Egy rossz mondat is traumatizálhat a szülőszobán – ne bagatellizáld el, ami veled történt!

A szülés bensőséges és erőteljes testi és lelki élménye egyedülállóan gazdag tapasztalat lehetne minden nő számára. Mégis sokszor hallani arról, hogy a folyamatot sürgetés, kapkodás, félelem, sőt erőszak kíséri, ezért a nők már eleve félelmekkel telve érkeznek a szülőszobára, és emiatt képtelenek ellazulni és megélni a szülés intimitását, eltávolodnak saját nőiségüktől, és elvesztik kompetenciájukat, többé nem érzik úgy, hogy alkalmasak lennének természetes úton világra hozni gyermeküket. A bántó megjegyzések, a lekötözés, a hasba könyökölés, az oxitocinnal való sürgetés egészen biztosan nem segítenek abban, hogy a szülés megannyi arca, oldala és fordulata a maga teljességében és természetességében kibontakozzon, holott a szülések 80 százaléka természetes lefolyású, csak 20 százalékuk igényelne valamilyen orvosi beavatkozást. (Ezzel szemben itthon a nők több mint 40 százaléka hozza császármetszéssel világra a gyermekét, és több mint 80 százalékuknál végeznek el gátmetszést.)

Nem csoda, ha a szülés kollektív tudatunkban nehézségként, fájdalomként, sőt traumaként szerepel, pedig ez egyáltalán nem így van. „Nem a szülés traumatikus, hanem a rendszer teszi azzá. A szülés egy normatív krízis, mint bármilyen átmenet az életben, ami lehet személyiségformáló, de -romboló is. A nők attól traumatizálódnak, hogy bekerülnek egy olyan helyzetbe, amelyből nincs menekvés, és úgy érzik, nem tudják megoldani. Ezt még az intézmény is megerősíti bennük” – mondja Fazakas Pálma szociálpolitikus, mentálhigiénés szakember, a nők szülészeti ellátásban szerzett tapasztalatainak jobbításáért létrehozott EMMA Egyesület elnöke.

„A szülés utáni testi-lelki változások sokként érik a legtöbb nőt” – A posztnatális jóga segít az új élethelyzetben

Bár a szülések kis százalékában történik olyan esemény, amely önmagában is traumatizáló lenne, mint a halvaszületés, a fájdalomcsillapítás nélküli beavatkozás vagy valamilyen súlyos komplikáció, a nők beszámolói alapján traumatizáló faktor a kontroll és a méltóság elvesztése, illetve az őket körülvevő emberek ellenséges vagy negatív attitűdje is. „Azzal a gondolattal terelték be a szülést az intézményi keretek közé, hogy segíteni fognak, de valójában az egész olyan, mint egy autógyár: nincs idő személyre szabott ellátásra, futószalagon mennek a nők a szülőszobán, és mivel itthon nincsenek protokollok, melyek egységes ellátást biztosítanának az intézményekben, tényleg minden csak attól függ, hogy milyen az orvos szemlélete, vagy van-e éppen színházjegye aznapra. Tudok olyan orvosról, akinek a császármetszéseit úgy becézgetik a kollégái, hogy ez most kertészeti császár volt, vagy művészeti császár, mert vagy a telekre sietett épp, vagy a színházba. Nem arról van szó, hogy az ellátórendszerben csak szadisták dolgoznak, csak kaptak egy elavult oktatást, nincs idejük a személyes mentálhigiénés állapotukkal és a szakmai fejlődésükkel foglalkozni, kevés a kórházi személyzet. Az egyik beavatkozás hozza magával a másikat, és a végén az egész rendszer összeomlik.” Pálma szerint a nők nem a beavatkozásoktól traumatizálódnak, hanem a bánásmódtól. „Ha normálisan elmondják, mit csinálnak éppen, és partnerként kezelik a nőt, akkor akármennyi beavatkozás történhet, azt nem éli meg traumatikusnak. Mindegy, mi történt külső szemmel, a nő tapasztalata számít.”

