Andi, te egy jól kereső multis nő voltál, aki élte az áloméletet. Mi történt? Felébredtél?
Andi: A felébredés jó kifejezés rá. Éltem azt a fajta életet, ami sokaknak az áloméletnek tűnhet, de benne élni nagyon stresszes. Kezdett az egészségem kárára menni a sok munka, összevissza evés, mozgásszegény életmód, a munka és élet egyensúlya teljesen felborult. 2012-ben úgy mondtam fel, hogy már megvolt a tervünk, hogy 2013-ban elindulunk Zolival az ázsiai körútra, de nem bírtam addig még egy évet lehúzni ilyen életvitellel. A felmondásom után így még maradt egy évem az utazásig, úgyhogy fogtam magam és elmentem önkéntesnek Malajziába.
Miért pont Malajzia?
Andi: Igazából ezt dobta az élet. Zoli regisztrált számos önkénteseket fogadó szervezethez, céghez is, amikor terveztük az ázsiai utat, és onnan érkezett pont ez a lehetőség, amit megragadtam. Három hónapra mentem először, majd itthon töltöttem két hónapot, és annyira hiányzott az a környezet, hogy írtam a volt főnökömnek, aki egy másik helyszínen, szintén Malajziában talált nekem újabb önkénteshelyet. Elsőnek egy szigeten, másodjára pedig egy gyönyörű, érintetlen esőerdőben töltöttem el három hónapot.
A szigeten nagyjából 1200-an élnek, az ottani gyerekeknek tanítottuk azt, hogy hogyan éljenek a környezetükkel szimbiózisban. Például hogy hogyan termeljenek maguknak zöldséget, gyümölcsöt, hogyan működtessenek közösségi kertet. Emellett pedig a helyiek házainak javításait is szervezni kellett, a világ minden részéről jöttek önkéntesek, az ő munkájukat is koordináltam. Kaptam egy minimális zsebpénzt és szállást. Olyan voltam, mint egy gyakornok, de nem is hiányzott a pénz, mert sem időm, sem lehetőségem nem lett volna elkölteni. Reggel már kopogtak a gyerekek az ajtón, és este nyolcig meg sem álltunk, hat napot dolgoztunk egy héten.
Nem akartál Andi után utazni ebben a kétszer három hónapban?
Zoli: Nem, mert tudtam, hogy Andi számára ez egy önismereti út, ahol újraindítja önmagát, amit egyedül kell átélnie, ezt pedig tiszteletben tartottam. Illetve nekem akkor az volt elsősorban a feladatom, hogy lezárjam a saját céges ügyeimet, és előkészítsem a féléves ázsiai utunkat.
Miért pont Ázsia volt az úti cél?
Zoli: Onnan indult az egész, hogy 2009 tájékán elmentünk nyaralni Thaiföldre két hétre, ahol nagyon megtetszett az emberek mentalitása, a hangulat, az egész miliő. Találkoztunk pár olasz sráccal, akik ott éltek már hónapok óta úgy, hogy online pókerből keresték a pénzüket, miközben a strandon süttették magukat. Mi pedig mindketten az üzleti világban, eléggé behatárolt lehetőségekkel éltük az életünket, és itt ébredtünk rá, hogy lehetnek más megoldások is, hogy ne csak pár nap szabadságunk legyen egy évben, amit ilyen szép helyen eltölthetünk. Ekkor született meg az a terv, hogy hosszabb időre szakadjunk ki ebből a mókuskerékből, és fedezzük fel Ázsiát. 2009-ben pedig már ki is tűztük magunk elé, hogy 2013-ig gyűjtünk és megszervezzük a féléves körutat.
Szokták azt mondani nektek, hogy szerencsések vagytok, és ez csak nektek sikerülhet?
Zoli: Amikor azt mondják valakire, hogy szerencsés, akkor általában nem tudják, hogy mögötte mennyi munka, energia van. Valamit eltervezel, mindent megteszel a célodért, aztán meglátod a lehetőséget, amit megragadsz. Nyitottan kell állni az események elé, amire Ázsia tökéletesen megtanított minket. Lehetnek tervek, sőt kell is tervezni, de azok csak arra jók, hogy legyen miből kiindulni, majd szükség esetén változtatni.
Andi: Nagyon nagy tanító Ázsia, teljesen más ritmusban történnek a dolgok, és általában nem úgy, ahogy azt eltervezzük. Előbb-utóbb megtanultunk együtt úszni az árral.
Ezek szerint nem csupa pozitív élménnyel gazdagodtatok Ázsiában.
Zoli: Negatív nélkül észre sem vettük volna a pozitívat.
Andi: A legdurvább élményünk az volt, amikor Indiában nagyon lebetegedtem, elkaptam valami gyomorfertőzést, semmi nem maradt meg bennem három hétig, 10 kilót fogytam az 55 kilómból, és rettenetesen legyengültem. Négy hétig tartott, hogy ilyen állapotban utaztunk. Nem lehetett megállni és elmenni orvoshoz, mert már megvoltak előre a vonatjegyeink, itt előre kellett tervezni az utat, ha fel akartunk férni a helyi vonatokra.
