Kárpáti Andor, az első magyar jógamester

„Már másodszor jártam meg India földjét. Éltem és tanultam a keleti életet. Dél-Indiában, Madrasban és környékén, továbbá Bombaiban, Karachiban és más helyeken. Mivel egyéni­ségemnek megfelelőbbnek találtam az ottani élet és felfogás vallásbölcseletének szépségeit és mélységeit, számomra fennkölt és csodálatos tisztaságát, mely kedélyállapotom­nak igen megfelelt: lelkembe fogadtam, magamba szívtam a Brahmin vallást, amely hasonló az ismer­tebb buddhizmushoz. Tanultam a szent Jógát, az aszkéták életét is. A Jóga a Brahmin vallás legmagasztosabb célja, melynek módszerei légzési gyakorlatokkal egyesített elmélyedésekből, elmélkedésekből és a Nirvánába való áthelyeződésből áll.”

Ezzel a svungos bevezetővel indul az első magyar jógi, azaz Kárpáti Andor festőművész, hindu nevén Satchitananda (avagy Szaccsitananda) 1936-ban megjelent kis füzetecskéje, a Csend, amely a szerző szándéka szerint az örökkévalóság megértéséhez nyújt némi segítségét; ha valaki esetleg szeretne eljutni a Nirvánába, az itt el is tudja olvasni az egészet, tényleg nem hosszú. Kárpáti nirvánakalauza, bár akár még úttörő jelentőségűnek is tekinthető a maga nemében, azért nem teljesen légüres térbe érkezett itthon, tudniillik – ahogy Kontsek András is írja egyik tanulmányában – épp ekkoriban, a két világháború közötti időszakban kezdett mifelénk is divatossá válni a jóga (illetve ezzel együtt úgy általában a különféle ún. keleti filozófiák is), elsősorban persze a városi értelmiség és az izgalmas szellemi divatokra, újdonságokra fogékony művészek körében.

Kárpáti Andor a Tolnai Világlapjában, 1944-ben

Schmidt József, az indoeurópai nyelvek nagy tekintélyű professzora már 1923-ban írt egy alapművet a témában Ind filozófia címmel, bár az is igaz, hogy ő soha nem jutott el Dél-Ázsiába. Az eredetileg festőművésznek készülő Baktay Ervin viszont igen. Ő 1926 és 1929 között barangolta be Kőrösi Csoma Sándor nyomában Indiát, ahol testközelből tanulmányozta a helyi vallásokat és kultúrát, sőt még szanszkrit nyelven is megtanult, majd hazatérése után pár évvel számos könyvet írt tapasztalatairól: a jógával legtöbbet az 1936-ban megjelent India bölcsessége – Szanátana Dharma című könyvében, valamint a jóga atyjának is nevezett, inkább legendás, mintsem valós indiai bölcs Patandzsali Jógaszútráinak fordításait tartalmazó, 1942-es Diadalmas jógában foglalkozott (és nem mellesleg ő fordította magyarra a Káma szútrát).

A korszak egyik legjelentősebb lírikusa, az örök kiábrándult Szabó Lőrinc is a harmincas években kezdett élénken érdeklődni a keleti vallások, a szent szövegek és természetesen a jóga iránt: részben ennek bűvöletében született 1936-ban megjelent kötete, a Különbéke. 1931-ben pedig a nagy indiai teozófus-próféta, a pár évvel korábban még Krisztus és Buddha újabb reinkarnációjaként reklámozott ezoterikus békefilozófus, maga Dzsiddu Krisnamúrti tartott előadást a Zeneakadémia nagytermében. Szóval a nyugati – elsősorban német, illetve brit – szűrőn átmosott keleti tanokra azért komoly fogadókészség volt itthon; más kérdés, hogy a második világháború után, a kommunizmus idején a kultúrpolitika az egészet a tűrt és a tiltott kategória közötti szürkezónába száműzte.

