Anyai nagymamámat 2015 végén veszítettem el, miután 89 éves korában elesett és combnyaktörése lett. Hogy vele lehettem az utolsó három hetében, majd a haldoklásánál, és az utolsó lélegzetvételénél, az egész életemet megváltoztatta. Az a béke, ami körüllengte a haldoklók számára elkülönített kórházi szobát, majd az a megmagyarázhatatlan tapasztalat, hogy nagymamám lelke tényleg nincs benne a testében, onnan valaki „kiszállt”, annyira megrendítő, de egyszerre megnyugtató is volt, hogy hetekig valamilyen egészen furcsa, élet felett lebegő tudatállapotba kerültem, ahonnan teljesen nevetségesnek tűnt minden kis világi játszma, piszlicsáré ügy, amin az ember hajlamos halálra aggódni magát.
Miközben Nagyanyó haldoklott, egyértelmű volt, hogy valamiféle lelki időutazáson vesz részt. Mintha ráengedte volna magát egy tenger hullámaira: néha a hullám még felemelte közénk, aztán újra alámerítette, látszólag elveszítette tudatát. Mint aki az álom és az ébrenlét határán lebeg, néha furcsa, álomszerű dolgokat motyogott, máskor pedig úgy tűnt, mintha a 30-as években járna, amikor gyerek volt. Bennem pedig a fájdalom mellett csak ezek a kérdések motoszkáltak:
Vajon mire gondol? Hol jár? Egy nem reagáló haldokló ágya mellett olyan érzés állni, mintha vastag függönyös ablakokon keresztül próbálnánk kideríteni, otthon van-e valaki. Alszik, álmodik, tapasztal valami természetfelettit? Vagy egyáltalán nincs tudatánál?
Az élet utolsó napjaiban az emberek túlságosan rosszul vannak, túl álmosak vagy eszméletlenek ahhoz, hogy elmondják nekünk, mit tapasztalnak. Az a mód, ahogyan a halálról beszélünk, általában azon alapul, amit a család, a barátok és az egészségügyi szakemberek látnak, nem pedig a halálról szóló közvetlen beszámolókon. James Hallenbeck, a Stanford Egyetem palliatív gondozási specialistája gyakran hasonlítja a halált a fekete lyukhoz. „Láthatjuk a fekete lyukak hatását, de rendkívül nehéz, csaknem lehetetlen beléjük nézni. Minél közelebb kerülünk hozzájuk, egyre erősebb gravitációs húzást fejtenek ki. Ahogy az ember áthalad az »eseményhorizonton«, a fizika törvényei látszólag kezdenek megváltozni” – mondja a szakember a The Atlantic cikkében.
A halállal kapcsolatos kutatások növekvő száma ellenére a halál tényleges fizikai élménye továbbra is rejtély marad. Az orvostudomány azonban már kezd kikukucskálni a horizonton túlra.
Kívülről nézni sokszor fájdalmasabb lehet, mint megélni
Körülbelül száz évvel ezelőttig szinte minden haldoklás gyorsan történt. A modern orvoslás azonban gyökeresen megváltoztatta, hogy mennyi ideig lehet megnyújtani az élet végét. Sokan, akik hozzáférnek a megfelelő orvosi ellátáshoz, fokozatosan halnak meg olyan elhúzódó betegségekben, mint a rák, a cukorbetegség vagy a demencia szövődményei, nem pedig gyorsan, mondjuk egy baleset vagy influenza miatt. Azoknál, akiknél elhúzódik a haldoklás időszaka, a szakemberek szerint megfigyelhető egy végső, gyors csúszás, amely nagyjából az élet utolsó néhány napjában következik be – ezt a fázist „aktív haldoklásnak” nevezik. Hallenbeck az orvosok palliatív ellátásáról szóló útmutatójában azt írja, hogy az emberek ilyenkor bizonyos sorrend szerint hajlamosak elveszíteni érzékszervi észleléseiket és vágyaikat.
