Az alapvető panasz az állami fogászatokkal szemben, hogy „minket soha nem lehet elérni”. Amikor visszakérdezünk, hogy mikor hívtak, sokszor kiderül, hogy nem rendelési időben, vagyis olyankor telefonálnak, amikor épp nincs bent senki. Természetesen előfordul, hogy éppen egy beteg szájában matatok, ezért nem tudom felvenni, de azért néhány hívásból biztosan el lehet minket érni. Sajnos sokan nem értik meg, hogy nem magánklinika vagyunk saját recepcióval, nem tudjuk mindig felvenni a telefont. Onnantól sem mindig javul a helyzet, hogy sikerült elérnie minket. Iszonyatosan kiakasztó, amikor elkezdenek válogatni az időpontok között.
A notórius időpontkihagyók és a válogatósok
Itt nem arra gondolok, hogy az asszisztensnőm felajánl neki több időpontot, amiből választhat, hiszen az természetes, inkább arra, amikor elvárja a beteg, hogy mi alkalmazkodjunk az ő életritmusához. Elmondjuk például neki, hogy hatig tart a rendelés, de ő hétre szeretne jönni, mert neki csak akkor jó. De arra is volt már példa, hogy hív azzal, hogy sürgős lenne, mert nagyon fáj a foga.
Ilyenkor igyekszünk minél előbb fogadni: felkínáljuk neki, hogy szorítunk neki időpontot még a nap folyamán. Nem jó. Másnapra is találunk neki időpontot. Az se jó. Végül egy hét múlva kap időpontot, közben meg neki volt sürgős.
És ott vannak a kedvenceim, akik nem jelennek meg az időponton. Persze egyszer-egyszer bárkivel előfordulhat, hogy elfelejt valamit vagy közbejön valami az utolsó pillanatban, de vannak olyan pácienseim, akik notórius időpontkihagyók. Volt már olyan, akinek azt mondtam, hogy „Ne haragudjon, annyiszor nem jött el, hogy nem tudok időpontot adni. Jöjjön ide rendelési időben, várja ki a sorát, és ha tudom fogadni, behívom”.
Szerencsére azon már egyre ritkábban akadnak ki a páciensek, hogy az időpont nélkül érkezőket sokszor nem tudjuk fogadni. A Covidnak legalább annyi haszna volt, hogy az emberek hozzászoktak: bejelentkezés nélkül sehová sem érdemes menniük. Azonban a kiskapukat néha még így is keresik. A szomszéd faluból az iskolai szűrés után berendelek egy gyereket, aztán beülnek öten a Zsiguliba, mert úgy gondolják, hogy ha az egyiküknek van időpontja, az már az egész családra vonatkozik. Jön a „Ha már itt vagyok, tessék kihúzni” vagy az „Ez már régóta lötyög, nézzen már rá!” Ha tele vagyok, elküldöm őket. Úgy vannak vele, mintha kisboltba mennének: leadják a rendelést, én meg teljesítsem.
A kamaszoknál nincs rosszabb
Azt már megtanultam, hogy a kamasz pácienseknél nincs rosszabb. Lassan már fel se vesszük, hogy köszönés nélkül jönnek be, és a távozásukat is csak abból vesszük észre, hogy csukódik az ajtó. Ilyenkor állunk ott az asszisztensnővel, nézünk nagy, kerek szemekkel és narráljuk, hogy „Köszönöm szépen a segítséget. Viszontlátásra!” Sokszor úgy kiviharzanak, hogy meg se várják, mi lenne még a teendő, pedig még csomó minden maradt a szájában, amit meg kéne csinálni. A bejövetelnél is láttuk már párszor azt, hogy köszönés nélkül belép, aztán csak bevágódik a székbe.
Lassan már fel se vesszük, hogy köszönés nélkül jönnek be, és a távozásukat is csak abból vesszük észre, hogy csukódik az ajtó (Fotó: Getty Images)
A tinédzserekre jellemző az is, hogy a rendelésre belépve sem hagyják abba a telefonnyomkodást. Beül a székbe, megbeszéljük, mit kell csinálni, én nyúlok a műszerekért, hogy belekezdjünk, ő meg fogja magát, kiveszi a zsebéből a telefont, és még gyorsan elküld egy-két üzenetet. Ilyenkor nézek rá, hogy ezt mégis hogyan. „Kezdhetjük a kezelést?” „Jaj, jaj, bocsánat, igen”, de azért még befejezi azt a mondatot. Olyat is átéltem már, hogy
javában dolgoztam a kissrác szájában, pittyegett a telefonja, ő meg elővette, hogy elolvassa az üzenetet.