Képünk illusztráció (Fotó: iStock)

„Sokára éreztem, hogy tudom szeretni”

„Hajnali három óra van. A párnám hideg, verejtékkel teli, a testem feszült és remeg, miután ugyanabból a rémálomból ébredek, amely lassan minden éjjel kísért. Hiába tudom, hogy biztonságban vagyok a saját ágyamban, az életem már nincs veszélyben, az elmém mégsem tudja abbahagyni a félelmetes események visszajátszását, ezért inkább ébren maradok, és hallgatom a hangokat a sötétben.” Hajni így tapasztalja meg a szülés utáni poszttraumás stressz-szindróma tüneteit. Nők milliói vannak így ezzel a világon. A posztnatális PTSD-t (PTSD-FC, avagy post-traumatic stress disorder following childbirth) csupán az 1990-es években ismerték el hivatalosan; néhány tanulmány szerint a születések 4 százaléka vezet PTSD kialakulásához, egy 2003-as tanulmány szerint viszont körülbelül minden harmadik anya, aki traumatikus születésélményt tapasztalt meg, később PTSD-től szenvedett. Olyan esetekben is előfordulhat PTSD, amikor a nőnek egy külső nézőpontból ugyan nem volt nehéz szülése, de belül azt élte meg, hogy kiesett a kezéből az irányítás, kevés figyelmet és támogatást kapott. Emellett azok a nők, akik már megelőzően is traumatikus eseményeket szenvedtek el – különösen, ha szexuális bántalmazást éltek át gyerekkorukban, vagy egyébként is PTSD-től szenvednek – gyakrabban élik át a PTSD tüneteit szülésük után. „Rendszeresen élénk képek vannak bennem a szülésről. A viselkedésem rögeszmés és szorongó lett. Nem vagyok képes levenni a tekintetem a gyerekemről, vagy hagyni, hogy bárki más megérintse őt” – mondja Hajni.

A kisbabával való kötődési nehézségek igen gyakoriak ilyenkor, a Hoztam e világra című videósorozatban Flóra így számol be erről: „Ott volt egy göngyöleg, és nem volt időm semmilyen szinten feldolgozni, ami történt. Az arcomhoz se tették, elviharzottak vele. Utólag tettem össze, mit jelent az, hogy szeparáció, miért tartott hónapokig kimászni ennek a lelki következményeiből. Nagyon sokára éreztem azt, hogy tudok nyitott szívvel, elfogadóan a gyerekem felé fordulni, tudom szeretni, ösztöneimből az anyja lenni.” A PTSD azért különösen alattomos, mert nem biztos, hogy rögtön jelentkezik, akár két év múlva is előjöhetnek a tünetek például emlékbetörések, rémálmok, az esemény újraélése, folyamatos készenléti állapot formájában. Mivel a megrázkódtatást túlélő anyuka kénytelen kisbabájának ellátására koncentrálni, nem szabad közel engednie magához az érzéseit, viszont így a tünetek késői jelentkezését nem biztos, hogy összefüggésbe hozza a traumatikus szülésélményével.

Nincs elismerve a nők által megélt valóság

„Úgy éreztem, mintha le lennék szúrva, hogy rám kell várni. Át is futott az agyamon a kérdés: nem én fogok szülni?” A megfélemlítettség, a méltóságtól való megfosztottság, a kiszolgáltatottság, az elhagyatottság, a magányosság, a kontrollvesztettség és a tehetetlenség érzései mellett a traumatizált anyák sokszor számolnak be arról, hogy nem kompetens felnőttként kezelték, vagyis kiskorúsították őket orvosaik, sőt később akár családtagjaik sem ismerték el szenvedéseiket. Az olyan mondatok, mint az „örülj, mert van egy egészséges gyereked”, az „én is túléltem, te is túl fogod”, a „te semminek sem tudsz örülni”, a „bezzeg az én időmben…”, illetve „a mai fiatalok milyen kényesek” hiteltelenítik, elbagatellizálják a nők által megélt élményeket, hazudósnak, túlzónak állítják be az áldozatokat. Ez az általános hozzáállás, a megbélyegzés végtelenül elmagányosít, és lehetetlenné teszi a feldolgozást. A nők kényelmetlenül érzik magukat attól, ha nyíltan kell beszélniük az érzéseikről, esetleg úgy gondolják, kudarcot vallottak anyaként, vagy félnek, hogy hálátlannak tűnnek, amiért nem örülnek a szép és egészséges kisbabájuknak. Sok szakértő egyetért abban, hogy a probléma társadalmi: a nőket várandósságuk alatt gyakran hercegnőknek tekintik, de a baba megszületésétől kezdve semmi sem szól többé az anyáról. Ilyenkor még nehezebb összeszedni a bátorságukat azért, hogy segítséget kérjenek.

