Újságolvasós család volt az enyém, a reggeli rituálénak nemcsak a cukor nélküli tejeskávé, de az újság is a része volt, a tapintható, ólomszagú papíré, ami rendre megteremtette a reggeli csöndet, majd a heves politikai diskurzust. Gyerekként mindebből persze semmit nem értettem – én csak arra vártam, hogy szüleim kezéből kihulljon végre a szent olvasmány, hogy a fotókat nézegethessem. Már ekkor feltűnt, hogy míg a cikk szerzőjét már a cím előtt feltüntetik, a zseniális pillanatképek alkotója miniatűr betűméretet kap, ráadásul függőlegesen, úgy, hogy biztosan senki ne láthassa. Méltatlannak éreztem, és sokáig nagyon odafigyeltem rá, hogy lehetőleg minden magazint vagy újságot kilencven fokkal elforgassak, és megnézzem a fotós nevét. Sok évvel ezelőtt így találkoztam Déri Miklós fotográfus nevével is, akinek képeivel életre keltek a fekete-fehér betűkből font történetek – a napokban megnyíló kiállításán pedig már betűk nélkül mesél legkedvesebb kerületéről.
1990-et írtak, amikor Déri Miklós az Iparművészetin diplomát szerzett. Festőnek készült, végül a kamera mellett döntött „A fotónál nem volt maszatolás, hetekig tartó munka, várakozás, a laborban rövid időn belül megszületett a kép, és ez a gyorsaság nekem nagyon tetszett. Az iparművészeti főiskolán akkoriban indult a fotóoktatás, mivel korábban rajzoltam, festettem, könnyen bekerültem, elvégeztem. A reklám vagy a divatfotózás világa nem érdekelt, sokkal jobban foglalkoztatott a mindennapi élet, így adódott a riportfotózás.”
Hamar rájött, a szubjektív dokumentarizmus műfaja áll a szívéhez legközelebb, az emberi arcok és az általuk mesélt történetek azok, amik kíváncsiságát fűtik. „Lehetsz pék vagy hipógyári munkás, a történetek mindenütt ott vannak, de nekem ebből a munkám révén sokkal több jut. Olyan helyekre jutok el, és olyan emberekkel találkozhatok, akikre kíváncsi vagyok.” Ennek köszönhetően kap fotólenyomatot és publicitást többek között az Aranypánt díjra jelölt roma tanító, a Keletiben csüggedő menekült, a híres zenész és politikus – és így lesz kicsit híres egy olyan kerület, amiről az emberek fejében megannyi negatív prekoncepció él.
Ahogy a nyolcadik kerületről mesél, szülőfalum jut eszembe, a település meghatározó arcai, akik színnel, élettel, emberi és embertelen történetekkel leheltek életet abba a néhány utcába, ami a községet meghatározta. „25 éve élek a kerületben, bőven volt időm arra, hogy megfigyeljek mindent, hogy megismerjem az embereket, hogy lássam a változást, az átalakulást. Nyolc-tíz éve például, ahogy a VII. kerület megtelt, a VIII. kerületben egy csendes, visszafogott, értelmiségi réteg jelent meg, akik szeretnek és jól tudnak együtt lenni. Ez a kerület mindig is tele volt élettel. Mindig egy városi történetként éltem meg itt a mindennapokat. Az idők során volt itt minden, de tényleg minden!”
Pár éve aztán megszületett a terv, hogy mindezt valahogy megörökítse. Mivel fotósként az emberek érdeklik, nem volt kérdés, merre induljon el. „Egyszerűen csak szerettem volna bemutatni azokat az embereket, akikkel naponta találkozom és a helyeket, amelyek előtt mindennap elmegyek. Elkezdtem hát felkutatni a részleteket, amikben megfogott valami: az arcok, a hely atmoszférája, képtelensége, misztikuma – fejben pedig világosan kirajzolódott, hogy mi legyen a kép.” Egyszerű, tiszta, mégis minden részletében precízen megkomponált fotókat akart, amelyek a jelenről mesélnek és átitatja őket az a humanista világkép, ami a nyolcadik kerületre annyira jellemző.
„A képek főszereplőinek hozzám hasonlóan erős kötődése van a kerülethez, és pontosan tudom, milyen nagy dolog, hogy be merték vállalni a szereplést. Alapesetben senki sem így – maszatos kötényben, zsíros hajjal, szakadt nadrágban, fáradtan, egy átgürizett nap után – akarná megmutatni magát, mégis beleálltak, vállalták!”
Az elkészült képek aztán egy időre a laptop egyik mappájába kerültek, és csak a fotós Facebook-oldalán kaptak egy kis nyilvánosságot – majd jött a Rákóczi téri vásárcsarnok sorozat ötlete, amit egy projekt keretei között, a csarnok és környék népszerűsítésére szántak. Bár a sorozat elkészítésére kevesebb, mint tíz nap állt rendelkezésre, a végeredmény hatalmas siker lett, Déri Miklós képei pedig keresztül-kasul bejárták a sajtót – ő végérvényesen a kerület egyik legismertebb arca lett. Az április 10-ei kiállításon ez a két sorozat kap ünnepi keretet, és talán eléri célját, hogy a VIII. kerületről kialakult képet kicsit átszínezze mindenki fejében.