Először az éhség, majd a szomjúság tűnik el. Ezután elveszik a beszéd, majd a látás. Utoljára általában a hallás és a tapintás maradnak.
Az, hogy fizikailag fájdalmas-e a haldoklás, vagy mennyire fájdalmas, változó. Vannak olyan állapotok, amikor a fájdalom elkerülhetetlen. A fájdalommal járó betegség azonban nem jelenti azt, hogy szükségszerűen nehéz a haldoklónak magát a halált elviselnie. A legtöbb rákban haldokló embernek fájdalomcsillapítóra van szüksége, hogy viszonylag jól érezze magát, és a gyógyszer általában hat. Ha jó, korszerű, átfogó fájdalomcsillapító kezelést kapnak, haláluk békés lehet. Persze ez nem mindig néz ki így kívülről: egyes haldoklók például köhögnek, höröghetnek azt az érzést keltve, hogy szenvedek. De az orvosok szerint a haldoklók ezt nem így élik meg. Úgy vélik, hogy a jelenség – amelyet általában halálhörgésnek neveznek – valószínűleg nem fájdalmas a haldokló számára.
A modern orvoslás gyökeresen megváltoztatta, elnyújtotta a haldoklás idejét (Fotó: Getty Images)
Végső soron, mivel a legtöbb ember elveszti tudatát vagy eszméletét az utolsó néhány órában vagy napban, nehéz pontosan tudni, mennyit szenved. „Általában úgy gondoljuk, hogy ha az agya valóban kómás helyzetben van, vagy nem igazán reagál, akkor az észlelése – hogyan érzel a dolgokkal kapcsolatban – szintén jelentősen romolhat – mondja David Hui onkológus és palliatív-ellátó szakember, aki a közeledő halál jeleit kutatja. – Lehet tehát, hogy a haldokló tudatában van annak, hogy mi történik, de lehet, hogy nem.”
A haldoklás érzete a buddhisták szerint
A Tibeti halottaskönyv (Bardo tödol) tartalmazza a haldoklás fázisainak pontos leírását is. A csikai bardo a haldoklás bardója (létállapota), a testi leépülés folyamata, melynek végén a haldokló elhagyja testét. A tibetiek a négy elem kölcsönhatásának segítségével szemléltetik az élet kialvásának folyamatát. Az első fázis a földelem víz elembe oldódása. Ilyenkor azt látjuk, hogy a haldokló elveszíti fizikai erejét, például feje lebicsaklik, törzse beesetté válik, a test váladékozni kezd. Ezen időszak alatt a haldokló tudata nem tiszta, azt érzi, mintha nagy sötétségbe zuhanna. Késztetést érez arra, hogy mozogjon, testhelyzetet változtasson, de fizikailag képtelen rá, teste tehetetlenné válik, maga is nehéznek érzi magát, mintha leütötték volna. Szemei kezdenek felfelé fordulni a szemüregben. A következő szakaszban a víz elem a tűz elembe oldódik, amelynek külső tünete az orr, száj kiszáradása, a záróizom feletti uralom elvesztése, inkontinencia. A haldokló tudata ilyenkor rendkívül felkavart, kellemetlen gondolatok zavarják, úgy érzi, mintha egy zuhatag magával ragadná, elnyelné egy vízözön, vad vízesés hangját hallja, a látás ködössé válik. A harmadik szakasz a tűz elem levegő elembe oldódása; ennek külső tünetei a száj és az orrlyukak lehűlése, rövidülő lélegzet, az érzékelés elvesztése. A test melege elhagyja a végtagokat. A haldokló a dolgokat már nem látja tisztán, pillanatnyilag elveszíti tudatának tisztaságát. Sokan ilyenkor ragyogó fényt látnak, mintha a világmindenség lángokban állna. Ezután szentjánosbogarakhoz hasonlatos szikrázó fényeket látnak. Végül a levegő elem a tudatba oldódik: ilyenkor a haldokló levegőért kapkod, szemei felakadnak, légzése lassul, közeledik a leálláshoz. A buddhisták szerint a halál pillanatában a test ugyan törékeny, de a tudat nagyon erőssé válik. Úgy vélik, ha a haldokló sok negatív tettet követett el