Szülés után egy sor nagy meglepetést tartogat az élet, egyikre sem készítenek fel terhesség alatt – ilyen például az, hogy mégis hogyan képes egy pici baba nyakig összekakilni magát. Aztán az egyik nagy felismerés, amikor rájössz, hogy mindegy, hogy csak egy napra vagy két hétre indulsz el gyerekkel otthonról, az eredmény ugyanaz: temérdek csomag, amik szemmel láthatóan szaporodnak, ahogy nő a gyerek.
10 bőrönd lett, maradhat?
Azt hittem, amikor egy gyerekem volt, hogy az utazás csak addig lesz ilyen sokbőröndös esemény, amíg picike, hiszen a nagyobb gyereknek már nem kell vinni a napi nyolc váltás ruhától kezdve a kiskádon át a pihenőszékig mindent, ha pár napig máshol alszunk. Most, hogy már három gyerekem van, és közülük kettő kamaszkorba lépett, rá kellett ébrednem, hogy a cuccok csak sokasodnak, és nem azért, mert hárman vannak, hanem mert egyre több kiegészítőre van szükségük ahhoz a minimumhoz, amire már azt mondják, hogy így már túl lehet élni két hét családi nyaralást.
A legkisebb lányom most 7,5 éves, neki egy bőrönd csak azokkal a majdnem haszontalan, mégis nélkülözhetetlen holmikkal van tele, mint mondjuk a seregnyi plüssállat, akik nélkül élni nem lehet, a számtalan színes ceruza, filctoll, festőkészlet, színező, hogy a gyurmákat itthon ne hagyjuk, és persze nem lehet elindulni a kis LPS figurák nélkül (84-en vannak), mert akkor halálra fogja unni magát a gyermek, ha nem szerepjátékozhat velük 14 napon át. Mert:
Anya, a kertben is kell valamivel játszani, nem lehet folyton csak labdázni!
De legalább már eljutott odáig, hogy a kertben játszik, nem egyszerű neki elfogadni a természet közelségét az egész éves panelélet után, úgyhogy tőlem szerepjátékozhat mind a 84 darab figurával – találunk neki helyet, kreatívak vagyunk -, amíg azt a szabad levegőn teszi a nyaralás két hete alatt.
10 bőrönd lett, maradhat? (Kép: Rátkai Kornél)
A két nagy gyerekem már 16 és 17 éves, náluk természetesen nem a plüssállatok és műanyag játékok foglalják el a tengernyi helyet a csomagok között, hanem az, hogy „Anya, de nem tudom, milyen kedvem lesz a következő két hétben és mit akarok majd felvenni, muszáj több ruhát bepakolni!” Ez pedig azt jelenti, hogy nagyjából kiürítik a szekrényeiket, időjárástól függetlenül pakolnak maguknak, számítva minden körülményre, ami soha nem következik majd el. Igaz, hogy felvállalhatnám azt a konfliktust, hogy megküzdök velük minden ruhadarab miatt, de ennél sokkal fontosabb az idegrendszerem épsége, mint hogy ilyen vitákba belemenjek kamaszokkal. Inkább választom azt, hogy legózni kell a csomagokkal, amikor elérünk végre az utazás napjáig.
Induljon a tetrisz!
Az öttagú családunk 10 bőröndjével – egyébként elárulom: apjuk cuccának nem is kell bőrönd, elfér mindene egy hátizsákban – nem is az a baj, hogy 10 darab van belőle, hanem az, hogy nincs egy buszunk hozzá, amiben kényelmesen el tudnánk helyezni mindet. Az apjuk már a pakolás közben gyanakodva méregeti a felhalmozott cuccokat, mert tudja, mi vár rá, amikor másnap reggel megpróbál berakodni a kocsiba: tetriszeznie kell addig, amíg mindent be nem tud szuszakolni. Kompromisszumra próbálja felszólítani a családtagokat, hogy felezzük már meg ezt a sok holmit, mert nincs az az autó, amibe ezt mind bele tudná hajtogatni, de rajtam kívül senki sem akar lemondani a gondosan összeválogatott ruhaszettekről és játékokról.
Induljon a tetrisz! (Kép: Rátkai Kornél)
Én persze átpakolom a saját és a legkisebb gyermek ruhás bőröndjét, de nemcsak azért, mert hatnak rám az észérvek és racionalizálni akarom a cuccok mennyiségét, hanem azért is, mert elfelejtettem pakolás előtt megnézni az időjárás-előrejelzést, és nem raktam el elég meleg holmit magunknak a következő két hétre. Kikerül két nyári ruha, bekerül három pulcsi, de így persze már nem nagyon lehet bezárni a bőröndöket, szóval az egészet át kell gondolni sokkal alaposabban, hogy melyik nap mit veszünk fel a kicsilány meg én. Ez egyáltalán nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek első pillantásra tűnik, lásd a kamaszoktól idézett mondatot. Együttérzek velük, nekem is hangulati kérdés az öltözködés.
