Nagyinterjú Szarka Klárával

Évtizedek óta képekkel foglalkozol, hogyhogy nem fotózol te is?

Pont ezért. Tizenéves koromban volt ambícióm. Érdekeltek a technikai művészetek, lázba hozott a fotó, a film. Utóbbi nehézkes volt akkoriban, de egy fényképező minden családban akadt, kézbe vettem a miénket. Persze rögtön szociofotókat készítettem, egyszer a Garay utcai piac környékén kóvályogtam, a piac már bezárt, de a trógerek még ott voltak – ők azok, akik az árut cipelték, nem volt ebben a szóban semmi negatív –, hajtották a kézikocsijukat, az egyik pasi pedig szundikált rajta. Dögös témának tűnt, persze gyáva voltam, elbújtam egy fa mögé, rögtön kiszúrt, odajött. Frászt kaptam, ám ő elkezdett beszélgetni velem, azt mondta, érti, hogy miért tűnik jó témának, de nem tudok róla semmit. Bementünk egy kocsmába, elmondta, miért kellett abbahagynia a középiskolát, hogyan ment tönkre a házassága, az élete. Annyira megütött a helyzet, hogy örökre megtanultam: a fotózás sokkal komolyabb annál, mint én képzeltem. Jött más, ami jobban érdekelt, fel is hagytam vele. Aztán mégis elkerültem a Magyar Hírlaphoz, ahol éppen szervezték a fotórovatot – addig csak grafikák voltak benne –, hosszú évek után újra képek között voltam. Láttam, hogy a laza, jópofa fotóriporter srácok mennyire komolyan veszik a munkát, mennyi mindent tudnak, mennyi előtanulmány kell ehhez.

Az utolsó csepp az volt, amikor a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság, amely rengeteg előadást szervezett országszerte, meghívta Habik Csabát, aki a sportfotóiról volt híres. Ha volt ember, akiről senki sem gondolta, hogy képes komolyan beszélni másfél órát, az ő volt, annyira laza volt. A sportfotót ráadásul kevesen vették komolyan a fotográfián belül. Elmentünk néhányan, bevallom, azért, hogy kuncogjunk. Lehengerlő előadást tartott. Arról beszélt, hogy elképesztő mennyiségű dolognak kell történnie, mire az ember eljut oda, hogy megnyomja az exponálógombot. Ez végleg megpecsételte a fotóskarrieremet, cserébe ekkor kezdtem el komolyan tanulni a fényképezésről. Egyre tudatosabb lettem, tisztán láttam azt is, mennyire rosszak a képeim. Bonyolult, megfoghatatlan, zavaros témának tűnt a fotó, éppen ezért érdekelt. Eredetileg történész vagyok, ha valamit nem értek, tudom, hogy meg kell nézni a történetét. Beleestem és el is tűntem benne, mint a nyúlüregben.

Arra is rájöttem, hogy ha úgy akarsz fényképezni, olyan igénnyel, mint a komoly fotósok, akkor elveszted az eseményt magát, nem tudod megélni. A fiam harmadik születésnapján, amikor átjöttek az ovis haverjai, lőttem négy kockát és le is tettem a gépet, éreztem, hogy különben elveszteném a születésnapot, nem tudnám átadni magam neki.

Létezik tehetség, amit nem vált ki a tanulás és a tapasztalat?

Nem tudom. Talán egy iciri-piciri. Illetve mondjuk így: a tanulással, szorgalommal, tapasztalattal, elszántsággal szinte mindent el lehet érni. Azok a fotográfusok, akiket joggal érzünk különlegesnek, meghatározónak, mind érdekes emberek.

