“Érdekes gyerekkorom volt, boldognak is nevezhetném. Édesapám alvilági, de csupa szív fickó volt. Nagyon gazdagok voltunk, nem kellett megküzdenünk semmiért. A történetem tizennégy éves koromban vett nagy fordulatot, amikor édesanyám elment egy hasplasztikaműtétre, és egy komplikáció miatt elhunyt a műtőasztalon. Az egyik öcsém tizenkét éves volt akkor, a másik kilenc. Nem tudtam sírni a temetésen, és még jó pár évig a történtek után sem, mert úgy éreztem, hogy nem tehetem meg. Hogy néztek volna fel rám így a testvéreim?
Édesapám addig inkább úgy fejezte ki a szeretetét, hogy mindent megvett nekünk, amire vágytunk, hétvégén sokat kirándultunk, jó éttermekben ettünk, de nem élt velünk. A tragédia után hazaköltözött. Ma már nagyon becsülöm és értem az ő szeretetnyelvét, de akkor idegenek voltunk egymásnak… Egy októberi hajnalon kommandósok törtek ránk, és elvitték a börtönbe.
Ahonnan alig van visszaút
Akkor lesüllyedtem, drogos társaságba keveredtem. Minden hétvégén buliztunk, nem jártam iskolába, több tantárgyból bukásra álltam. Valahol belül éreztem, hogy ez nem én vagyok, ez nem az én utam, de csak sodródtam az eseményekkel. Egy buliban aztán, tizenhat éves koromban ráébredtem arra, hogy mit is akarok az élettől.
Egy srác odajött hozzám, izzadt, rágózott, nem volt tiszta. Elmondta, hogy azért dolgozik, hogy a pénzét ilyen bulikban költse el a hétvégén, és hogy “ez az élet”, szó szerint. Szerencsére “meghallottam”, amit mondott, és úgy szíven ütött, hogy lepergett előttem az egész addigi sorsom, a céljaim – táncos és színész szerettem volna lenni –, és észbe kaptam, hogy számomra nem ez az élet, össze kell szednem magam! Azonnal hazamentem. Haladékot kértem az iskolában, a tanáraim megértőek voltak velem a történtek miatt. Sikerült behoznom a lemaradást, az érettségi bizonyítványom négyesekből és ötösökből állt.
“Néha saját magammal is ordibáltam”
Volt még pár törés az életemben. Az első barátom négy év után, karácsony előtt pár nappal hagyott el, egy levélben. Egy ideális családot vesztettem el vele, olyat, amilyenről gyerekkoromban álmodtam – az anyukája is nagyon közel állt hozzám. Életem egyik legszomorúbb időszaka volt. Annyira kilátástalannak láttam a helyzetemet, hogy alig ettem, folyton sírtam, és az egyetlen dolog, ami enyhülést hozott, az volt, ha igyekeztem ott lenni a jelenben. Segítőket találtam, és energiagyógyászattal kezdtem foglalkozni. Azt hiszem, akkor kezdődött el valójában az önálló életem. Azelőtt gyakran alárendeltem magam a páromnak, azt csináltuk, amit ő szeretett, nem tudtam, hogy mit szeretek én, hogy Yamak Diana Meral kicsoda is valójában.
Sajnos a következő kapcsolatomban is elkövettem ugyanezt a hibát: nem foglalkoztam a saját életemmel, karrieremmel, és amikor vége lett, ott feküdtem, mint egy kis embrió, mindenféle jövőkép nélkül. Annyira rosszul voltam, hogy egy hétre elvonultam egy ismerős üres házába a Pilisbe, hogy feldolgozzam a történteket, és önmagamra láthassak. Szembe akartam nézni magammal. Kikapcsoltam a telefonomat, rengeteget írtam, szenvedtem, rettegtem, pánikrohamok törtek rám, és néha saját magammal is ordibáltam.
Sárban fetrengés és szakadó eső
Akármilyen hihetetlen, de régen utáltam futni. Amikor a volt párom először kivitt egy szigetkörre, gyűlöltem az egészet. Végig hisztiztem, nyöszörögtem, minden bokornál meg akartam fulladni. Később, amikor végre sínre került az életem, ismét futni kezdtem, sőt tréner lettem. Rájöttem, hogy ez a világ egyik legjobb munkája: kiélhetem a színészi képességeimet, bohóckodhatok, miközben keményen edzem a résztvevőket, formálom a testüket, a lelküket, és én is fejlődök közben.
