Valójában fogalmunk sincs, hogy miért is csókolózunk

A 19. század vége felé, amikor a dél-afrikai tonga törzs tagjai először láttak csókolózó európaiakat, az első, ösztönös reakciójuk az undor volt, a fehérek viselkedését pedig meglehetősen durvának és modortalannak találták. Nagyjából ugyanez történt 100 évvel később a brazíliai őslakos mehinaku indiánokkal is, akik ugyancsak viszolyogva figyelték az intenzív nyálcserét folytató vendégeket, az Új-Guineához tartozó Trobriand-sziget lakosai pedig csókolózást állítólag a szórakozás különösen ízléstelen és ostoba formájának tartották.

Noha a tágan (nagyon-nagyon tágan) vett globális Nyugatról nézve – pláne, hogy számos evolúciós pszichológus és más szakember is hajlamos ezt sugallni – könnyen hihetnénk azt, hogy a csókolózás nagyjából annyira alapvető emberi tevékenység, mint mondjuk a levegővétel, és egyidős a civilizációval, vagy talán még annál is ősibb eredetű szokás (hisz a csimpánzok vagy a bonobók is rendszeresen csókolóznak, akár nyitott szájjal és nyelvvel is) ez egyáltalán nincs így. Egy pár évvel ezelőtt készült tanulmány szerint – amelyben összesen 168 különböző országot, illetve népcsoportot vizsgáltak – például kb. az emberiség fele (vagy kicsit még kevesebb is, mint a fele) csókolózik (vagy, hát, legalábbis szeretne csókolózni). Az elkülönült osztályokkal rendelkező társadalmakban élők általában csókolóznak, míg a kevesebb(vagy semmilyen) társadalmi osztállyal rendelkező kultúrákban, mint például a vadászó-gyűjtögető közösségek, általában nem. Utóbbiak számára a csókolózás sokszor kellemetlennek, tisztátalannak vagy egyszerűen csak furcsának, idegennek tűnhet, és nem a szeretet univerzális megnyilvánulásának, vagy valami ahhoz hasonlónak.

A csók (és közeli rokona, a puszi) pontos eredete történelem, mit több, a történelem előtti idők sűrű homályába vész. Egyesek szerint azért alakult ki, hogy ily módon mérjük fel a potenciális partnerek egészségi állapotát, genetikáját, illetve szexuális kompatibilitását és egyéb fontos tulajdonságait, mások szerint viszont az állatvilágban megfigyelhető etetési gyakorlatból fejlődött tovább, amely szerint a szülő előre megrágja az ételt, és nyelvével a fiókái vagy kölykei szájába helyezi. Az mindenesetre biztos, hogy az aktus maga igen régi: a legkorábbi ismert írásos említése a Védákban, egy 3500 éves szanszkrit nyelvű szent könyvben, a hinduizmus legfontosabb alapművében található, de Mezopotámiából származó ékírásos táblákon is találni bizonyos utalásokat arra, hogy már a sumérek is vadul csókolózhattak. De az is tudjuk, hogy az ókori Európában ugyancsak hódított csókolózás, a rómiak például különösen nagy rajongói voltak.

Bár a puszi – különösen szülő-gyerek viszonylatban – a mai kultúrák legalább 90 százalékában bevett dolognak számít, arról már sokkal kevesebbet tudunk, hogy romantikus jellegű csókolózást hány helyen űzik többé-kevésbé rendszeresen. A fentebb már említett tanulmány volt talán az első, amely alaposan feltérképezte a világ csókkultúráját, a korábbi kutatások ugyanis jellemzően a nyugati világgal, illetve azon belül is az Egyesült Államokkal foglalkoztak (érdekesség: a többnyire – nem ok nélkül – prűdnek tartott, mélyen vallásos, 17. századi életmódot követő amish-ok egyébként csókolóznak, bár talán nem olyan hevesen, mint elektromosságot is használó honfitársaik). A szerzők alapvetően két fontos következtetésre jutottak.

Először is, ahogy már írtuk, a legtöbb gyűjtögető életmódot folytató, egalitárius közösségben nem nagyon ismerik a romantikus csókolózás fogalmát. Mivel ezek a közösségek afféle ablakként is szolgálhatnak a régmúlt társadalmaira, joggal feltételezhetjük, hogy a szexuális-romantikus indíttatású csókolózás civilizációs vívmány lehet. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy vizsgált természeti (vagy mondjuk úgy: természetközeli) népek közül a sarkkör környékén élők – így például az inuitok – előszeretettel csókolóznak, aminek egyszerű magyarázata van: az ember szeretik az érintést, és ha történetesen éppen tetőtől talpig vastag szőrmébe vannak bugyolváva, akkor a csupaszon hagyott arc, illetve az ajkak vonzereje értelemszerűen jócskán megnő. Ezzel szemben a trópusi régiókban a trópusi régiókban, ahol jóval kevesebb ruhát viselnek, ennek kevésbé van jelentősége. A csókolózásnak persze számos alternatívája van, és némelyik elég különös (vagy hát, legalábbis innen nézve különös): a Brazíliában élő mehinaku törzs tagjai például szex közben egymás szemöldökét harapdálják.

Másodszor pedig: szoros kapcsolat van a csókolózás és az adott társadalom komplexitása között. A tanulmány szerzői szerint lehetséges, hogy ahogy a társadalmak különböző rétegekre és osztályokra tagozódtak, úgy váltak egyre diverzebbé a benne élők szokásai is, is; tehát éppúgy, ahogy létrejött mondjuk az arisztokrácia és parasztság, úgy alakult ki a különböző osztályoknak, körülményeknek, élethelyzeteknek megfelelő udvarias arcpuszi és az intimebb csókolózás is gyakorlata is. Továbbá az iparosodottabb, modernebb társadalmakban a szájhigiénia is fejlettebb, így a csókolózás talán kellemesebb élményt nyújthat; habár az is igaz, hogy a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató törzsek tagjai valószínűleg kevesebb szénhidrátot fogyasztanak, mint az európaiak, így kevésbé vannak kitéve a fogszuvasodásnak. Meg az is elképzelhető, vélik a kutatók, hogy a szabadidő mértékével egyenes arányban nőtt a kedv a csókolózásra a különböző kultúrákban;az persze jó kérdés, hogy a természeti népeknél (ahol ez a fogalom gyakorlatilag alig értelmezhető) vagy a kapitalista (-szerű) társadalmakban (amelyek esetében még mindig vita tárgya, hogy a feudális berendezkedéshez képest jelentősebb vagy kevesebb szabadidőt nyújt-e tagjainak) van-e több ideje az embereknek ilyesmire. Szóval, mindez igazából csak spekuláció.