Régóta vallom, hogy ez egy olyan kreatív terület, amelyet nagyon jól lehet fejleszteni. Sok szép tapasztalatom van arról, hogy megkeresnek reménytelennek tűnő emberek, akik mind képesek voltak fejlődni, ha el tudtam jutni velük addig, hogy megértsék, amit addig csináltak, az nem jó út. Ekkor bekerülnek az elkeseredés gödrébe, ahonnan kijutni kemény, munkás. Ha nem jutnak el eddig, akkor eleve reménytelen. Mint a pszichológiában: látnod kell, hogy baj van, hogy tudjanak segíteni.

Kurátorként Alex Webb, a Magnum képügynökség fotográfusa A fény szenvedése címû kiállítás 2017-ben. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Ha valaki erre azt mondja, „á, hagyjuk” – és elég sokan mondják –, annak mit lehet mondani?

Ez már pedagógia és pszichológia. Ha valaki ezzel jön, akkor, hacsak nincs valami különleges megérzésem vele kapcsolatban, elengedem őt. Fejlődni még úgy is nehéz, hogy elszánt vagy. Annyi lehetőség van az életben, az ember pedig a haláláig változik, nincs olyan, hogy „most már öreg vagyok, ilyen és ilyen maradok”, van, aki például sokkal hülyébb lesz. Annyi mindennel lehet foglalkozni! Akinek nem megy, annak lehet, hogy nem most kell elmélyülnie a fotózásban, lehet, hogy húsz év múlva jut eszébe az, amitől most kétségbeesett, és minden más lesz. Szóval nem erőltetem, hogy motiváljam. A szívós emberekből kijön a jó fotográfia. Ez valahogy a jellemükben van. Nem lesz táncos abból, aki abbahagyja az első izomláznál, vagy azért, mert feltöri a lábát a balettcipő.

Pár éve még elterjedt volt, hogy keményen kell bánni az újoncokkal, abból tanulnak, „teher alatt nő a pálma” és így tovább. Azóta volt egy #metoo, a szerkesztőségekben érzékenyítő kurzusokat tartanak és ami akkor elfogadott volt, azt ma már toxikus munkahelyi környezetnek tartják. Ez segíti a fiatalokat?

Én rohadtul örülök a #metoonak és az érzékenyítésnek, menjen a csudába, aki azzal jön, hogy „ez azért már túlzás”. Mi az, hogy túlzás? Hány ezer éve vannak hátrányos helyzetben a nők? Nagyon sok időnek el kellene még telnie, hogy jogosan mondhassák, hogy „ez sok”. Annak idején is lehetett érezni és most is lehet érezni, hogy ki az, aki úgy inspirál téged, hogy közben kemény, akinél összekapod magad, akinek nem mész be az órájára úgy, hogy nem készültél. Én is tanítok, felnőtt emberek szabad akaratukból a saját pénzükből és idejükben járnak hozzám, mégis mit tudok velük csinálni, ha nem teljesítenek? Mégis olyan alkat vagyok – és ezt is tanultam –, hogy nem viselem el a linkelést. Kívülállóként persze nagyon nehéz megtalálni a különbséget a valódi érzékenység és az alibizés közt. Tudod, amikor azzal jönnek, hogy „szörnyű, hogy itt hogy bánnak az emberrel, készítek egy rossz képet, és megmondják, hogy rossz?! Ez toxikus!”. És persze ott vannak a tanárok is, akik nem azért kemények, mert értéket szeretnének létrehozni, hanem mert érezni és élvezni akarják a hatalmukat és ráönteni a tanulókra a frusztrációikat. Őket azonban annak idején is fel lehetett ismerni és most is fel lehet.

Tudod, mit? A kisgyerekek még tök normálisak.

Az óvodás gyerekek és a kisiskolások kifejezetten vonzódnak azokhoz, akik nem mézesmázosak, hanem korrektek, megtartják a szavukat, odafigyelnek rájuk és csak annyi korlátot szabnak, amennyit muszáj – azokat azonban muszáj megszabni –, és azt nézik, hogy ezen belül miben érzik jól magukat. Ezt az egyensúlyt kell megtalálni a felnőttek tanításában is, és ez persze nagyon nehéz. Mi már előre elmondjuk a jelentkezőknek, hogy szólni fogunk, ha valami nem tetszik. Elmondjuk azt is, hogy látjuk, miben nem őszinték, és ezt ne vegyék személyes sértésnek. Volt lány, aki sírva rohant ki a félévi beszámolóról – pedig kesztyűs kézzel értékeltük –, visszajött és nagyon jó anyagot hozott össze. Néha kell az az embernek, hogy elsírja magát.