Zoli: És ez még viszonylag az elején történt az utazásnak, ami nagy kihívást jelentett. Feladni nem akartuk, de nagyon gyorsan el kellett jutnunk Goára, hogy olyan orvoshoz tudjunk menni, aki gyógyított már európai beteget. De mire odaértünk, addigra Andi már annyira legyengült, hogy házhoz kellett hívni az orvost.
Andi: Sokan szerették volna az otthoniak közül, hogy ezen a ponton hazamenjünk, de ennél mi makacsabbak és önfejűbbek vagyunk. Ez volt a mélypont a hat hónap alatt, ennél nagyobb gondunk nem jött aztán.
A helyiek hogyan fogadtak titeket?
Zoli: Apróbb atrocitások voltak, a helyiek közül többen nem láttak még fehér embert, úgyhogy látványosságnak számítottunk, sokan jöttek oda hozzánk, hogy fotózkodni akarnak velünk. Az elején ezt még viccesnek is gondoltuk, de aztán ahogy Andi egyre rosszabbul lett, már kezdett terhes lenni a helyiek erőszakossága. Mert azért az indiai kultúrában olyanok az emberek, hogy ha valamit a fejükbe vesznek, azt mindenáron megcsinálják. Úgyhogy volt olyan, hogy erőteljesebben kellett elküldeni őket.
Andi: Az biztos, hogy Indiában a sarkunkra kellett állni néhányszor. Kétszer kiabáltam életemben, az egyik Indiában esett meg, amikor az egyik sofőr hajnal négykor teljesen máshová vitt, mint ahova kértük. De nagy hozadéka volt Indiának, hogy sokkal jobban megértettük őket, hogy miért ilyenek, amilyenek. Rámenősnek és erőszakosnak kell lenniük, hogy érvényesülni tudjanak. Ez a megértés nagyon nagy élettapasztalatot adott számomra. Toleránsabb lettem, jobban értem a különböző kultúrákat és az emberek motivációit. És ez csak India. Ehhez még számtalan megállónk volt, és mindegyikből tanultunk, építkeztünk.
Mennyire pénzkérdés egy ilyen nagy utazás?
Zoli: Ázsiában napi 50 dolláros büdzséből gazdálkodtunk, ami magában foglalta az utazás, a szállás, a belépők és az étkezés költségeit. A hat hónap során nagyon alapkörülmények között éltünk. Jakartában volt a legrosszabb szállásunk, ahol mozdulni sem nagyon mertünk a szobában, mert annyira ocsmány volt. De akkorra már teljesen ki voltunk fáradva, éjfélkor értünk oda, nem volt erőnk továbbmenni.
Andi: Az étkezésünk is zacskós levesből és a helyi gyümölcsökből állt, olyanokból, amiket meg lehet hámozni. Egyébként anyagilag sokkal olcsóbban ki lehet jönni Ázsiában, mint Magyarországon, úgyhogy nem feltétlenül pénz kérdése, hogy ott utazgasson az ember.
Akkor kell hozzá egy adag “jég hátán is megélek” temperamentum?
Zoli: Ha nem egyből hat hónapra mész, akkor nem kell nagy túlélési képesség Ázsiában, de jól jön a rugalmasság, illetve sok segítséget is kaptunk útközben. A hasonszőrű hátizsákos utazók nagyon segítik egymást az egész világon. Szembejönnek az utcán, egymásra néztek és biccentetek, mert tudjátok, hogy min megy át a másik. Összefonódsz velük, pár nap alatt megismerkedtek, elmesélitek a személyes történeteiteket, tanácsokkal látjátok el egymást, aztán elválnak útjaitok. Mindenkinek van egy “miért is vagyok én ott” sztorija.
Volt olyan, akivel közelebbről is megismerkedtetek, aki nagy hatással volt rátok?
Zoli: Gordon. Indiai származású, kanadai negyvenes férfi, akivel akkor ismerkedtünk meg, amikor Indiában Andi már nagyon beteg volt. Autót kerestünk az egyik szálláshelyen, ott volt Gordon, megkérdezte, hogy csatlakozhat-e hozzánk. Pont akkor eléggé mélyponton voltunk Indiával, gyanakvóan fogadtuk őt is, de azért engedtük, hogy hozzánk csapódjon. Abból az egynapos közös autózásból végül lett egy háromhetes folyamatos együttlét. Egészen Goáig együtt mentünk, egy csupa szív, jó humorú, értékes embert ismertünk meg a személyében. Olyan volt akkor nekünk azon a mélyponton, mint egy mentőangyal. Beszélt hindiül, ha valamit nem tudtunk megoldani, számíthattunk rá, ami abban a betegen utazásban hatalmas segítséget jelentett. Vele a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
De mi is mentőangyalok voltunk számára, mert útközben kiderült, hogy azért ment Indiába, mert meghalt Kanadában a felesége, és a gyökereit jött újra felfedezni. Magányos utazása során sokszor alkoholhoz nyúlt, hogy elfelejtse a fájdalmát. Mi pedig megvidámítottuk a mindennapjait, újra tudott nevetni velünk. Úgyhogy a végén nem is tudtuk már, hogy ki mentett meg kit.