Mi lesz, ha jövő hét szerdán pont nem a zöld ruhát akarom majd felvenni, hanem a rózsaszínt, amit itthon fogok hagyni a racionalizálás nevében? Megannyi kínzó kérdés merül fel egy család utazásakor.
A nyaralásra felkészülés, összepakolás egyáltalán nem feszültségmentes folyamat, szinte garantált, hogy anya és apa ilyenkor konfliktusba keverednek. Megesik a legjobb családokkal is. Elhangzik a férfi szájából, hogy „De AZT minek hozod?”, amire hogy máshogy lehetne reagálni, mint felháborodott nézéssel és hangos sóhajtozással, nem igaz? Mert mi történik, ha AZT – engedve a nyomásnak – otthon hagyjuk? Biztos, hogy rengetegszer lenne rá szükségünk a következő két hétben. Ellenben, ha elrakjuk, vállaljuk érte a konfliktust, akkor tuti fix, hogy egyszer sem kerül elő a nyaralás alatt és a teljesen feleslegesen cipelt cuccok közé sorolódik. Ez is az univerzum egyik olyan törvénye lehet, amit csak a saját kárán tanul meg az egyszeri szülő. Ha valamit, hát ezt lehet okolni a 10 bőrönd miatt, melyekből öt teljesen érintetlenül marad a nyaralás során, és úgy jön haza, ahogy elindult.
De hova kerüljön a macska?
Hogy ne legyen olyan könnyű az élet, a három gyerek, 10 bőrönd és két szülő mellett még egy macskának is el kellene férnie az autóban, hiszen két hétre megyünk a telekre, nem maradhat itthon szegény jószág. Egyébként ez a pár hetes családi telkezés általában az év fénypontja a macska számára, ilyenkor kinyílik, kijön belőle a vadállat, egerészik, madarakat üldöz, füvet legel, fára mászik, kaját koldul a szomszédtól (akivel imádják egymást) és borzalmasan koszos lesz minden szőrszála. És boldog. Szóval már csak ezért sem lehet őt itthon hagyni, nem foszthatjuk meg a panelmacskánkat attól az élménytől, hogy rohangáljon a kertben és a bajszát fújja a szél szabadon.
De hova kerüljön a macska? (Kép: Rátkai Kornél)
A macska azonban nem ülhet be az autóba csak úgy, nem kutya, hogy elfeküdjön csendben a gyerekek ölében vagy lábánál. Bőr nem maradna épen, ha a macskahordozó nélkül tennénk be az autóba. Az a hordozó azonban minden, csak nem kicsi, cserébe még kemény is a fala, hogy nehogy kényelmesen el tudjam pakolni mellé a lábamat. Ugyanis ez rendszerint rám marad, hogy csináljak valahogy helyet a cicának a lábamnál. Ez nem lenne probléma, ha a lábamnál már nem akarna helyet foglalni a szendvicses hátizsák (mert két órás autóútra kell a fasírtos zsemle, a nagymamámtól így tanultam), és nem nyafogna hátul a legkisebb gyermekem, hogy a kis hátizsákját nem akarja fogni, ugye azt is az ölembe veszem? Erre a kupacra kell még beimádkozni a macskát hordozóstul, ami végül már apukára marad, mert muszáj beülni előbb minden embernek, hogy a maradék talpalatnyi helyre kerüljön a vadállat.
Apuka egyébként nem ideges típus, de ezen a ponton azért kicsit morogni kezd, mert már megint nem tudtunk elindulni időben a sok holmitól és különben sem lát ki normálisan hátrafelé, annyira a plafonig van pakolva a kocsi.
Ha pedig szerencsénk van, akkor nem kell a következő sarkon visszafordulni és kihámozni magam az autóból, mert otthon hagytam a telek kulcsát. Mindez persze nem számít, még akkor sem, ha a végeredmény sok érintetlenül maradt csomag lesz, mert ebben a két hétben együtt vagyunk, a magunk tökéletlenségében, konfliktusokkal, nevetésekkel és sok öniróniával, ami azonnal felbukkan, amint sikeresen betuszkoljuk az összes csomagot, macskát és még én sem maradok ki az autóból. Mindezt visszafelé is teljesítjük, amikor a nyaralást berekesztve hazafelé indul a karaván. És még mindig, mindennel együtt szeretjük egymást a családi utazás után is. Mi ez, ha nem sikersztori?