Fotó: Neményi Márton

A Hírlap fotórovata kemény fiúklub lehetett, amikor odakerültél. Nehéz volt nőként érvényesülni?

Fiúklub volt, bizony. Hangzottak el mondatok, amelyre ma az érzékenyebb férfiak is felkapnák a fejüket, és a férfiak domináltak, de akkor is inkább a képek számítottak, nemtől függetlenül. Olyan nem létezett, hogy jött egy nő nagyszerű fotókkal, de csak azért sem ismerték el. Ezért imádom a fotográfiát. Egy ideig lehet dumálni, de aztán mindig előkerülnek a képek.

Volt pár nő a rovatban az évek során, némelyik egészen sokáig húzta, és érdekes módon gyakornokként több lány is bekerült, például Hegedűs Márti, aki ott is maradt, és akit pár éve nagyon fiatalon elvesztettünk. De a többségük kikopik. Főleg a napilapos elvárások miatt, a hétvégi ügyeletekkel, ahol nem számít, hogy karácsony van. Ez a környezet és társadalmi elvárásrendszer a mai napig a nők ellen dolgozik.

Száz évvel ezelőtt ettől még megőrültek volna.

Ma is megőrülnek.

Ma is, csak közben posztolják a Facebookra, hogy milyen csodálatos élmény az anyaság.

„A pattanást eltüntetem, a sebeket nem” – interjú Fábián Évi fényképésszel

Úgy mesélsz a fotórovatról, mintha mindenki egyetértett volna abban, mi a jó fotó, miközben ez szubjektív.

Inkább úgy mondanám, hogy megkülönböztetjük a műfajokat, illetve a szolgáltató fotót és az alkotói és művészfotót, ahol már ingoványosak az elvárások. Általában azonban tényleg egyetértés volt abban, hogy mi a jó fotó. Fontos, hogy mi az alkotói szándék, illetve az, hogy volt-e egyáltalán. Ezt tudnia kell a fotósnak és ehhez képest máris könnyű beszélni arról, sikerült-e megvalósítani. Én a Hírlapban tanultam meg mindent a kép befogadásáról, elemzéséről, a sorozatok természetéről, a fotóműfajokról, úgy, hogy egymás képeit nézték, bírálták, válogatták, én pedig ott sertepertéltem. Sokáig nem szólaltam meg – nem volt mire –, aztán csak kinyitottam a számat.

Milyen volt az első sajtófotó-kiállítás?

Bicebóca. Ködben járkáltunk; így tudnám leírni, mit műveltünk a Műszaki Egyetemen abban az évben. Az alapötlet az volt, hogy autonóm módon válogathassunk. Az akkori díjakkal és zsűrikkel mindig baj volt, hiszen ugye politikai szempontok is voltak – pontosabban akkor is voltak –, mi pedig szerettük volna megadni a lehetőséget, hogy ne csak a hivatalosan elismert, díjazott képeket lehessen látni. Ettől persze még szánalmasan nézett ki az installáció, kezdetleges volt az egész. Így is sokakat inspirált, a fotósokra például sokkal nagyobb hatással volt az egész az első években, mint a közönségre. Ez aztán szerencsére megfordult.

Ma is sok fotós van, aki semmilyen más visszajelzést nem kap a munkájára, csak a sajtófotó-zsűri pontjait.