Az is előfordul, hogy rágóval ülnek be a székbe. Mondjuk ez részben dicséret, mert legalább rágózik azelőtt, hogy belenéznék a szájába, de jó lenne, ha kivenné onnan, mire a székbe ül. Ha nem figyelmeztetném, simán tovább rágná. Amikor jelzem, hogy nem lesz ez így jó, elnézést kér és vagy kiköpi, vagy feltapasztja a nyelv felől a fogakra, mert úgy gondolja, hogy ott majd nem lesz útban. Nehogy már kukáznia kelljen azt a drága rágót.
A fogmosás alap
Azt gondolnám, hogy a fogorvos meglátogatása előtt tényleg alap, hogy valaki mossa meg a fogát – ha nem tiszták a fogak, felmérni sem tudjuk őket –, ahogy az is, hogy az ezt megelőző órákban nem eszel hagymát meg fokhagymát, de sajnos nem így van. Annak is örülni szoktunk, amikor valaki épp a rendelőbe belépés előtt szívott el egy cigit. Ezek egyike sem kellemes: mégis csak öt centire dolgozunk az emberek szájától. Imádtuk azt is, aki a váróban ette meg a szendvicsét, aztán beült a székbe. Egyedül azoknak tudom elnézni a fogmosás hiányát, akik akut fogfájással jönnek be, hiszen ők lehet, hogy épp munkából jönnek, nem voltak erre felkészülve. Ha épp van, szívesen adunk nekik fogkrémet és eldobható fogkefét is, hogy előtte kicsit rendbe tehessék magukat.
Kedvenceim azok is, aki annyira félnek a fogorvostól, hogy már attól felszisszennek, ha csak hozzányúlok az egészséges (!) fogukhoz.
Nagyon nehéz olyasvalakin dolgozni, aki már az ép fogai végigtapogatásakor is jajong. Olyan ez, mint a farkast kiáltás.
Ha az ép fog megtapogatásakor is fájdalmat mutat, honnan tudjam, mikor érez valódi fájdalmat? Onnantól nehéz őt komolyan venni. Szerencsére a legtöbb ember úgy jön fogorvoshoz, hogy lélekben felkészül arra, hogy ez fájni fog, és többnyire kellemesen szoktak csalódni, hogy mégsem fájt annyira. A fájdalmat a legkevésbé egy olyan páciensem bírta, aki ki akarta húzatni a fogát. Elmondtam neki, hogy talán jobb lenne előtte antibiotikummal lejjebb vinni a gyulladást, úgy kevésbé lenne fájdalmas, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy ott és akkor essünk túl rajta. Bezsibbasztottam, ráfogtam a fogóval, elkezdtem mozgatni, és neki ez annyira fájt és annyira nem tudott ezen túllépni, hogy a folyamat közepén lelépett egy félig kihúzott foggal. Biztos vagyok abban, hogy amint kiment a zsibbasztó hatása, ez sokkal jobban fájt neki, mintha maradt és végigcsinálta volna. Ha ennyire fáj, meg szoktam állni, és megoldást keresek arra, hogy ne fájjon annyira, például kap még egy adag zsibbasztót. Ő azonban ezt nem várta meg. Gyanúm szerint este az ügyeleten kötött ki.
Akik nem nyitják ki a szájukat és a gyógyszertagadók
Minden korosztályban előfordul az a sajátos pácienstípus, amelyik nem nyitja ki a száját, illetve úgy gondolja, hogy ő már kinyitotta. Kérem, hogy nyissa nagyra a száját és erre kapok egy alig észrevehető, szűk szájnyitást, éppen csak szétnyitja az ajkait. Látom, hogy még csak az izmait sem feszítette meg. Valamiért úgy gondolja, hogy én így látni fogom az összes fogát, és többszöri felszólításra sem képes ennél nagyobbra nyitni. Mert ő csak ennyire képes nyitni. Akkor nem kell idejönni.