Egy indiai jógit ábrázoló, bronzból készült szobrocska (Forrás: Wikipedia)

A korabeli magyar hobbiindológusok és önjelölt jógik közül egyértelműen Kárpáti Andor volt a legkülönösebb és legrejtélyesebb figura. A rejtélyes itt kivételesen nem csak egy jól hangzó, bombasztikus jelző, hanem érdemes szó szerint venni, ugyanis Kárpáti életéről meglehetősen keveset tudunk; fogalmunk sincs arról, hogy mikor született (alighanem a 19. század végén vagy a huszadik század elején) vagy hogy milyen képeket is festett (tippünk szerint nem túl jelentőseket).

Ekkoriban az újságok is viszonylag sokat foglalkoztak vele, ő pedig készségesen mesélt gyerekkoráról, spirituális eszméléseiről és fordulatos (bár sajnos nehezen leellenőrizhető) ázsiai kalandjainak részleteiről.

A 8 Órai Újság (az éra egyik legszórakoztatóbb bulvárlapja) által visszafogottan csak szentéletű magyar jóginak, illetve tihanyi remetének nevezett  Kárpáti – saját bevallása szerint – már gyerekként is igazi különc volt. Családjával a Városliget mellett laktak, és a kis Andor ahelyett, hogy a vele egykorú lurkókkal játszott volna, inkább a környékbeli állatokkal barátkozott, akár egy Disney-hercegnő. Ha hihetünk a beszámolójának, a lélekvándorlás gondolata is ekkoriban fogalmazódott meg benne először:

„A hosszú, szürke kígyók voltak a barátaim és zöld színű csillogó gyíkok a tenyerembe gyűltek, amikor leültem a Vajdahunyad lépcsőin. Tízéves koromban már szelíd sáskáim voltak és 20-30 kígyó élt szabadon a szobámban. Ekkor már nem ettem húst, mert úgy éreztem, hogy az én barátaimnak az állatoknak is lelkük van és nincs jogunk őket megölni.  Öntudatom növekedésével különös emlékek vettek rajtam erőt. Mind tisztábban éreztem, hogy ez az én életem csak folytatása egy régebbi létemnek. Hogy éltem már egyszer, más körülmények és más éghajlat alatt. Tízéves voltam, amikor jártam a Liget útjait és kerestem a növények között hasonlókat azokhoz, amelyek mind tisztább képként alakultak ki bennem. Emlékeztem már környezetemre is. Tudtam, hogy volt két barátom, akik különös köpenyt hordtak és selyemzsinór fűzte át testüket. Emlékeztem, hogy roskadó kunyhók, beteg emberek között jártam, akiket egy más vallás szavaival vigasztaltam és készítettem elő egy boldogabb életre. Tizenhat éves voltam, amikor gondolataimtól  vezetve eljutottam a teozófusokhoz, és műveik mellett Wersal professzor biológiai munkáit tanulmányoztam. Kerestem a lélek és az élet titkait.”

Huszonéves kora elején (pontos dátumot nem tudunk mondani, de nagyjából az 1920-as évek vége felé járhatunk) vándorútra indult dél felé: télen-nyáron a szabad ég alatt aludt, és gyümölcsökkel, bogyókkal táplálkozott, mint egy neandervölgyi. Hónapok múltán érkezett meg a dél-olaszországi, Brindisibe, ahol képeket (bizonyára akvarelleket) festett erdei tájakról és látomásairól, és ezeket árulta a forgalmas kikötővárosban megforduló utazóknak. Miután elég pénzt gyűjtött, hajóra szállt, és meg sem állt Bombay-ig (amit ma már úgy hívnak, hogy Mumbai). Mikor partra szállt a fehér házak, a zegzugos utcák, a díszruhájú gazdagok és meztelen páriák földjén, úgy érezte, hogy végre hazaérkezett: fáradhatatlanul vándorolt faluról-falura a tenger mentén, mígnem el nem jutott a Madras (mai nevén: Csennai) mellett fekvő Adyarba, a Teozófiai Társulat központjába.

