A hagyományos idősek otthona sokak számára nem opció nyugdíjaskorban, vagy mert riasztóan kiszolgáltatott érzést jelent, vagy mert szimplán anyagilag nem tudják megengedni maguknak. Sokan a személyiségükkel összeegyeztethetetlennek érzik, hiszen jóval aktívabbak, önállóbbak annál, hogy hasonlóan passzív életformába vágjanak, feladva korábbi életvitelüket.
Amikor viszont az egyedüllét már nem biztonságos, netán túlságosan kínzó, anyagilag túl nagy teher, és a fiatalokkal való összeköltözés sem jön szóba, felmerül a kérdés, hogy mégis merre tovább, ha nem az öregek otthonába?
A tengerentúlon már virágzó jelenség
Pont ez az igény szülte azt az új trendet, amely a területen az utóbbi években erőteljesen mutatkozik. Alig pár évvel ezelőtt egy francia művészfilmben láttam példát arra, hogy négy életvidám, idős nő összeköltözik, egymást segítve a hétköznapokban, megosztozva a nehézségeken, feladatokon és persze a vidám pillanatokon. Akkor egy kicsit légből kapott jelenetnek, merész ötletnek tűnt, de mára már hasonló vagy továbbfejlesztett verziójú közösségi szenior együttélési formák sokasága létezik, számuk pedig napról napra nő.
Megy együtt is. Vacsora a Phoenix Commons közösségi épületében (Fotó: Phoenix Commons Facebook)
Magyarországon is felütötte a fejét a jelenség, de külföldön már virágzik is. Magánúton szerveződő példáktól kezdve egészen a professzionális, komoly háttérrel működő co-housing-közösségekig sok mindent láthatunk. De lássuk, mitől is mások ezek a nyugdíjas kommunák, mint a többségében lelombozó állami vagy költséges magánotthonok. Az Oaklandben, a víz partján létesült, időseknek felépült Phoenix Commons közösségi kondomíniumban azok osztoznak meg szobáikon szobatársakkal, akik ennek a modern trendnek a hívei. A 64 éves Kate Murphy és 73 éves művész felesége, Angela Hunkler azt mondják, nekik nem volt kérdés, hogy nem mennek nyugdíjasotthonba. A co-housing-közösségben minden kényelmük megvan a pezsgőfürdőtől a közösségi termekig, de mégis önálló, megszokott, felnőtt életvitelüket folytathatják tovább, mégpedig a szintén aktív kortársaik körében.
De hogy pontosan milyen különbségek is vannak egy hagyományos öregek otthonához képest? Ezekben a közösségekben mindenkinek megvan a feladata, felelősek azok elvégzéséért, emellett dönthetnek a közösséget érintő kérdésekben, sőt néhány helyen még szavaznak is. Nincsenek alkalmazottak, akik kiszolgálják őket, főznek rájuk, ők maguk igyekeznek boldogulni. A co-housing hátterét nem intézmények adják, ezek önállóan működő közösségek.
„Ki az, aki egy intézményben szeretné leélni az életét?” – teszi fel a költői kérdést az ingatlanjogász Murphy. Az anyagi hátteret persze itt is a saját ingatlanok eladása jelenti legtöbbször, hiszen tőkére természetesen szükség van.
Anne Glass, a University of North Carolina Wilmington gerontológiaprofesszora a Mercury Newsnak elmondta, hogy azok, akik a szenior co-housingra szavaznak, tényleg úttörői egy újfajta időskori életvitelnek. Olyan sokan szenvednek az öregkori elszigetelődéstől és a magány egészen magas fokától, miért ne lehetne megoldás erre, hogy egy olyan kis közösségben éljenek, ahol minden szomszédot ismernek?
A felmérések szerint egyre nagyobb az igény a hagyományos öregek otthonán túlmutató, alternatív megoldásokra. A társadalom egyre jobban elöregszik, és csak az Amerikai Egyesült Államokban már 4 millió nő van, aki 50 év fölött két vagy több hasonló korú nő társaságában éli az életét – derül ki az AARP felméréséből.
Új beköltözőket köszöntenek a közösségben (Fotó: Phoenix Commons Facebook)
Bár az Államokban mintegy nyolc éve indult el az első hasonló közösség hivatalosan, mára több mint 13 működik. Vannak szerényebb verziók, de a luxusváltozatokban egy-egy lakrészért akár 500-700 ezer, sőt egy tetőtéri kertes, könyvtáras villáért 1 millió dollárt is elkérnek.
