Zsúfolt villamoson utazom a jógaórára. Az emberek minden izmukat megfeszítve kapaszkodnak, szinte összezsugorodva ülnek, gondolataikba merülve, talán álmodozva pislognak a körút lámpáiba, vagy tenyérnyi képernyőikbe menekülnek. Jógamatraccal a hátamon mindig nehezebben mozgok. Megszoktam, hogy a hosszú jógatáska fenyegető tényező az üzletek biztonsági szolgálata számára. De érzem, ezen a szürke kedd esti villamosozáson, zsákkal a hátamon, a szokásosnál is óvatosabbnak kell lennem. Ha véletlenül súrolnék vele egy idegen télikabátot, azonnal a hátam közepébe fúródna egy neheztelő szempár tekintete.
Csak meg ne érintsen!
Az ajtóhoz jutás is felér egy bevetéssel. A küldetés: nem érintkezik, nem keres szemkontaktust, nem beszél, nem mosolyog. Helyette várakozik, felszáll, lyukaszt, helyezkedik, idomul, aztán leszáll, majd zebrán, lépcsőkön szétszéled, elvegyül. Az utcán, villamoson, egy pénztárnál sorban állva, mozgólépcsőn toporogva sokan rosszul viselik az ártatlan, véletlen érintést is. Ez részben érthető. Nem is kell minden hónap első keddjén ölelésnapot tartani. De az még sincs rendben, hogy sokan előbb simítják háton a trolin utazó idős néni kutyusát, mint hogy elnézést kérve finoman vállon böknék a leszállást akadályozó utastársukat.
Azon morfondírozom, vajon az érintést kerülők otthon, szűk családi körben hányszor simogatják meg a gyerek arcát, hányszor ölelik meg párjukat reggel, munkába indulás előtt? És vajon az érintéstől elhúzódó, begubózó emberek eljönnének-e egy partnerjóga órára, ahol test a testhez ér, tekintet a tekintetbe kapaszkodik?
Miért félünk az érintéstől?Számos láthatatlan lélektani burok véd bennünket a külvilágtól, hagymahéj szerűen borítanak bennünket ezek a fejünkben létező határvonalak. Ezek közül az egyetlen kézzel fogható és egyben az utolsó a bőrünk, testfelszínünk. Aki idáig eljut, azt a bizalmunkba kell engednünk, hiszen akár meg is sérthet bennünket. Mint utolsó védelmi vonal kitüntetett figyelmet érdemel az, aki bőrünkhöz hozzáérhet. De bőrünk nemcsak egy érzéketlen köpeny, ami körülveszi testünket, hanem fontos, ősi érzékszervünk is: magzatként tompa fények, hangok vesznek körül, de a tapintásunk már működik, születésünkkor pedig az anyával való kapcsolat jelentős részét, minőségét a bőr mint érzékszerv juttatja a tudomásunkra. Ölelés, cirógatás, pelenkázás, fürdetés mind a meghitt közelség, vagy sajnos rosszabb esetben a hanyag, durva bántás terepe lehet – magyarázza Vass István pszichológus. |
Centiről centire közelebb…
A jógateremben kellemes, meleg fény fogad. Indiai zene szól, mécsesek világítanak, az ablakon túl halkan duruzsol az utca. Kicsit feszengek. Persze – kattog az agyam –, aki eleve párral érkezett, annak könnyű, én még nem tudom, kivel fogok gyakorolni a következő két órában. Végül egy fiatal, mosolygós lány, Dóri kerül mellém, úgy tűnik, neki nem új a helyzet. “Olyan gyakorlatokat választottam ma estére, melyek segítségével bizalmat építhettek, egy kicsit átléphetitek saját korlátaitokat. Aki még sosem jógázott, az se ijedjen meg, hagyatkozzon gyakorlottabb partnerére, a többi majd jön magától” – ezekkel a szavakkal köszönt minket Steve George indiai származású jógaoktató. És már indul is a majdnem kétórás karácsonyi partnerjóga a szeretet és egység jegyében.
"Az még sincs rendben, hogy sokan előbb simítják háton a trolin utazó idős néni kutyusát, mint hogy elnézést kérve finoman vállon böknék a leszállást akadályozó utastársukat." Kipróbáltuk, milyen – akár idegeneket érinteni egy jógaórán.
Centiről centire csökken a távolság
A workshopot a “normál” jógaórákról is ismert bemelegítő, ráhangolódást segítő jógapózokkal kezdjük. Finoman nyúlnak az izmok, egyenletessé válik a légzésem, s mint mindig, amikor a jógamatracra lépek, időérzékelésem néhány perc elteltével elhagy. Csak a most van. Itt még mindenki saját kis világában mozog – saját matracának biztonságot adó határain belül. A gyakorlatok aztán szép lassan, fokozatosan mossák el a párom és az én matracom közti határokat. Centiről centire csökken a távolság. Először csak a talpunk ér össze, aztán a tenyerek, végül párban egyensúlyozunk, közös nyújtó gyakorlatokat végzünk, azon kapom magam, hogy míg társam hegytartásba helyezkedik, én fejjel lefelé, tenyérrel a matracon, talpammal a derekán egyensúlyozom. Üdítően feszültségoldó gyakorlatok ezek, az egész “folyamat” kicsit olyan, mint egy barátkozás. Parteremmel és magammal is.
“Párommal acro-jógázni szoktunk, most kicsit meghittebb, lassabb, mélyebb jógás élményt kerestünk, ezért arra gondoltam, meglepem ezzel a workshoppal – meséli Emese, aki párjával érkezett az órára. – Nagyon jó érzés a társamra bízni magam, érdekes volt ismert gyakorlatokat a párommal végezni, a páros relaxáció pedig különösen nagy élmény volt. Megtapasztaltam, mennyire más, ha meditáció közben nemcsak magamra, hanem a társamra is fókuszálnom kell.”
“Ez a workshop nagyon jó alkalom arra, hogy párunkkal, szülőnkkel, gyermekünkkel kicsit szorosabbra fűzzük a kapcsolatot. Bizalmat építhetünk, és olyan finom érzeteket is megtapasztalhatunk magunkon és a másikon, melyek a hétköznapi érintkezéseink során esetleg rejtve maradnak” – foglalja össze a gyakorlást oktatónk, Steve George.