Igen, egy ideje joggal újra felértékelődött a verseny, és ez nem jó. Nincs normális szakmai közélet, ahol lehetne vitázni, dicsérni, állati nehéz helyzetben vannak a fiatalok. Sok oka van ennek, főleg az, hogy magányosak. Ezt már a kilencvenes években sem akartam elhinni, amikor még a Práterben tanítottam. Három-négy fős csoportoknak adtam közös feladatokat, fél évig kellett egy-egy projekten dolgozniuk, gondoltam, milyen jópofa lesz, hogy közben ismerkednek is. Befuccsolt az ötlet. „Mi az atyaúristen folyik itt – gondoltam –, ezek fiatal emberek, hogyhogy nem ülnek a kocsmában hajnalig?” Ez azóta csak rosszabb lett. A magány sosem jó, de fiatalon életszükséglet, hogy közösség legyen körülöttük. Az is, hogy bulizni menjenek, de főleg az, hogy együtt alkossanak. Világtrend ez, a családi és rokoni kapcsolatok szétszakadtak az utóbbi évtizedekben. Az én gyerekkorom még nagycsaládban zajlott, nagyszülőkhöz, nagynénikhez jártunk, ment a pletyka, mindenki segített mindenkinek, az egész élet ekörül forgott. Ma nem is ismerik egymást a rokonok, a fiatalokat azzal szekálják, hogy tizennyolc évesen még hogyhogy nem költöztek el otthonról, micsoda hülyeség ez! Mindig ellene voltam annak az amerikai divatnak, hogy „legyél egyedülálló fogyasztó”, a cégeknek persze komoly bevétel, ha mindenkinek külön hűtő kell. A digitális világ, az internet is ezt erősíti. Nagyon örülök, hogy létezik, de félreértés, hogy bármit pótol, legfeljebb kiegészít, ha jól használják.

Keleti Évával az általuk szerkesztett könyvek mögött 2010-ben. Fotó: MTI/Kovács Tamás

A fotográfiát is?

Értem, miért kérdezed, de nem rázkódott meg a lelkem, hogy majdnem teljesen eltűnt az analóg fotózás. 2000-ben szerveztem egy kétnapos szimpóziumot, ahol Dr. Hefelle Jóska, aki addigra nemzedékeket nevelt fel fotóoktatóként, azt mondta nekem, „édesem – nem a férfiasságát fitogtatta, mindenkit így szólított, a fiúkat is –, szervezz egy ilyet tíz év múlva, meglátod, mindenki digitálissal fotóz majd”. Igaza lett. 2000-ben még bizonytalan volt minden, éreztük, hogy foglalkozni kell ezzel a technológiával, de nem tudtuk, mi vár ránk. Azt például senki sem gondolta, hogy a Kodak egy pillanat alatt összeomlik – ők sem gondolták, ezért is omlottak össze. Szóval minden átalakult, de ez engem különösebben nem izgat. A fénykép az fénykép. Mindig is sokszorosítható volt. Sok változás egyébként is csak látszólag esik egybe a digitális gépek és az internet elterjedésével, nem emiatt tűntek el például a szakmai grémiumok, műhelyek. Amatőr jajgatásnak tartom, amikor nosztalgiából az analóg világot sírják vissza. A fiatalok el sem tudják képzelni például, mennyire összemérgezte ez a szakma a bolygót a rengeteg filmtekerccsel. Ma elektronikus hulladék keletkezik, persze, de ez semmi ahhoz képest.

Mobilfotó?

Ugyanazt tudom mondani: a kép számít. Az már szociológiai kérdés, hogy mennyire átalakította az élethez, a privát szférához való viszonyunkat. Miközben nehezítik az életünket a törvényekkel, az emberek kipakolnak mindent a netre. Még intelligensebb emberek számára sem evidencia, hogy a gyerekeket nem tehetik ki. Nem akarok keményen fogalmazni, de ezzel visszaélnek a testével és a jogaival, hogy a túróba’ képesek erre?! Az emberek közben, hogy a magányt enyhítsék, önmagukat medializálják.

