Nők a seregben: “Soha nem gondolok arra, hogy meghalhatok”

Fehér Karola megbízott századparancsnok-helyettes az MH 93. Petőfi Sándor Vegyivédelmi Zászlóaljnál. A főhadnagy feladata a kiképzés és a század életének szervezése. A század atombiológiai és vegyi (ABV) felderítést végez, az országban egyedüliként az a dolguk, hogy katasztrófa esetén felmérjék a helyzetet és mentesítsenek. A speciális helyzetekre felkészült zászlóaljnak szerencsére eddig nem sokszor kellett bevetésre menni. A vörösiszapömlés volt az elmúlt évek legnagyobb vegyi katasztrófája, ahová riasztották őket.

Az egyik ABV csoport parancsnokának, a mindig mosolygós, égkék szemű főhadnagynak vörös haja derékig ér, de ha egyenruhát visel, szigorúan összegumizva hordja. Aki civilben találkozik vele, és nem tudja, mi a hivatása, biztosan nem gondol arra, hogy Karola, ha kell, veszélyes mérgekkel dolgozik, és részt vesz olyan éles gyakorlatokon, ahol ezekkel a vegyi anyagokkal szó szerint testközelbe kerül.

Karolára már 8 évesen nagy hatással volt a katonaság. Egy laktanya közelében éltek, ahol sokat gyakorlatoztak az egyenruhások. A kicsi Karola, ha arra jártak, mindig megállt a kapuban. Egyszer épp sorakozó volt, azt az egész családnak végig kellett néznie. Akkor mondta először, hogy katona szeretne lenni. Mindenki azt hitte, kinövi, de nem így lett. Az általános iskola után rendvédelmi középiskolába készült, de abban az évben Győrben nem indult ilyen képzés. Aztán mivel szerette a kémiát, végül vegyésztechnikusnak tanult.

A vonzódása a sereghez a középiskolai évek alatt csökkent ugyan, de teljesen nem tűnt el. Sőt, mire döntést kellett hoznia a pályaválasztásról, egyértelmű lett számára, hogy a gyerekkori álmát valósítja meg. Jelentkezett a Nemzetvédelmi Egyetemre, haditechnika szakirányra, majd vegyi védelemre specializálódott az évfolyamából másodmagával. 

Boldog, hogy a szívére hallgatott. Szereti a munkáját, reggelente örömmel indul dolgozni. Tudja, hogy a szakmájában tehetséges, kiskorától ilyen életre készült. Dolgozhatna vegyészmérnökként is, de azt mondja, úgy nem lenne teljes az élete: “Szeretem, hogy itt mindenkinek megvan a helye a hierarchiában. Kiszámítható a rendszer, biztonságot ad. Tudom, mit érek el, ha megcsinálom a feladatom, tudom, hol a helyem.”

A főhadnagy tisztel mindenkit, amíg ez kölcsönös: “Mindenkitől azt várom el, amit magamtól. Pozitívan állok az emberekhez, ha valaki kér tőlem, mindent megteszek, hogy megadhassam neki. Ugyanezt visszafelé is elvárom. A bizalom az alapja a legtöbb kapcsolatnak. Mivel én is a fiatalabb generációhoz tartozom, tudom, hogyan értsek szót a még fiatalabbakkal.

Élete egyik legnagyobb élményének az ejtőernyős ugrást tartja Karola. Amennyire borzalmas, annyira jó is szerinte. Volt, hogy a százhalombattai tűzoltótanpályán tűzálló ruhában oltott tüzet egy pincében. Érezte, ahogy az egész testét átjárja a forróság, de megcsinálta a feladatát. “Azokat a nőket, akik komolyan veszik a szakmájukat, a férfiak is tisztelik. Van helyük a nőknek a seregben, mert sokkal kitartóbbak a legtöbb férfinél. Amit ők már rég feladtak volna, azt mi véghez visszük mindenáron. Precízek, megbízhatóak és maximalisták vagyunk, nagy a teljesítési kényszerünk.

Azt mondja, azok a nők, akik a seregben maradnak, jó katonák, és mindent ugyanúgy bevállalnak, mint a férfiak. “Mindegy, hogy valaki nő vagy férfi. A szakmát kell tudni. Elfogadni, hogy felveszem a málhazsákot, a málhamellényt, a rohamsisakot. Gépkarabély a hátamon, pisztoly az oldalamon. Nőként is ugyanazt csinálom végig, amit a férfiak. Nem is szeretnék kevesebbet teljesíteni. Lelkiismeret-furdalásom lenne.

