A sport már gyermekkorod óta a szenvedélyed, hogyan indult ez a történet?
Kicsi gyerekként, háromévesen kezdtem sportolni. Öt évig szertornáztam, ami elég jól ment, de a szüleim aggódtak, hogy az edzések okozta nagy terhelés miatt pici maradok, így végül nyolcévesen abbahagytam – de sportolni mindenképpen tovább szerettem volna. Akkoriban a gyerekek még bátran közlekedtek egyedül, így kötöttem ki a Vasas sportpályán, láttam, hogy teniszoktatás folyik, bementem, és mondtam, hogy én is szeretnék teniszezni.
Az edzők viszont azt felelték, hogy erről már lekéstem, mert ebben az életkorban már versenyekre járnak a gyerekek. Szomorúságomban átmentem a teniszpályával szemben lévő atlétikapályára, ahol teljesen magával ragadott a füves-salakos pálya és a frissen locsolt fű illata. Éppen ment az atlétikaedzés, így jeleztem, hogy én is szeretnék beállni, az edző pedig mondta, hogy jó, fussak annyit az atlétikapályán körbe-körbe, amennyit tudok. Elkezdtem hát futni, 20 kört (8 kilométert) futottam ott a pályán, az edző örömére – így ragadtam ott, mint atléta. Menet közben kiderült, hogy az apukám és a nagypapám is ugyanezen a pályán atletizált, sőt a pálya melletti körszállót apukám építette.
Az edzések és a versenyek során kiderült, hogy a hosszú távok elég jól mennek, a korosztályomban jól szerepeltem, Budapest-bajnokságot is nyertem. Nagyon szerettem a futást, de mindig nagyon izgultam a versenyeknél, elég erős teljesítménykényszer élt bennem, és ez nem mindig vált a javamra. 12 évesen hallottam először a tájfutásról, tetszett, hogy erdőben zajlik térképpel és tájolóval. Az erdő amúgy is közel állt a szívemhez, mert a szüleimmel minden hétvégén kirándultunk, szinte evidens volt, hogy ki kell próbálnom a tájfutást. Belevágtam, és hamar kiderült, ez az, ami igazán passzol hozzám. Majdnem 20 évig voltam tájfutó, elég korán válogatott lettem, és minden korosztályban jó eredményeket értem el. Az atlétikapályán összeszedett gyorsaságomat jól használtam, és kiderült, hogy nagy biztonsággal mozgok terepen, nem akadt olyan pálya, ahol nagy gondom lett volna. Országos bajnokságokat nyertem egyéniben, csapatban és váltóban, több világbajnokságon vettem részt.
Mégis volt néhány év szünet a versenyzői pályafutásodban, miért?
A tájfutást 30 évesen abbahagytam, mert vidékre kerültem dolgozni és megszületett a kislányom is, úgy éreztem, hogy ha a sportban magas szinten akarok teljesíteni, akkor a teljes életemet rá kellene áldoznom. Visszaléptem a versenyzéstől, és hét-nyolc évig csak magamnak futottam. A futás nekem nagyon mély és spirituális dolog, amitől nem tudtam és nem is akartam elszakadni.
37 évesen éreztem úgy ismét, hogy a régi tűzből és szenvedélyből maradt bennem egy szikrányi, és nem szeretnék úgy meghalni, hogy ezt ne hozzam ki ismét magamból.
Elkezdtem tudatosan edzeni, és ez a szikra hamar lángra lobbant, elindultam egy utcai félmaratonon, majd maratonon, ahol jó időket futottam viszonylag kevés edzésből. Úgy éreztem, hogy ez elég jó alap a komolyabb edzésmunka megkezdéséhez.
Így a terepfutást kezdted el igen magas szinten űzni.
2012-ben kezdtem el rendszeresen terepfutóversenyekre járni, a 20 és 40 kilométer közötti távokat preferálva. Úgy éreztem, hogy visszataláltam arra az útra – vagyis a terepre –, ami hozzám nagyon közel áll. Ezeken a versenyeken hamar kiderült, hogy a hosszabb távok nagyon fekszenek nekem, úgy éreztem, a szervezetem érett arra, hogy ezeken a távokon viszonylag erősebb tempót tudjak tartani, és jó eredményeket érjek el a terepfutásban.
Úgy gondolkodom, hogy az ember önmagával küzd meg, nemcsak a pályán, hanem az életében is, futás közben a versenytársaim nem riválisaim, hanem társaim az úton. A világbajnokságon elért eredménynek köszönhetően erősödött a bátorságom, indultam egy német terepversenyen, a Zugspitzen (Basetrail XL távon: 35,6 km, 1843 m pozitív szintkülönbség – a szerző), ahol sikerült elsőként célba érnem, majd egy osztrák versenyen is győzni tudtam.