Annie Besant, a teozófia nagyasszonya (Fotó: Wikipedia)

Hogy mi is pontosan a teozófia, arról ebben a cikkünkben írtunk kicsit részletesebben, szóval most elégedjünk meg annyival, ez egy olyan, az ún. ősi, titkos tudás megismerésével kecsegtető, és amúgy a mai napig számos követővel bíró ezoterikus-szinkretista vallási és filozófia rendszer, amely a keresztény-neognosztikus-okkultista irányzatokat olvasztotta egybe a különböző keleti tanokkal (hinduizmusal, buddhizmussal). A mozgalom egyik főideológusa és világszerte talán legismertebb arca Annie Besant volt, egy tiszteletreméltó brit matróna, aki a 19. század végén költözött Indiába, ahol egyrészt a Teozófiai Társulat elnökeként működött, másrészt pedig India függetlenségi törekvéseinek egyik leghangosabb és legaktívabb szószólójává vált. 1909-ben itt fedezte fel a fentebb már említett, ekkoriban még csupán 14 éves – és ránézésre tényleg egy földre szánt istenségnek tűnő – Dzsiddu Krisnamúrtit, Jézus és Buddha állítólagos reinkarnációját, akit a szárnyai alá vett, majd megalapította a Felkelő Nap Rendjét (későbbi nevén a Keleti Csillagrendet), hogy ne csak a társulat tagjai, hanem bárki csatlakozhasson a fiatal mester követőihez (egyébként 1929-ben Krisnamúrti  nem vállalta tovább a messiási szerepet, és inkább szólópályára lépett; ezzel a Keleti Csillagrend is megszűnt).

Szóval a spirituális útkeresése közben Kárpáti Andor a lehető legjobb társaságba csöppent: állítása szerint hamarosan baráti kapcsoltba került Annie Besanttal, majd magával Krisnamúrtival, az Élő Istennel is, aki tanítványává fogadta az excentrikus pesti festőművészt. A teozófusoktól új nevet is kapott (Szaccsitananda, azaz a szellem és az anyag összekötője), és végre a valóságban is megélhette különös gyermekkori látomásait:

„Megkaptam régi ruháimat. A hindu leplet és a titkos körfonalat, amit a vállon átvetve kell viselni. Mint a jógával, a brahman legmagasztosabb életcéljával foglalkozó tanítót ismét brahmánná fogadtak.  Rendelkezésemre állt minden, szent könyvek és yogik, létfenntartásomhoz szükséges banán és kókusz. Rendszeresen végeztem a lelki és a teljes fizikai nyugalom megteremtéséhez szükséges lélegzési gyakorlatokat. Eljutottam arra a fokra, amelyen már meg tudtam teremteni kapcsolatomat a csend, a nyugalom és béke harmóniájának állapotával, a Nirvánával. Lelkem ma már az áhítat pillanataiban napokra is el tudja hagyni testemet. Shri Ramana Maharsigát, a nagy Mahatma Yogi, e szent állapotban, amikor lelke elmerül a Nirvánába, hosszú hónapokig a legteljesebb érzéketlenség és közöny állapotában marad mozdulatlanul, egy helyben ülve.”

A gyermek Krisnamúrti 1910-ben (Fotó: Wikipedia)

