Az egész nagyjából 10 éve kezdődött azzal, hogy egyik hónapban nem jött meg. 25 voltam, egy meglehetősen stresszes, végzős egyetemista, akinek a ciklusához sosem lehetett órát igazítani. Szóval miután – biztos, ami biztos alapon – kizártam a terhességet, ráfogtam a dolgot a stresszre. Nem aggódtam, egészen addig, míg el nem telt egy újabb hónap. Akkor már nagyjából 60 napja nem menstruáltam. Tisztában voltam vele, hogy ez így nagyon nem oké, ezért időpontot kértem a nőgyógyászomhoz, akinek aztán már sírva panaszoltam a tüneteimet.
Sírás ide, vagy oda, a doki először nem akart komolyan venni. Még viccelt is azzal, hogy ilyen hőségben – a legmelegebb július kellős közepe volt – senki nem akar teherbe esni. (Én mondjuk nem teherbe esni szerettem volna, csak menstruálni, de mindegy is.) Végül aztán csak megvizsgált, így derült ki, hogy az egyik petefészkemen egy nagyjából gyerekökölnyi, 5×7 centis ciszta van. Szeretném azt írni, hogy sokkot kaptam a hírre, de igazából nem: sokkal korábban, a legeslegelső nőgyógyásznál tett látogatásomkor is hallottam valami hasonlót. Igaz, akkor még csak annyit mondtak, hogy „cisztikus dolgok vannak a petefészkeimen, amikre oda kell majd figyelni.”
Hogy az „oda kell figyelni” mit akart jelenteni, az nem derült ki (vagy már nem emlékszem), mindenesetre 10 évvel később, immár egy gigantikus ciszta birtokosaként se lettem sokkal okosabb – már ami az okokat illeti. A dokim azzal küldött haza, hogy ez PCOS (policisztás ovárium szindróma) várjam meg a következő vérzésemet, utána menjek vissza, és megnézi eltűnt-e a ciszta. „Ha nem, akkor műteni kell.” Ennyi. Mást nem mondott.
Szénhidrátok fogságában
Mivel a fenti ciszta a következő vérzéssel végül eltűnt, megkönnyebbültem. Igyekeztem olyan gyorsan elfelejteni az egészet, ahogy csak lehetett, és miután jól megmagyaráztam magamnak, hogy az egész az összevissza evés és a stressz miatt volt, visszatértem a megszokott életemhez: lekváros-cukros-kakaós péksüteményekkel (esetleg sajtos pogácsával) indítottam a napot, hogy aztán a munkanapot sebtiben bekapott csokikkal és kekszekkel éljem túl. A vacsora volt a főétkezésem, de ebben se volt túl sok köszönet: főleg tésztákat, rántott és sült húsokat voltam hajlandó megenni, krumplival. És, ha ez nem lett volna elég, közben alig-alig ittam, ha mégis, kizárólag cukros üdítőket.
Kellett néhány újabb év, egy sor kimaradt menzesz, néhány kibírhatatlan PMS-es hét, egy inzulinrezisztens kolléganő és egy profi endokrinológus, hogy rájöjjek, a cisztáimat nem is annyira a stressznek köszönhetem (amire egyébként előszeretettel hivatkoztam egy-egy rossz időszakban), sokkal inkább az életmódomnak. Emlékszem, mikor először találkoztam az endokrinológusommal és elmondtam neki a panaszaimat, majd előadtam az úgynevezett táplálkozási szokásaimat, konkrétan a fejét fogta. A 160 grammos diéta – ami annyit jelent, hogy egész nap legfeljebb 160 grammnyi szénhidrátot lehet fogyasztani- csak ezután jött.
Zokogtam, hogy nem ehetek többet édességet
Miután a terheléses vércukorteszt is igazolta, hogy a szervezetem „nem megfelelő módon dolgozza fel a szénhidrátokat”, vagyis azt, hogy kvázi inzulinrezisztens vagyok, az életem a feje tetejére állt. És nem csak azért, mert innentől kezdve például lőttek a reggeli péksütiknek… Gyakorlatilag az összes megszokott és kedvenc ételem tiltólistás lett (mondtam már, hogy borzasztóan édesszájú vagyok?), ráadásul ettől kezdve jobban oda kellett figyelnem arra is, mikor és mennyit eszek, mint addig bármikor, ami egy magamfajta, öntörvényű, állandóan mozgásban lévő embernek teljesen elképzelhetetlennek tűnt.
Ennek megfelelően a 160 grammos diétára való átállásom első néhány hete maga volt a pokol: büntetésnek éltem meg az egészet, időről-időre elfelejtettem étkezéseket, ráadásul folyton olyasmiket kívántam meg, amikről rendre kiderült, hogy nem ehetek, vagy nem annyit és nem úgy, ahogy szeretnék. Nem fogok hazudni, ezekben az első, elkeseredett hetekben rengeteget bűnöztem, a lelkiismeret-furdalástól pedig még rosszabbul éreztem magam.
A mélypont az volt, mikor az egyik, már IR-szempontból is egészséges vacsoránk után a férjem úgy döntött, eszik egy kis édességet. Még csak nem is előttem ette meg, én mégis kiborultam:
- azért, mert nekem nem volt szabad,
- azért, mert legszívesebben ettem volna belőle, de közben jobban is akartam lenni,
- azért, mert tehetetlennek éreztem magam.
Szóval zokogtam, mint egy kisgyerek. Nagyjából minden zavart, de leginkább az, hogy én már az életben nem ehetek több édességet. Aztán nem sokkal később egy kedves (már említett, és hozzám hasonlóan inzulinrezisztenciával küzdő) kolléganőm megismertetett a cukormentes kekszek világával (köztük is leginkább a Gullon-kekszeivel), és innentől kezdve minden megváltozott. Végre lett valami, amit ebben az egyébként szigorú rendszerben is lehetett várni, és ami – még ha csak nyomokban is – de emlékeztetett a régi életemre.
Mintha kicseréltek volna
Régen folyamatos és elviselhetetlen hangulatváltozások kínoztak, és munka közben rendszeresen jött rám olyan fáradtság, hogy azt hittem lefejelem a monitort. Ilyen manapság egyáltalán nincs. A napi többszöri, tudatosan összeállított, kis étkezés – a reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora – egész nap ellát energiával, nincs szükségem cukros üdítőkre, kólára, kávéra, hogy ébren maradjak, és ma már az se okoz különösebb gondot, hogy érzésre porciózzam ki magamnak az ételt. (Ez a kezdet kezdetén kis konyhai mérleggel ment csak.) Az ételek többsége jól esik, sőt, mióta diétázom, tucatnyi új ételt ismertem meg, olyanokat is, amiket a diéta előtt csípőből utasítottam volna el a furcsa kinézetük, vagy a rántotthústól különböző ízük miatt.
Mostanra a 160 grammos diéta az életem szerves része lett és – sose gondoltam volna, hogy ezt leírom, de – el se tudom képzelni nélküle az napjaimat. Egyrészt azért, mert sokat javult az állapotom (a legutóbbi vizsgálaton a nőgyógyászom is elégedetten nyugtázta, hogy szépen feltisztultak a petefészkeim), másrészt mert sokkal, de tényleg sokkal jobban érzem magam a bőrömben.
Olvass még többet az inzulinrezisztenciáról az nlc-n:
- „Kukába dobtam az étkezésemet, a napirendemet és a párkapcsolatomat” – Fiatal nőként inzulinrezisztenciával
- Inzulinrezisztencia vagy PCOS? – egy egyszerű vérvétel is elég lehet
- Az inzulinrezisztens állapot még megfordítható