El sem lehet mesélni ennyi élményt.
Zoli: Ezért kezdtük az útinaplós blogunkat, amiből aztán kinőtte magát az Ausztrália blogunk. Az ázsiai út végén, Balin döntöttünk úgy, hogy átmegyünk Ausztráliába, ha már olyan közel voltunk hozzá. Két hetet töltöttünk Sydney-ben, de már a harmadik napon gondolkodni kezdtünk azon, hogyan tudnánk itt élni. A terveket aztán két és fél évvel ezelőtt tettek követték, azóta Sydney-ben élünk.
Ennyi idő után már zökkenőmentes az élet Ausztráliában?
Andi: Nem. Azt látjuk, hogy sokan azt gondolják, Ausztráliában új életet kezdeni nem nagy dolog, pedig itt nagyon mások a letelepedés feltételei, mint más országokban. Itt három hónapig lehetsz kint, mint turista, és nem is dolgozhatsz.
Zoli: Épp ezért mi tanulóvízummal jöttünk ki, így maradhatunk összesen három évet, és dolgozhatunk is mellette. A munkakeresés nem olyan egyszerű Sydney-ben, mint ahogy esetleg otthonról látszik. Van ugyan sok munka, de elsősorban kétkezi, fizikai munkák, felszolgálás, takarítás, padlócsiszolás, költöztetés áll a rendelkezésre külföldiként. Hiába voltál otthon középvezető, sokaknak itt a mínusz egyről kell indulniuk. Ezekért a munkákért helyi minimálbért fizetnek, úgyhogy kicsit küzdelmes az életben maradás.
Andi: Ide rugalmasság és kitartás kell. Az elmúlt két és fél év alatt kettőnknek összesen 17 különböző munkája volt. Most a 19. körül vagyunk elégedettek, mert végre olyan munkákat végzünk, amiket szeretünk és a képességeinknek megfelelnek. Jelenleg Zoli egy informatikai cégnél digitális producer, én pedig a filmiparban találtam a művészi énemhez passzoló kreatív munkát.
Ehhez azonban kellett, hogy Zoli padlót csiszoljon, hogy rendszeresen hétvégente piacot építsen és bontson, én pedig sokáig étteremben vagy kávézóban szolgáltam fel, de voltam már konyhai kisegítő meg újságkihordó is.
De úgy látom, ez nem visel meg titeket.
Andi: Rengeteget tanultunk ezekből a munkákból. Sok alázatot is. Sokkal nagyobb értéke van itt az egyszerű munkáknak, felértékelődtek a mi szemünkben is. Máshogy ülünk be egy étterembe vagy lépünk rá egy felcsiszolt padlóra. Egyikünk sem érezte azt ezekben a munkákban, hogy megalázóak lennének. De itt nem is éreztetik azt az emberekkel, hogy ezek alantas tevékenységek.
Zoli: Itt a fizikai munkásokat messziről ki lehet szúrni, munkavédelmi rikító sárga pólót hordanak. Az érződik velük szemben a “fehérgalléros” munkát végző emberekből is, hogy tisztelik őket, és tisztában vannak azzal, hogy minden munkát valakinek el kell végeznie. Örülnek neki, hogy valaki elvégzi helyettük, hálásak érte. Ez megdöbbentően más hozzáállás, mint otthon. Eleinte nekem is kellett hordanom ezt a pólót, és lesütött szemmel járkáltam, hogy hát otthon nekem cégem volt, most meg padlót csiszolok. Aztán szembesültem az emberek hozzáállásával és láttam, hogy értékesnek tartják a munkámat. Az otthon lenézett szakmákat itt épp ezért nagyon jól meg is fizetik. A festő szaki vagy a villanyszerelő határozottan jól keres.
Andi: A leghétköznapibb szituációkra is igaz ez a mentalitás, pl. mindenki köszön a buszvezetőnek. Van mit tanulni ebből a mentalitásból. A legfontosabb, hogy itt van az emberekben egyfajta remény, hogy lesz holnap is, és jó lesz, otthon pedig az aggódás van. Ez a hozzáállás az egész társadalmat áthatja, és ezt érdemes lenne eltanulni tőlük.
Maradtok?
Még mi sem döntöttük el, minden út nyitva áll. Holnapután még biztos itt leszünk, de hogy két év múlva merre visz az élet, még nem tudjuk. Azt mondják, hogy itt az első két év a legnehezebb, és valóban sok kihívást gyűrtünk magunk alá ebben a két évben. Viszont mostanra már van annyi referenciánk, gyakorlatunk, tudjuk, hogyan kell munkát keresni, megtanultuk a leckéket, amelyekkel most már gördülékenyebb lesz az életünk. Úgy lesz jó, ahogy alakul.
Olvass még többet nagy utazásokról:
- A magyar nő, aki beutazta a fél világot, de csak Budapesten került bajba
- A legextrémebb magyar… utazó!
- A horizonton túl – magyar lány indult világ körüli útra