Szati, az indiai özvegyégetés

A szati egy ősi és meglehetősen hátborzongató hindu hagyomány, mely szerint a gyászoló – és még nagyon is élő – özvegyasszony önként és dalolva veti magát néhai férje halotti máglyájára, és aztán hagyja, hogy lassan elemésszék a lángok. Vagyis ez egy saját elhatározásból és/vagy hagyománytiszteletből vállalt tűzhalál, aminél iszonyatosabb és értelmetlenebb véget nehezen tudunk elképzelni; ám Indiában azokat a hűséges és kötelességtudó özvegyeket, akik ily módon követték férjüket a túlvilágra, igen nagy becsben tartották. Maga a kifejezés a szanszkrit asti szóból származik, ami azt jelenti: Ő tiszta vagy igaz.

Ennek a borzalmas aktusnak természetesen komoly vallási megalapozottsága is volt. A hindu mitológiában Szati volt a főisten, Siva feleségének neve. Szati atyja mélyen gyűlölte és megvetette Sivát, a nő pedig tiltakozásképpen felgyújtotta magát, és miközben lángolt, azért imádkozott, hogy újra Siva feleségeként születhessen újjá. Szóval ezek a szerencsétlen özvegyasszonyok elvileg Szati szentséges nyomdokaiban jártak; és ebben láthatóan az sem zavarta őket, hogy az istennő, ugyebár, nem volt özvegy. Persze bőven akadtak olyanok is, akik egyáltalán nem akartak ilyen módon elpusztulni, ám mivel az özvegyeket nem tartották a társadalom hasznos tagjainak, ilyen esetekben többnyire komoly fizikai vagy mentális nyomást gyakoroltak rájuk, hogy áldozzák fel magukat a máglyán.

Szati egy 19. századi ábrázoláson (Forrás: Wikipedia)

A feljegyzések szerint a szati először Kr. e. 320 és 550 között, a Gupta Birodalom idején bukkant fel. Először Nepálban, majd Madhja Pradesben, végül pedig Rádzsasztánban, ahol különösen népszerűvé vált ez a gyakorlat, amely kezdetben csak a királyi családjaira korlátozódott, és csak később terjedt el az alsóbb kasztok között.

A szati a 15. és a 18. század között volt a csúcson. Ebben az időszakban évente akár 1000 özvegy is a máglyára vonult, leggyakrabban Indiában és Nepálban. A rituálé pontos menete régiónként is változhatott: a legtöbb beszámoló vagy a férjük halotti máglyáján ülő, vagy a holttest mellett fekvő nőket ír le, mások szerint a nők a máglyára ugrottak vagy belesétáltak, de olyan is előfordult, hogy saját maguknak gyújtottak alá. Egyes helyeken egy kis kunyhót építettek az özvegy és elhunyt férje számára, máshol pedig a férj holttestét éghető anyagokkal együtt egy gödörbe helyezték, majd a tűz meggyújtása után az özvegynek kellett beleugrania.

Az özvegyek azért nem mindig mindig vonultak teljesen tiszta fejjel a máglyára: gyakran mérget vagy valamiféle kábítószert fogyasztottak előtte, vagy megvágták őket a csuklójukon, esetleg a nyakukon, hogy így gyorsítsák fel a haldoklást, vagy legalább ne legyenek egészen eszméletüknél, amikor a testüket elkezdik nyaldosni a lángok.

Voltak azért bizonyos szabályok, amelyek egyes nőket mentesítettek e barbár gyakorlat alól. Az első szati-szabály kimondta, hogy az az özvegyasszony, aki terhes, menstruál, vagy kicsi gyermeke van, nem vehet részt ebben a szertartásban. Az önként vállalt máglyahalált halt asszonyokról úgy tartották, hogy tisztán hagyják itt ezt a világot, ami jó karmát és boldogabb életet jelent a következő életben; ez alól azonban kivételt jelentettek (vagy jelenthettek) a brahmin nők, mivel ők már eleve a legmagasabb kasztba tartoztak, azaz karmikusan nem részesülhettek a szati előnyeiből, és ezért a legtöbb helyen nem is kellett alávetniük magukat ennek az irtózatos procedúrának.

Indiai hercegnő a máglyán (Forrás: Wikipedia)

Ahogy azt már említettük, a szatit különösen gyakran alkalmazták Rádzsasztánban, szokatlan módon elsősorban a királyi családok nőtagjain. Itt még egy ún. szati-követ is felállítottak, amely a máglyahalált halt özvegyek afféle emlékhelyeként szolgált: mielőtt életüket adták volna, a királynők a falon hagyták a kézlenyomatukat, hogy bátor és odaadó feleségként emlékezzenek rájuk. Néhány ilyen kézlenyomat még mindig megtalálható a Mehrangarh-erőd belsejében. Rádzsasztánban és Madhja Pradesben a szati egy másik fajtája, a jauhar is dívott, főként a 14-15. században, amikor a hinduk és a muszlimok közötti háborúság a tetőfokára hágott Északnyugat-Indiában. A jauhar gyakorlatilag a királyi családok özvegyeinek kollektív önégetése volt: ők inkább haltak meg ilyen rettenetes módon, minthogy a katonák elfogják, megerőszakolják és megszégyenítsék őket.

A szatinak persze azért mindig akadtak ellenzői, és a 15. és a 18. század között több kísérletet is tettek a betiltására. Akbar mogul sah 1582-ben, Aurangzeb sah pedig 1663-ban próbált véget vetni ennek a gyakorlatnak, ám hosszú távon nem jártak sikerrel. Ahogy az európai gyarmatosítók sem, noha pl. a britek 1850-ben elég szigorú törvényeket hoztak a szati ellen: elrendelték, hogy haladéktalanul fel kell akasztani minden olyan hindu papot, aki közreműködik az özvegyégetésekben.

Özvegyégetés Indiában, a 19. század közepén (Forrás: Wikipedia)

1987-ben a Rádzsasztánban található Deorala faluban egy Roop Kanwar nevű 18 éves nőt arra kényszerítettek, hogy szatit kövessen el, miután a férje nyolc hónap házasság után meghalt. Mikor a nő visszautasította, hogy máglyán elégessék, falubeli férfiak egy csoportja erőszakkal elkábította és feláldozta. A rendőrség kivizsgálta az esetet, és a férfiakat letartóztatták. Az esetet követően a kormány kiadott egy szigorú szatiellenes törvényt, amely kimondja, hogy aki egy nőt kényszerít vagy bátorít a szati elkövetésére, az halálbüntetéssel sújtható. Ennek ellenére néhány özvegyasszony még ma is a szati mellett dönt – 2000 és 2015 között legalább négy ilyen esetet jegyeztek fel.