“Annak, hogy a munkaköröm mennyire veszélyes, semmi köze ahhoz, hogy nő vagy férfi valaki. Itt csak az a kérdés, hogy meg tudom-e csinálni a feladatom. Meg hogy hogyan kezelem azt, hogy ha hibázok, meg is halhatok. Fontos, hogy megbízzak a védőruhámban, nekem ezzel nincs gondom” – mondja magáról. Karola többször járt éles hadgyakorlaton, ahol mérgező anyagokkal és vegyifelderítő-eszközökkel dolgoztak egy biztonságos gyakorló pályán. “Soha nem gondolok arra, hogy meghalhatok. Az jár a fejemben, hogy van dolgom, amit el kell végeznem. Aztán legfeljebb utána átgondolom, hogy volt-e valami, amit másképp csinálhatnék. Nem szabad félni, mert biztosan hibázunk. Én nem félek.”

A bátor főhadnagy ízig-vérig nő. Ezt ecsetelve az egyik egyetemi történetét meséli: “A szobatársammal gyakorlaton voltunk Csobánkán. Álcafestékkel kikenve kúsztunk, másztunk, bújtunk, tetőtől talpig mocskosan. Már napok óta kint éltünk a lőtéren, így bármennyire is élveztük a kiképzést, alig vártuk, hogy lezuhanyozzunk, és újra magunkra találjunk. Mikor elengedtek, gyorsan leszedtük az álcafestéket, megmostuk a hajunkat, és kicsíptük magunkat annyira, amennyire csak tudtuk: festék, ékszerek, magassarkú, ami csak belefért. Csajos csavargásra indultunk, busszal mentünk. Aztán ahogy ott utaztunk puskaporillatúan, csak néztem magunkat, és az járt a fejemben, hogy vajon akik látnak itt most minket, közülük hányan hinnék, hogy néhány órával azelőtt még a gyakorlótéren, talpig vasban harcászkodtunk.

Katonaként egyenruhában mindig össze kell fognia a haját, nem hordhat nagy fülbevalót vagy karkötőt, csak karikagyűrű lehet az ujján. Azt mondja, neki ez teljesen természetes. Legalább nem kell reggelente azon gondolkodnia, mit vegyen fel. “Egyenruhában személytelenek vagyunk, ezért néha nagyon jólesik újra nővé válni. Szerintem egy nő úgy is lehet katona, hogy közben nem veszít a nőiességéből. Járok fodrászhoz, kozmetikushoz, csajos programokat szervezünk a barátnőimmel. Szükségem van arra, hogy nőnek érezzem magam. Most épp a lila a kedvenc színem, jól megy a vörös hajamhoz, amit nagyon szeretek. Úgy érzem, ez a nőiességem fontos szimbóluma.”

Karola hétköznap is szigorú és következetes. A jelleme összeforr az egyenruhával. Egyedül neveli a lányát, Karinát, de nem hivatkozik erre soha. Ugyanúgy kiveszi a részét a mindenből. Megy a határra, jár gyakorlatokra. “Anyukám tudta, hogy nem adom fel a munkám, ha gyerekem születik. Így is lett. Megbeszéltük, hogy ő vigyáz majd a kicsire, ha engem hív a kötelesség. Látom a katonáimat dolgozni, és így ők is látják, közös a teher. Nekem hiányérzetem lenne, ha nem mehetnék. 

“Anya vagyok, nő és katona. Egyik alól sem húzom ki magam. Vannak, akik nem értik, hogy mehetek el egy-két hétre a gyerekem mellől. De persze az nem tűnik fel ezeknek az embereknek, hogy a férfiak többsége bármikor otthagyja a családját fél évre, ha külszolgálatra megy. Egy nő miért ne tehetné meg mindezt? Miért kellene feladnom a munkám, amit szeretek?”  – érvel Karola, aki szerint ugyan lemondással jár az életvitele, de a lánya ebbe nő bele, és neki teljesen természetes, hogy az anyukájának kötelességei vannak. Sőt azt mondja, a kis Karina naponta ismételgeti, hogy anya katona, és hogy ha majd megnő, ő maga is katona lesz. 

Korábbi cikkek katonákról az NLCafén:

• Az utolsó pillanatig kitartott szolgálati kutyája mellett a katona
• Megható: így lepte meg kétéves kislányát a katona
• Egy évre előre megfőzött a feleségének a szerelmes katona