huszonéves kora elején, lelki és fizikai állapotának tarthatatlansága miatt úgy döntött, hogy átveszi az irányítást az élete felett, és ez csak úgy lehetséges, ha minél többet megtud arról, ami vele történt. 21 éves kora óta jár terápiára, de időközönként még ekkor is küzdött depresszióval, pánikbetegséggel. „Volt egy idő, amikor olyan pánikrohamom volt, hogy összeestem, és alapjáratban 120-130-as volt a pulzusom. Annyira rossz állapotban voltam, hogy fél évig nem tudtam kimenni a lakásból. 23 éves koromban a papám is meghalt, depressziós lettem. Mikrodózisokban szedett gyógyszerekkel tudtam eljutni oda, hogy képes legyek legalább az alapvető dolgaimat elvégezni.” Barbara azt mondja, akit kiskorában bántalmaztak, annak a toxikus szégyenérzettel is meg kell küzdenie nap mint nap. „Ha verbálisan bántalmaztak, az összes mondat, amit neked mondtak arról, mennyire rossz vagy, mind büntető hangként fut majd a fejedben felnőttként, befolyásolja, hogyan gondolsz magadra, az egész létezésed át lesz itatva egy nagyon erős szégyenérzettel. Ennek része lehet az is, hogy képtelen vagy szemkontaktust tartani másokkal. Nagyon erősen függsz másoktól, vagy épp semennyire nem tudsz kapcsolódni. Senkiben nem bízol, és folyamatos, fokozott készenlétben, hipervigilanciában vagy, mintha megpróbálnád kiszűrni, honnan jön a veszély akkor is, ha már rég elmúlt. Ez nem véletlen, hiszen pont akin a biztonságod múlt egykor, az veszélyeztet.  Ezért máig úgy érzem, nem vagyok teljes biztonságban, ha nem tudom tűpontosan, mi történik körülöttem. Ennek ellenére sokáig egész hajmeresztő élethelyzetekbe sodortam magam, hogy tudattalanul újrajátsszam azokat a történéseket, amelyeket otthon tapasztaltam. Ez is a trauma ismérve, újrajátszási kényszernek nevezik. Mindig elmondhattam, hogy áldozat vagyok. A díszlet változott csak, a minta ugyanaz maradt.”

Kintsugi, a törött dolgok szépsége

A poszttraumás növekedés vagy nyereségtalálás azt jelenti, hogy a trauma végül egy magasabb fokú működéshez, egy pozitív személyiségváltozáshoz, transzformációhoz vezethet az életben, ha dolgozunk rajta. A traumát átélők gyógyulásuk után tehát nem a trauma előtti működésükhöz térnek vissza, hanem ahhoz képest is pozitív változásokat észlelnek gondolkodásukban, a világhoz való viszonyulásukban, sőt gyakran éreznek erős vágyat arra, hogy sorstársaikon segítsenek. A poszttraumás növekedést kicsit hasonlóan működik a japán kintsugi filozófiájához, az eltört tárgyak arannyal való reparálásához. Ha a japánok eltörnek egy szép porcelánt, akkor nem dobják ki, nem akarják profi ragasztóval meg nem történtté tenni a törést, hanem a hiányt arannyal töltik ki, így végül egy teljesen új alkotás válik a régi darabból. A japán filozófia a kintsugi művészetére azt mondja, a csésze újra ragasztása

nem restaurálás, hanem új darab életre hívása.

Mint a poszttraumás növekedésben, úgy a kintsugiban is az ember ura lehet a sorsának, előnyt kovácsolhat abból, ami valaha eltörött benne. Sőt, épp ott lesz a legértékesebb, ahol a sérülés történt. „Mindig arra gondolok, hogy csak úgy tudok értelmet adni mindannak, ami gyerekkoromban történt velem, ha visszaadok abból, amit én kaptam: az erőből, a gyógyulási lehetőségekből. Ez számomra egy szolgálat. Azért adom oda a történetem és közvetítek tudást, hogy másoknak könnyebb legyen. A traumában óriási potenciál van. Hogy blogot írok, hogy itt ülünk és beszélgetünk, hogy írom a könyvemet, hogy pszichológiát tanulok az egyetemen, azt mind a mamámnak és a papámnak köszönhetem. Az erőmet, a hatalmas akaraterőmet, a tenni vágyásomat, a »buldózerségemet«, vagy azt, hogy gyorsan és intuitíven, tűpontosan tudok embereket olvasni, hiszen megtanultam éberen figyelni, mind ezeknek a tapasztalatoknak köszönhetem. Ezeket a képességeket abban forgattam bele, hogy egészségesen érző embert faragjak magamból. A disszociáció közel hozott a művészetekhez, az íráshoz, a zenéhez. Sokszor a traumáink a gyökerei a rendkívüli életműveknek, ezek alapozhatják meg a tehetségünket. Mert muszáj kimondani, elmondani, feldolgozni. Ez egy óriási erő. Ajándék.”

Azért adom oda a történetem és közvetítek tudást, hogy másoknak könnyebb legyen (Fotó: Juhász János)

Hogy min múlik, ki dolgozza fel a traumáit, ki tölti meg arannyal eltört részeit, és ki választja inkább az önrombolás útját, arra nehéz választ találni. Barbara szerint akiknek semmi esélyük a tudásszerzésre, vagy nem áll mögöttük erős szociális háló, azoknak nagyon nehéz kitörni, de olyanok is vannak, akik minden tudás birtokában is csak rombolják magukat. „Én azt érzem, nem volt választásom. Vagy beleállok, és elkezdek dolgozni magamon, vagy megőrülök. Egyszer Hosszú Katinka eredményein gondolkodva az jutott eszembe, ennyi idősen micsoda rekordokat ért már el, míg én ehhez hasonló eredményekre soha nem leszek képes. Aztán eszembe jutott, hogy amit a saját életemmel csinálok, az felér egy olimpiai arannyal, sőt akár öttel vagy tízzel is. Ahonnan jöttem, és ahol most vagyok, ég és föld. Az én dicsőségem az, hogy van egy normális életem.”