Ezután éreztem azt, hogy szükségem van egy kis pihenőre. Furcsa, de pont ez alatt a pihenő alatt keletkezett egy gyulladás a térdemben, amit meg kellett műteni, így jelenleg ebből a sérülésből lábadozom. A sérülés miatt idén ősszel négy külföldi versenyt kellett elengednem, de most az a legfontosabb, hogy mielőbb regenerálódjam és meggyógyuljak. Idén már nem erőltetem a versenyzést, de egy nagyon jó alapozást mindenképpen szeretnék csinálni a jövő évre.
Ezek szerint már vannak terveid a jövőre nézve?
A válogatottság mindenképp a fejemben van, és akad néhány szívemhez közel álló magyar terepverseny, ahol évről évre elindultam, és próbáltam a saját győztes időmmel megharcolni, abból lefaragni. Mindenképpen szeretnék legalább öt-hat külföldi versenyen helytállni, ami a szintkülönbségek és a terepviszonyok miatt mindenképpen kihívás, bár azt látom, hogy a hazai terepeken is elég jó felkészültséget lehet szerezni a külföldi versenyekre. Ezek a célok motiválnak, és már körvonalazódik, hogy hová szeretnék menni. De úgy vagyok vele, hogy bár fontosak a távlati célok, mégis mindig az adott napnak szeretem lerakni a feladatait, és nem nézek túlzottan előre.
Hogyan zajlik a felkészülésed, edző vezetésével, vagy inkább egyedül futsz?
Atlétaként és tájfutóként sok edzőm volt, rengeteg segítséget kaptam tőlük, jó utat mutattak ahhoz, hogy megtaláljam, nekem mi a jó és hasznos a fejlődésben. Nincs edzőm, egyedül készülök. Mindenkire szabottan jól működő edzésterv nincs, szerintem rá kell érezni, mi a jó saját magunknak, és közben meg kell őrizni a nyitottságot mások véleményére és tapasztalataira. Rátaláltam arra az edzésmunkára, ami nálam működik. Nekem a terhelés mennyiségével kell leginkább észnél lennem, az utóbbi pár évben három olyan komoly sérülést szenvedtem (fáradásos törés, izomrostszakadás), ami a túlterhelés következménye volt.
A megfelelő cipőválasztás szintén nagyon fontos. Egy nehezebb hét elég magas kilométerszámot jelent nálam, ami nem feltétlenül követendő. Télen az alapozás időszakában 100-180-200 kilométer között futottam hetente a vb-re készülés miatt. Ekkor hétvégén mindkét nap hosszú, 40-50 kilométeres futásokat teljesítettem. Mindig terepen futok, a hosszú futások mellett tempófutásokat, résztávos edzéseket, fartlek (iramváltásos) futásokat és dombfutásokat is csinálok.
Nem futok pulzusmérővel, érzem a saját testem jelzéseit, jól ismerem magam, érzékelem a pulzustartományokat. Minden nap szoktam futni, nagyon ritkán tartok pihenőnapot, ha mégis tartok, akkor annak valami oka van. Sajnos az erősítés és a gimnasztika már nem fér bele az időmbe, de jelenleg a sérülés miatti regenerálódás időszakában ezekre helyezem a hangsúlyt, mert egyébként ez fontos lenne a terepfutáshoz. Elég kevés az alvásigényem, nagyon rövid idő alatt “össze tudom rakni magam”, emiatt hosszabbak a napjaim. Képes vagyok nagyon korán felkelni és kimenni edzeni, napközben dolgozom, és a családomra is elegendő időm jut, az esti órákban pedig a szakmai feladataimra készülök. Azt hiszem, megtaláltam a saját, jól működő egyensúlyomat.
Hogy tud segíteni a munkád a futásban, hogy tudod motiválni magad, hogy lendülsz át a holtpontokon?
- Sokat relaxálok, autogén tréningezem, ezek segítenek, hogy néhány perc alatt tudjak regenerálódni és tiszta tudatállapotban koncentrálni. A versenyekre való készülés során a relaxációt alkalmazom, ami a testet és a lelket is sokkal felkészültebb, összeszedettebb állapotba segíti, másrészt léteznek olyan imaginációs technikák, amelyek segítségével a végig lehet járni gondolatban a versenypályát, át lehet gondolni, mit hogyan szeretnék csinálni, ami a versenyen egy biztonságérzetet növelő ismerősségérzetet kelt.
- Nagyon fontos úgy is felkészülni mentálisan, hogy papírral, tollal végigjárjuk az útvonalat, kijelöljük egy adott szakasz feladatát, végiggondoljuk, foglalkozunk a versennyel. Menet közben be lehet gyakorolni segítő mondatokat, instrukciókat – ezt kognitív felkészülésnek nevezik –, hogy az adott versenyszituációban elő lehessen hívni, s ez segít visszazökkenni a koncentrált tudatállapotba.
