Heti Csernus: Út a felnőtt párkapcsolatok felé

nlc | 2011. Június 01.
Nemrégiben egy előadáson három pasit is megkérdeztem, miért jöttek el, de egy szót sem sikerült kipréselniük magukból. Nos, vajon ők minek nevezhetők? Férfinak, vagy sem?
Nézz szembe a félelmeiddel!

Na, urak? Minek? Ezen a téren a hölgyek átveszik az irányítást! Lehet, hogy ez az uraknak nem fog tetszeni – hogy nőuralom van, és ezt a pasik észre sem veszik! Hogy a pasik, amikor azt hiszik, hogy ők a teremtés koronái, nagyon tévednek! Csak tetszelegnek ebben a szerepben! Na, urak észrevették már? Ön észrevette? Hogyne… Én bizony azt látom, hogy a férfiak csak erősnek látszanak, de nem azok. Persze valahol el kell kezdeni. Nagy izomzat, adott helyzetben erős hang, karakánság. De vajon mitől fordul mindez az ellenkezőjébe, ha egy adott érzésről kell beszélni? Érzésekről. Mi történik ilyenkor egy pasiban? Miért félnek a férfiak kimondani az érzéseiket? Azt hiszik, hogy attól gyengébbek lesznek? Hogy nem lesznek majd igazi férfiak? Hogy a férfi attól férfi, ami ott lóg a lába között? Hát sok pasi valóban ezt hiszi. Pedig nem így van. Azt inkább hívjuk hímneműnek. Az még nem férfi. Úgy próbáljuk kialakítani férfiasságunkat, nőiességünket, párkapcsolatainkat, hogy fogalmunk sincs alapvető érzelmi törvényszerűségekről. Csakhogy a törvény nem ismerete sajnos – akár tetszik, akár nem – senkit nem mentesít a felelősség alól.

Fotó: Dömötör Csaba

Feltennék egy kérdést. Mindannyiukra vonatkozik. A kérdés így hangzik: ki tud békével arra gondolni, hogy az édesanyja meg fog halni? Ühüm. Szórványos… Pár százalék. Azért fontos megmérettetnem önöket, hogy tudjam: az itt ülők felnőttek-e, vagy sem. A felnőttségnek van egy pár kritériuma. Zűrös dolgokról beszélek, és ahogy látom, eléggé merevek az emberek, tele vannak görccsel, feszültséggel, és ha bizonyos dolgokat megpendítek, akkor az könnyen megbotránkozást kelthet. De én nem szeretnék senkit sem megbántani. Ott is van az egyik könyvem hátlapján: akinek nem inge, ne vegye magára.

Azért tettem fel ezt a kérdést, mert mostanában jöttem rá, hogy a felnőttség egyik kritériuma, ami férfiakra és nőkre egyaránt vonatkozik, a szülőkről való leválás. Ezt én is sejtettem, és amikor tizennyolc éves lettem, akkor kezdtem el gondolkodni ezen a kérdésen, hogy ez mit is jelent valójában. Akkor persze még sok mindent nem tudtam, és nagyon komoly önbizalomhiányom volt pasiként. Legfőképpen azt nem tudtam, hogy mit is jelent megtartani egy párkapcsolatot. Be kell vallanom, hogy erről fogalmam sem volt.

Emlékszem a félelmeimre: miről fogok majd beszélgetni egy csajjal? Szóval iszonyú sok minden kavargott bennem akkoriban. És azt sem tudtam, hogy a gyakorlatban mit jelent leválni a szülőkről. Úgy két hónapja sikerült három nagyon fontos dolgot megfogalmaznom. Az egyiket már említettem, így hangzik: elfogadom-e, hogy a szüleim meg fognak halni. A második, hogy adott helyzetben, amikor tudom és érzem, hogy igazam van, merek-e következetesen nemet mondani mind az apámnak, mind az anyámnak, és ezt be is merem-e tartani napról napra. Vagy akár igent mondani. De mindenképpen megvívni a harcomat velük, ha a helyzet úgy hozza. Amikor kisfiú voltam, iszonyúan felnéztem az apámra, ő volt számomra az első hiteles férfi. Aztán, emlékszem, egyszer kiskölyökként megfogalmaztam, hogy „hé, hát az apám milyen bizonytalan!”. Akkor még nem tudtam, hogy az azt jelenti: az apám férfiként bizonyos helyzetekben gyáva. A következő iszonyú fontos lépés: ha ránézek az apámra és az anyámra, akkor könyörtelenül ki merem mondani az emberi személyiségvonásaikat, jót, rosszat egyaránt.

 

Nem elég Csernusból? Ott a helyed A fájdalom arcai című könyv bemutatóján és dedikáláson!
„Miért olyan nagy baj, hogy esetleg fájni fog a változás? Szerintem nem baj. Amikor az ismeretlenbe ugrom bele, akkor nem tudom, hogy ami következik, az jó lesz-e vagy rossz, egyet azonban biztosan tudok: hogy mind a jóval, mind a fájdalommal hajlandó leszek szembenézni. Akár pozitív, akár negatív élményben lesz részem, mind a kettővel elboldogulok, mert önmagamban elfogadtam a jót és a rosszat is. A sikereket és a kudarcokat is fel tudom dolgozni, meg tudom oldani, sem az örömtől, sem a fájdalomtól nem félek. A legfontosabb, hogy amikor beleugrom az ismeretlenbe, érezzem, hogy merek élni – mert az élet szép!”
A könyvet itt és most akár meg is rendelheted!A 82. Ünnepi Könyvhéten június 3-án, 17:00 órától dedikál dr. Csernus Imre a Jaffa Kiadó standjánál. 

Állandó szerzőnk, Soma e cikkre reagálva nyílt levelet írt Csernus doktornak. Itt elolvashatod!

 

Exit mobile version