Néhány év után visszatért Magyarországa: örökségéből földet vett Tihanyban, amelyet beültetett gyümölcsössel, de házat nem épített rajta. Máskülönben továbbra is úgy élt, akár egy igazi jógi, naponta 15-20 kilométert futott, 2-3 hetenként átúszta a Balatont, és közben lankadatlanul tanulmányozta a szent könyveket. Ezt követően még több alkalommal töltött hosszabb-rövidebb időt Indiában, ahol állítólag több kiállítása is volt, munkásságát pedig számos angol, szanszkrit és tamil nyelvű újságcikk méltatta (ezeknek sajnos nem leltük nyomát az interneten). Bejárta az egész birodalmat, európaiak elől elzárt titokzatos templomok szertartásain vett részt, sőt még Gandhi néhány előadására is ellátogatott. Elmondása szerint a helyi uralkodók is keresték az ismeretségét, ami mondjuk nem csoda, hisz Kárpáti tökéletes trófea volt: egyszerre portréfestő, spirituális vezető és előkelő európai idegen (az egyik maharadzsától még egy Rolls Royce-ot is kapott szolgálataiért cserébe, habár az az autótípus azért annyira nem illik egy nirvána felé törekvő szentéletű remetéhez). A magyar jógi fantasztikus karrierjét végül a második világháború törte derékba:

„Az angoloknak nem tetszett, hogy én, az »ellenséges« polgár hindu ruhában szabadon járhattam az országban. Kémkedéssel gyanúsítottak és bezártak Dehra-Dun internálótáborba. Itt, a Himalája lábainál gyűjtötték össze a polgári internáltakat és hadifoglyokat. Legalább 60 000 ember élt itt, köztük körülbelül 120 magyar, akiket Perzsiából és Holland-Indiából hoztak oda. Ez utóbbiaknak meglehetősen kalandos útjuk volt, az egyik hajót — amelyen egy tíztagú magyar zenekar is utazott — a japánok el is süllyesztették. A tábor élete számomra kibírhatatlan volt. Semmiféle főtt ételt nem fogadtam el, gyümölcsöt pedig nem adtak, az a kevés nyers zöldség, amit a konyhán szereztem magamnak, édeskevésnek mutatkozott ahhoz, hogy erőben tartson, amikor jógi gyakorlataimat nem folytathattam. Ezért egyévi raboskodás után megszöktem: hindu munkásokkal egyszerűen kisétáltam a tábori őrök között.

A Himalája hegyei közé menekültem s ott éltem a Riktikis nevű szent hely papjaival, ötezer rúpia vérdíjat tűztek ki fejemre, a hatóságok Riktikisben is kerestek, de nem ismertek fel. Paptársaim sem gondolták, hogy európai vagyok… Mikor azonban megtudtam, hogy India minden templomát végigkutatják utánam, megzavarva a szentéletű papok életét, Bombayba utaztam és jelentkeztem a rendőrségen. Hiába volt az ismerős parancsnok jóindulata, letartóztattak. A börtönben ismeretlen méreggel el akartak pusztítani, de, az orvosok legnagyobb csodálkozására, jógi szervezetem győzedelmeskedett a leselkedő halálon. Visszavittek a táborba, ahol elvették hindu ruhámat, levágatták hajamat és szakállamat s minden lépésemre külön vigyáztak. Keserves esztendők után csak 1946 novemberében kerültem szabadlábra. Régi életemet azonban ekkor sem folytathattam, mert, mint kémgyanús magyart továbbra is rendőri felügyelet alatt tartottak. Csak a legnagyobb nehézségek árán szánhattam fel egy Rómába induló repülőgépre, hogy hazajuthassak.”

Kárpáti Andor további sorsa nem ismert; talán leköltözött Tihanyba, és ott remetéskedett élete végéig, habár az is igaz, hogy az ilyen különc, öntörvényű és szabadságszerető figurák számára nem sok babér termett a kommunizmus alatt, szóval könnyen elképzelhető, hogy az első adandó alkalommal elhúzott Indiába, és életét, mint a hindu szentek, a Himalája őserdejeiben fejezte be.  

További érdekes adalék, hogy Mumbaiban elvileg 1946-ban kiadták a  Secret of Eternal Youth (Az örök ifjúság titka) című angol nyelvű könyvét, amelyben természettudományi és biológiai alapon bebizonyította, hogy az ember örök életre teremtetett, és amelyhez személyesen Gandhi írt előszót, de sajnálatos módon erről sem tud semmit az internet.