- Én akkor tudok jól teljesíteni, ha teljesen az “itt és most”-ban vagyok, és ki tudok zárni minden zavaró tényezőt. De ez teljesen egyéni, mindenkinél meg kell találni azt a lelki rákészülést, ami segít. Vannak, akiknek kifejezetten zavaró, ha túl sokat foglalkoznak a versennyel, nekik jobban segít a figyelemelterelés pl. a szorongásaik csökkentésében.
- Meg kell találni, kit mi segít az adott verseny során. Érdemes verseny után értékelést csinálni, összerakni, mi volt, ami segített, mi volt, ami gátolt, majd ezeket a tapasztalatokat átvinni a következő versenyre. Így apránként kialakul egy olyan önismeret a sport segítségével, ami az egész életben hasznosítható.
A másoknak való segítségnyújtás azt jelenti, hogy “civilben” pszichiáterként dolgozol, és sportolók lelki felkészítésével is foglalkozol. Mit takar ez?
Orvos vagyok, pszichiátriából szakvizsgáztam, és leginkább pszichoterápiás módszerekkel és terápiákkal dolgozom. Ez azt jelenti, hogy nagyrészt törekszem arra, hogy ne gyógyszerrel oldjuk meg a lelki problémákat. Több mint tíz éve egyedül, nem intézményi keretek között, hanem magánrendelésben dolgozom, nagyrészt egyéni és csoportterápiát csinálok, majdnem minden pszichológiai problémával foglalkozom, kivéve a függőségeket, mert az intézményes hátteret igényel.
Boldog vagyok és nagyon hálás a sorsomnak, hogy ezt a munkát végezhetem. Úgy érzem, azt csinálom, ami nekem való, apránként megértem a feladatra, minden napom öröm és lelkesedés a munkám által is, nagyon sok éve. Sok egyéb dolgot is csinálok, mindenféle olyan csoportmunkát, ami egészségügyi, pedagógiai vagy szociális intézményekben működhet.
Emellett sportolókkal is foglalkozom, egyrészt egyéni sportolók mentális felkészülését segítem. Ez az edzésmunkájukat egészíti ki, ennek segítségével tudatosabb, koncentráltabb, összeszedettebb állapotba kerülhetnek a versenyekre, és a befektetett edzésmunkát jobban ki tudják hozni magukból a sportolók. Csapatok felkészítésével is foglalkozom, ahol pl. nagyon fontos a csapattagok közti erős bizalom és konfliktuskezelés az eredményesebb játék érdekében a pályán.
Edzőkkel is dolgozom, akik számára fontos, hogy felkészültebb szakemberek legyenek és a tudásukat jobban át tudják adni a sportolóknak. A Magyar Pszichiátriai Társaság keretein belül alakult sportlélektani szekció titkáraként olyan szakmai feladatokon munkálkodunk, ami segítheti a magyar sport és versenysport egyre méltóbb helyre jutását a mentális, pszichikai felkészítés segítségével.
Mit szól a családod a szakmai és a sportsikereidhez?
Mindig támogató háttér állt mögöttem, amiért csupa hála van a szívemben a szüleim és a támogató társaim felé megértésük és elfogadásuk miatt. Mindenki rövid idő alatt érzékeli körülöttem, hogy olyan nagy erejű tűz és szenvedély hajt a futásban, munkában és bármiben, amibe belefogok, hogy lehetetlen visszatartani, megállítani. Általában frászt kapnak körülöttem, amikor sérülten, betegen, jégben-fagyban vagy tűző napon, hajnalban vagy éjjel is megküzdöm a napi edzéseimet.
Viszont ugyanezt senki mástól nem várom el. A kislányom szemében is csak egy viszonyítási pontként határozom meg ezt a mintát, amit lehet követni, másképp csinálni, vagy nem csinálni. A kislányom 12 éves, ő is sportol, öt éve kosárlabdázik. Ez az életforma számomra csodás lehetőség, kegyelmi állapot, de sok fájdalommal és lemondással is jár. Leginkább saját motiváció és döntés lehet ebben az igazi hajtóerő, erőltetni értelmetlen dolog lenne.
Milyen tanácsot adnál azoknak a nőknek, aki most kezdenek el sportolni?
A két kulcsszó: az apránként és fokozatosan. Apró, pici célokat jelöljünk ki, és azokat teljesítsük, azután, ha ezek megvannak, akkor nagyon picit emeljünk rajta. Ne óriási, nagyszabású tervekkel induljunk, fokozatosan és óvatosan emeljük a terhelést, és próbáljuk hosszan, kitartóan csinálni, így hosszú távon kialakul az örömérzet, a sikerélmény, hogy megcsináltam. Az örömérzet egy stabilizáló hajtóerő, ha ez megvan, akkor könnyebb továbblépni.
Olvass még inspiráló, sportos nőkről!
- “Nem akkor jó anya az ember, ha otthon ül a gyerekei mellett” – Lubics Szilvia, ultrafutó
- “Ne pánikolj, sportolj” – Tamás Rita a pánikbetegségét győzte le sporttal
- Magyar nő edzi a francia idegenlégiósokat