Szülésmesék hab nélkül

A szülésről, anyaságról kialakult képünket nagymértékben befolyásolják transzgenerációs mintáink, a hallott történetek. „A fájdalom és a félelem az az érzés, ami a mi generációnknak általában eszébe jut a szülés kapcsán. Ma már nincs így, de régen a szülés nem volt tabu, ismertük egymás történeteit, sőt részt is vettünk bennük. A Hoztam e világra videói ezt a hiányt pótolják, mert fontos, hogy igenis halljunk születéstörténeteket. Ezeknek nagyon nagy erejük van; amikor elmondják a nők a történeteiket a videókban, azzal nagy terhet tesznek le” – mondja Papp Szilvia, a Hoztam e világra videósorozat készítője. A sorozat 2011-ben indult, amikor két év letöltendő fogházra ítélték Geréb Ágnest, és a média felkapta az otthonszülés témáját. Azóta több mint 50 videó készült, melyekben a nők őszintén számolnak be szülésélményeikről, és bár a jelentkezők elsősorban traumatikus élményeiket mesélik el, a készítők eredetileg minden szülésélményre kíváncsiak voltak, legyen az kórházi vagy otthon szülés, jó vagy rossz tapasztalat. „A kiindulópontunk az volt, hogy az otthon szülésre való igényt nem Geréb Ágnes teremtette meg, hanem a rendszer, hiszen ha nem lennének traumatikus élményei a nőknek a kórházakban, akkor nem akarnának ebből a helyzetből menekülni, és alternatív megoldásokat keresni. Sok esetben azért is traumatikus a szülés, mert mi nők gyakran elmulasztjuk a szülésre való lelki felkészülést, pedig ha tudatosan készülünk rá, utánajárunk, informálódunk, akkor megtalálhatjuk a saját utunkat. Mindenki más. Valaki arról számolt be az egyik riportban, hogy mind a három császára csodálatos élmény volt, másnak az otthon szülés nyújtott életre szóló élményt. A szülés személyiségfüggő, ezért a saját egyéniségünkhöz illő szülést kell megtalálnunk. Nem a »hol« a lényeg, hanem az, hogy mindenki úgy szüljön, ahogy neki a legjobb.”

Képünk illusztráció (Fotó: iStock)

A valóság elmesélése az egyik legfontosabb lépés a gyógyulás felé, de csak akkor hat felszabadító erővel, ha senki sem kérdőjelezi meg az elmondottak igazságtartalmát, hanem elfogadó környezetet nyújt ehhez. „Fontos lépése a gyógyulásnak a sorstárscsoportok felkeresése, a szülésélmény feldolgozása és a rendszer felé való visszajelzés, hiszen az anyai tapasztalatok csak így tudnak beépülni a mindennapi gyakorlatba – mondja Pálma, és hozzáteszi, hogy bár a legjobb megoldás a prevenció lenne, a rendszer kiszámíthatatlansága miatt nincsen egyértelmű recept arra, hogy mik lehetnek ezek a preventív lépések. – Mindenkit óvnék attól, hogy azzal hitegesse a szülés előtt álló nőket és családjaikat, hogy megelőzhető a traumatizáló esemény. Ha ezt a terhet helyezzük rájuk, gyakorlatilag azt mondjuk, hogy ők a felelősek a történtekért, az ő hibájuk a trauma. Természetesen a szülésre való tudatos felkészülés segít a tájékozott döntések meghozatalában, a bizalmi kapcsolatok megkeresésében és kiépítésében, valamint a szülési tervtől eltérő helyzetek elfogadásában és feldolgozásában is.”

És persze egy későbbi születésélmény is begyógyíthatja a múlt sebeit. Hihetetlen gyógyító erővel hat, amikor a szülést segítő személy egy biztató mondattal lendít át minket a holtponton. „Hogy meg tudjuk csinálni, végig tudunk menni ezen a nagyon nehéz folyamaton, az olyan erőt adhat, mely után el sem tudjuk képzelni, hogy van olyan nehézség az életben, amelyet ne tudnánk leküzdeni – mondja Pálma. – Minden nőben ott van ez az erő, ennek kibontakozásához viszont az kell, hogy támogassák ezt a folyamatot a maga ütemében lezajlani. Én azt látom, hogy azok lesznek a legerősebbek, akik nagyobb traumát szenvedtek el, de sikerült jól feldolgozniuk.”