A beteg elvárja, hogy csináljak valamit, mondjuk tömjem be a fogát, aztán ő maga akadályoz abban, hogy ezt elvégezhessem.
Ennél kevés dolog frusztrál jobban a munkámban.
A páciensek nagyon szeretnek kezelést megrendelni is. Bejön, mint a boltba, és mondja, hogy látott valami barna lyukat a fogán, be kéne tömni. De jellemző az is, hogy „Nem látok semmit a fogamon, csináljatok egy röntgent!” Persze, de azért benézhetek előtte a szádba? Megvizsgálhatom a fogaidat, hogy tényleg szükség van-e arra a röntgenre? Eldönthetem majd én?
Fotó: Getty Images
Nagyon frusztrálók még a gyógyszertagadók. Egy új páciensnél tisztában kell lennem azzal, szed-e bizonyos fajta gyógyszereket, például vérhígítót vagy valamit csontritkulás ellen, ezért ezekre mindig rákérdezek, néha többször is. Előfordul, hogy a beteg letagadja. Az ő érdekében kellene ezt tudnom, hiszen ettől függ, milyen beavatkozásokat végezhetek el vagy milyen óvintézkedéseket kellene tennem, és mégsem mondja el, pedig néha az általa elmondott korábbi betegségeiből ki lehet következtetni, hogy szed ilyesmit, de ő akkor is azt mondja, nem szed. Volt idő, amikor a véralvadásgátló esetében az volt a protokoll, hogy például foghúzás előtt a betegnek pár napra fel kellett hagynia a gyógyszer szedésével. Ma már nem így van, de ezt a betegek el akarják kerülni, és inkább hazudnak nekem. Ha úgy vélem, hogy a kezelés nem okoz majd komoly problémát, akkor megcsinálom, de előtte még minden létező papírt aláíratok vele, hogy vállalja a felelősséget, mert jogilag le kell védenem magam.
Az idősek szómenése és a túldicsérő szülők
Sok idős páciens időben vesz el rengeteget tőlünk. Nagyon-nagyon sok életsztorit hallunk úgy, hogy valójában nem nagyon érdeklődünk, mert nincsen rá időnk. Egy bizonyos pontig persze meghallgatjuk őket, de van az a pont, amikor már csak az jár a fejemben, hogy a váróban ott ül a következő páciens az időpontjára várva. Sajnos nincs idő és lehetőség arra, hogy az összes unoka teljesítményét végighallgassuk. Beszélnek a vizsgálat előtt, a vizsgálat után, de volt már olyan betegem is, aki aközben is próbálta folytatni a sztoriját, hogy már beraktam a tükröt a szájába. Nem bírta magába fojtani a közlendőjét.
A kisgyerekekre sosem szoktam neheztelni, hiába van bármilyen probléma, mert az általában a szülőtől ered. Sokszor látom, hogy a szülők túldicsérik, túlabajgatják a gyereküket, miközben ott ül a székben. Már azért dicséretet kap, hogy egyáltalán beült a székbe. Jön a „Jaj, de ügyes vagy, Zolika!” meg a „Ú, milyen nagyra tudtad nyitni a szádat!”. Ettől falra mászunk. (nevet) Az asszisztensnőmmel úgy gondoljuk, hogy
orvoshoz járni nem egy elismerendő plusz teljesítmény, inkább csak az alap. A fogorvoshoz el kell menni, mert ha fáj a fogad, meg kell csinálni. Túl kell esni rajta. Pont.
Fogmosás után sem dicséred meg mindennap a gyereket, hogy milyen ügyesen mosott fogat. Ez csak alapvető higiénia. Közben meg látom, hogy a fogorvos után egyből mennek legót venni a gyereknek. Egyébként sokszor fordul elő, hogy elmondom az anyukának, hogy miért néz ki úgy a gyerek fogazata, és milyen rossz táplálkozási szokásai vannak, ami miatt ennyire rosszak a fogai, aztán kinézek az ablakon és látom, hogy ahogy kiléptek az épületből, már a gyerek kezébe adja a chipses zacskót. Hiába jártattam a számat. Kilép a rendelőből, és jutalomként chipset ad a gyereknek!