A pilisi csodákkal teli, kalandos és fájdalmas elvonulásom után neveztem be az első Spartan Race versenyemre. Először a kezdő távra, majd alig telt bele fél óra, egy ismerős kérésére átvettem az ő nevezését, ami a leghosszabb távra, a Beastre szólt: 21+ km-es, 36 akadállyal. Fogalmam nem volt, mire vállalkozom, de egy dolgot tudtam: ez kihívás, amit imádok, és akárhogy is, de megcsinálom. Volt minden: szakadó eső, sárban fetrengés, negatív falmászás, büdös és fekete iszapon való átjutás, saras, derékig érő vizes mederben haladás, és a legjobb, a saras vízben alámerülés és átjutás az akadály alatt. Hét és fél óráig tartott.
Azóta is járok ilyen versenyekre. Sokan kérdezik, hogy ebben mi a jó. Nagyon sokat tanulsz magadról, miközben az erdei ösvényeken futsz – és kínlódsz. Minél hosszabb egy verseny, annál több időd van erre. Az önismeretre, önfegyelemre, jelenlétre, befelé figyelésre. Csapatmunkába csöppensz, megtapasztalod a bizalmat, segítőkészséget, a szeretetet, a törődést. Megtanulod használni a tested. Tudod, hogy mik az erősségeid és a gyengeségeid, harmóniába kerülsz magaddal. A Spartan-versenyeken egyébként sok nő vesz részt. Nagyon kemények, szeretik az újdonságokat, a kihívásokat, bátrak, szívesen tágítják a komfortzónájukat.
Az akadályoknál megszállottá válok – olyanok, mint maga az élet. Vagy sikerül, vagy nem, de utána felállsz és mész tovább. Mindig felállsz, sosem adod fel. A Spartan segít a jelenben lenni, reagálni, átlátni a helyzetet. Ezt beillesztem az életembe, mindig a megoldásra törekszem. Hasznosnak tartom a szenvedést is – minden szakítás szörnyű, de akkor tanulsz, amikor szenvedsz. A félelmekre, a fájdalmakra és a szenvedésre nem ellenségként tekintek, hanem tanítóként, ami rámutat a fejlesztésre szoruló dolgokra. Ha valami olyat oldottam meg, ami korábban nem ment, sírok a versenyek végén, egyszerre érzek hálát, büszkeséget és gyönyört, szinte szétrobban a mellkasom.
Harcos, amazon, lovasíjász
Mindig is szerettem megdöbbenést kelteni. Odamegyek az órára kibontott hajjal, aztán amikor elkezdődik a bemelegítés, már nem az a cuncimókus vagyok, aminek hittek, hanem kiképzőtiszt. A Lovasíjász című film plakátja egyáltalán nem tetszett, de egy barátom elvitt rá. Az első tíz percben már zokogtam. Azóta járok Kassai Lajoshoz Kaposmérőre, hetente egy napot erre szánok, ha tehetem. Nézőpontváltást, alázatot tanulok tőle, és csapatmunkát a társaimtól. Nagyon kemények az edzések, és nagy a fegyelem, az összetartás. Senkire nem kell rászólni, hogy szedje össze a lovak alól a trágyát. Szőrén kell megülni a lovat, és közben koncentrálni az íjászatra. Hatalmas tanításokat ad. Nála nem érzem magam csodabogárnak.
Tizennégy éves korára mindkét szülőjét elvesztette, bukásra állt, és többször kellett felállnia a padlóról. Yamak Diana Meral most az egyik legkeményebb sport, a Spartan Race versenyzője és edzője, hétvégénként harminc kilométeres, akadályokkal nehezített távokat fut le sárban, és életcélja, hogy másokat motiváljon a saját tapasztalataira építve.
Rengeteg dolgot akarok kipróbálni még, mert csak a tudást és az élményeimet vihetem majd magammal. Ha például leég a házam, ezekből mindig tudok újat építeni.
A jövőben szeretnék tovább dolgozni magamon. Érdekelnek a túlélőtúrák, tetszenek az életszerű dolgok. A digitális nomád életforma is vágyaim között szerepel, és már elkezdtem könyvet írni. Szeretnék workshopokat indítani, az önszabotázzsal, a halogatással kapcsolatban, illetve komfortzóna-tágító kalandutazásokat szervezni. Szeretném fejleszteni az embereket, úgy hiszem, valójában nemcsak test-, hanem lélekszobrász is vagyok.