életében, akkor a látszatjelenségek rémképek alakjában tükrözik vissza ezeket, ellenben ha sok pozitív dolgot cselekedett, ezt a fázist boldognak tapasztalja meg. Ebben a szakaszban heves szél vagy lüktető morajlás hangját hallja a haldokló, majd úgy érzi, hogy lénye, mint egy égő gyertya, kialszik, elhalványul, tudata végül feloldódik az ürességben. Ezen a ponton a testnek egy kis színe lesz, a légzés teljesen leáll, és a hő összegyűlik közvetlenül a szív fölött. Ez a halál végső pillanata. A tudat ürességbe olvadása fények tapasztalásával jár együtt, melyeket fehér ragyogásnak, vörös ragyogásnak és fekete ragyogásnak hívnak. Gondolataink, ellenszenveink, ragaszkodásaink, vágyaink feloldódnak, és tudatunk elveszíti a tudásra való képességét. Ez a fekete ragyogás megtapasztalása. A feloldódás végén megjelenik a tiszta ragyogás, a tudat alaptermészete. A buddhisták szerint innen is van tovább, előbb az üresség, valóság bardója, majd a létesülés bardója következik, amely végén a megvilágosodást el nem érő lélek újraszületik.
A haldoklás nem öntudatlan állapot
Nagyon érdekes, de a buddhista megközelítéshez sok hasonlatos megfigyelés van a modern orvoslásnak is. „Sok haldoklóknál az agy ilyenkor ugyanazt teszi, amit a test, vagyis elkezdi feláldozni a túlélés szempontjából kevésbé kritikus területeket” – mondja David Hovda, az UCLA Agysérülések Kutatóközpontjának igazgatója. A haldoklást ő az öregedéssel kapcsolatos eseményekhez hasonlítja: „Az emberek hajlamosak elveszíteni képességeiket a komplex vagy végrehajtó tervezésre, a motoros készségek elsajátítására és – ami nagyon fontos funkciónak bizonyul – a gátlás-késleltetésre (ez a képesség az információfeldolgozási folyamatban azt biztosítja, hogy még a beérkező ingerre adott válasz előtt legyen elegendő idő arra, hogy megtörténhessen a megértés). Ahogy az agy változni, meghalni kezd, különböző részei aktívabbá válnak, ilyen például a látórendszer. Ezért is van az, hogy az emberek ilyenkor fényt látnak” – magyarázza.
Nem csak a több ezer éves Halottaskönyv, de a legújabb kutatások is rámutatnak arra, hogy érzékszerveink különösen kiéleződhetnek ilyenkor. Jimo Borjigint, a Michigani Egyetem idegtudósát először akkor kezdte érdekelni ez a téma, amikor egy másik kísérlet során valami furcsaságot vett észre az állatok agyában: közvetlenül az állatok elpusztulása előtt hirtelen megugrottak a neurokémiai anyagok az agyban. Bár a tudósok tudták, hogy az agyi neuronok tovább élnek, miután egy ember meghalt, ez más volt. A neuronok új vegyi anyagokat választottak ki, méghozzá nagy mennyiségben. „Sok szívleállást túlélő azt írja le, hogy eszméletlen időszakában csodálatos élményt él át – mondja Borjigin. – Sokan fényeket látnak, majd úgy írják le az élményt, hogy »valódibb, mint a valóság«. A neurokémiai anyagok hirtelen felszabadulása segíthet megmagyarázni ezt az érzést.”
Borjigin és kutatócsoportja kísérletet tett. Nyolc patkányt elaltattak, majd leállították a szívüket. „Hirtelen az agy összes különböző régiója szinkronizálódott – mondja. – A patkányok agya nagyobb teljesítményt mutatott a különböző frekvenciájú hullámokban, és úgynevezett koherenciát is – az agy különböző részeinek együtt működő elektromos aktivitását. Amikor összpontosítjuk a figyelmünket, csinálunk valamit, megpróbálunk kitalálni egy szót vagy emlékezni egy arcra, vagyis amikor magas szintű kognitív tevékenységet végzünk, ezek a funkciók felgyorsulnak – mondja Borjigin.