Majdnem kirúgták a fotóssuliból a világ legjobb fotográfusát

A szelfikre gondolsz?

Igen.

A szelfi nem vágta haza a portréfotózást? Régen megérkezett a fotós a komoly felszerelésével, lámpával, vakuval, és elkészítette a szép képet, ma ugyanő a „csúnya” képet készíti el: mindenki szelfizik, filterezik, és általában az az első szavuk a profi portrékat látva, hogy „úristen, hogy nézek ki”.

Megsúgom: mióta fényképezés létezik, ez van. Amikor megjelent a fotográfia, mindenki odáig volt, hogy végre őszintén megmutathatják az embert, sok festő meg is tanult fényképezni, hiszen gyorsabb, olcsóbb alternatívája volt a portrékészítésnek, azt várták, hogy mindenki örül majd a képeknek. Hát baromira nem örültek nekik. Ezek után fordítva történt minden: a fotográfia lényege az lett volna, hogy megragadja az embert a maga őszinte gesztusaival, ehhez képest kiretusált, némaságba szorított álszoborként ábrázoltak mindenkit.

Azaz bárhová került, bárhol sokszorosították, a képeken már csak a karcsú nőt látták. Ezt azoknak mondom, akik jajgatnak, hogy ma milyen könnyű hamisítani a fényképeket.

Korabeli FaceApp?

Pontosan. A 19-20. század fordulóján az hozta a nagy forradalmat, hogy néhányan megengedték, hogy olyannak fotózzák le őket, amilyenek valójában. Furcsa az emberek önképe, megérne egy nagy kutatást, ahogy az is, hogy hogyan változott meg a fényképezéshez való viszonyuk. A fényképezés első évtizedeiben senki sem mosolygott a képeken, akkor sem, amikor a záridő már megengedte volna. Egy ponton túl pedig kötelező lett. Ezzel is medializálja magát az ember: ha a saját univerzumomban sztár vagyok, boldognak, jókedvűnek kell mutatnom magam, jól kell kinéznem. Ugyanígy lett divat a filter, ami szintén nagyon furcsa jelenség: telepakolják a platformokat a mesterségesen idealizált önképekkel, aztán elmennek az első randevúra. Tágabb téma ez, mint a fotográfia, az legfeljebb az elszenvedője ennek.

Fotó: Neményi Márton

Ma elkészítenéd a Fotográfia nőnemben kötetet?

Hajjaj, de még mennyire! Alany is lenne, ahogy akkor is volt, sőt, éppen az volt a baj, hogy sokan kimaradtak – tíz női fotográfus fért bele –, most pedig pláne baj lenne.

Létezik „női fotográfia”?

Ingadozok én ebben, mint a középparaszt az ötvenes években, hogy belépjen-e a téeszbe. Nem vizsgáltam meg még ezt a kérdést közelről, de tény, hogy dacára annak, hogy ez egy férfiaknak fenntartott szakma – nem csak a fotóriporteri, hanem a fotográfusi általában –, nagyon sok a nagyszerű női fotós és a nők általában is jók ebben, gyakorlatilag az első pillanat óta.

Mégis volt sajtófotó-verseny, amelynek a zsűrijében nem volt női tag, volt is kisebb feszültség ebből.

Nagyon nehéz ügy ez, nem vagyok a szakértője. Nem tudom, jót tesz-e a pozitív diszkrimináció, illetve, hogy hogyan kellene ezt kezelni, megoldani, hogy ne mondhassák azt, hogy „na, őt is csak azért tolták be, mert nő”, amivel azt sugallják, hogy a nők közepesek. De ettől még tény, hogy több nőre lenne szükség a versenyzők és a zsűritagok között is.

Ha egy mondatot üzenhetnél a fiatal fotós, vagy fotó iránt érdeklődő lányoknak, mi lenne az?

Goethe még mindig nem avult el. Az élet zöld fájánál érdekesebb nincsen.