Tehát úgy gondoljuk, az éberséghez, izgatottsághoz hasonló paraméterek vannak jelen a haldokló agyban is.
Sok szívleállást túlélő azt írja le, hogy eszméletlen időszakában csodálatos élményt él át (Fotó: Getty Images)
Pszichedelikus élmények és a haldoklók álmai
De amit tapasztalnak a patkányok, az igaz az emberekre is? Hiszen az emberek agya nyilván nagyobb és jóval komplexebb a patkányokénál (legalábbis egyeseké). Az Imperial College London egyik érdekes kutatása 2018-ban megvilágította, milyen érzés lehet meghalni az embereknek. A kutatók megpróbáltak felfedezni hasonlóságokat két nagyon különböző jelenség között. Egyik részről a halálközeli élményeket vizsgálták, vagyis azokat az orvosi szemmel hallucinációknak tekintett tapasztalatokat, amelyet az emberek 20 százaléka él át a klinikai halál állapotában, másik részről a DMT-tripeket (a triptaminok közé tartozó pszichoaktív alkaloid, intenzív hallucinogén, az ayahuasca nevű sámánisztikus főzet fő összetevője – a szerk.). A kutatók DMT-dózist adtak az alanyoknak, és amikor visszatértek a valóságba, leírták az élményeiket.
A kutatók maguk is meglepődtek a két élmény közös vonásai miatt: mind a DMT, mind a halálközeli élmény magában foglalta az idő és a tér transzcendens élményeit, illetve a másokkal való egység tapasztalatát. A haldoklás élménye tehát nagyon hasonló egy erőteljes hallucinogén kiváltotta triphez.
Dr. Chris Timmermann, az Imperal kutatásának vezető tudósa szerint a vizsgálat legfontosabb tanulsága, hogy nagyhullámú elektromos tevékenység, az úgynevezett gamma hullámok felelősek a halálközeli élményekért.
A félig álmodozó, félig ébrenléti állapot is gyakori a haldokló embereknél. A New York állambeli Buffalo melletti hospice központ kutatói Christopher Kerr vezetésével tanulmányozták a haldokló emberek álmait. A megkérdezett betegek többségének – 88 százalékának – volt legalább egy álma vagy látomása. És ezek az álmok általában különböztek a szokásos álmoktól. Egyrészt az álmok tisztábbnak, valóságosabbnak tűntek. „A betegek halál előtti álmai gyakran olyan intenzívek voltak, hogy az álom ébrenlétbe torkollott, a haldoklók pedig gyakran éber valóságként élték meg őket” – írják a kutatók a Journal of Palliative Medicine című folyóiratban.
A betegek 72 százaléka arról álmodott, hogy újra találkozik olyan emberekkel, akik már meghaltak. Ötvenkilenc százalékuk azt mondta, hogy arról álmodott, hogy készül valahova utazni. 28 százalékuk álmodott élményekről a múltban. (A betegeket mindennap megkérdezték, így ugyanazok az emberek gyakran több témáról számoltak be.) A legtöbb beteg számára az álmok megnyugtatóak és pozitívak voltak. A kutatók szerint az álmok gyakran segítettek csökkenteni a halálfélelmet. „A halál előtti álmok/víziók domináns tulajdonsága a személyes jelentés érzése volt, amely gyakran érzelmi jelentőséggel bírt a beteg számára” – számolnak be a szakemberek.
Szóval, milyen érzés meghalni? Amint ezek a tanulmányok rögzítik, a halál nem feltétlenül fájdalmas, sőt néha egészen kellemesnek vagy misztikusnak mondható élmény. A halálközeli történeteknek és kutatásoknak köszönhetően talán könnyebb szívvel tudjuk folytatni a halál örökké jelenlévő, ám gyakran letagadott árnyékában az életünket.