Óvatos megközelítés és kockázatok
Természetesen kisebb, költséghatékonyabb formában is működik a hasonlóan megosztott életvitel, ha valaki kész kiadni egy-két szobáját másnak, vagy ő maga költözik össze szívesen hasonló korúakkal.
Szervezetek és magáncégek álltak már rá arra, hogy a szoba- vagy lakótárskeresést megkönnyítsék a szépkorúak számára. A denveri Silvernest egy webes felület, ahol a nyugdíjasok az online párkeresés mintájára kereshetnek olyan társakat, akik megosztanák az otthonukat, a vele járó munkát és a költségeket mással.
Míg korábban az idősek otthon éltek, ameddig csak tudtak, sokszor egyedül, majd később ápolásra szorultak, addig a ma nyugdíjasa több befolyást, önállóságot akar a saját életében. Természetesen egy hasonló lépés akár rizikós is lehet, ha nem megfelelő társakkal kerülünk össze, ezekről elrettentő példákat a neten is lehet olvasni: lopás, italozás vagy csak rossz modor, természet az, ami akár problémás lehet. Szakértők azt mondják, fontos, hogy ne állítsuk be túlságosan romantikusnak a hasonló idős kori közösségeket, szerintünk nagy jelentősége van annak, hogy kellőképpen utánajárjunk az adott közösségnek vagy akár a lakótársaknak. Egy jó felállásban megszépíthetjük az utolsó évtizedeinket, de egy rossz döntés miatt akár rémálommá is válhatnak.
Kovács Szilvia, tanácsadó szakpszichológus egyetért azzal, hogy a társas kapcsolatoknak komoly szerepük van a testi és a lelki egészség megőrzésében minden életkorban. „A 70-es évektől egyre több kutatás támasztja alá, hogy a társas támogatás védő faktor a stresszel szemben, csökkenti a betegségek kialakulásának esélyét. Idősebb emberek sajnos gyakran megélik és megszenvedik, hogy egyre kevesebb ember veszi őket körül. A nyugdíjazás sok esetben jelentősen meggyorsítja ezt a folyamatot. Természetes jelenség, hogy a gyermekek felnőnek, elköltöznek, de napjainkban egyre többen messze, esetleg külföldön élnek. Az idősebb emberek elmagányosodása sajnos komoly probléma.” Blazer (1982) vizsgálata szerint (Blazer, D.G.: Social support and mortality ina n elderly community population. Am.J. Epidem. 1982; 115: 684–694.) idősek esetében a társas kapcsolatok és támogatás hiánya az életkilátásokat is jelentősen befolyásolja.
Mindezek ellenére nem biztos, hogy a „nyugdíjas kommuna” az igazi megoldás. „Magyarország kultúrája nagyban különbözik az Egyesült Államokétól, ahol a költözés, a rugalmasság és az új közösségekbe való beilleszkedés képessége talán természetes. Minél idősebbek vagyunk, rugalmasságunk jellemzően annál alacsonyabb” – vélekedik a szakértő. Ragaszkodunk az otthonunkhoz, a szokásainkhoz, ez adja számunkra a biztonságot. Akinek aktív élete során nem volt jelen a gyakori (önként vállalt) változás, annak idős korában sem lesz természetes és egyszerű új lakhelyet és új lakótársakat megszokni. Ez a kényszerré váló alkalmazkodás, az együttélésből adódó konfliktusok és frusztrációk jelentősen csökkentik a társas támogatás pozitívumait.
„Különösen kockázatosnak érzem zsákbamacska jelleggel a véletlenre bízni, kivel töltjük életünk utolsó harmadát. A nyugdíjas kommuna jelensége azonban egy nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet: jóllétünk érdekében aktívan tennünk kell azért, hogy társas kapcsolataink megmaradjanak, esetleg bővüljenek. Ezzel a feladattal azonban nem érdemes megvárni, hogy megöregedjünk. Baráti, családi kapcsolataink ápolása minden életkorban fokozza boldogságérzésünket.”
Azaz, ha vannak barátaink, akkor nem feltétlenül kell idegenekkel összekötni az életünket nyugdíjas éveinkben. Barátságokat kötni vagy ismerősöket szerezni természetesen mindig lehet. Ezzel is érdemes aktívan foglalkoznunk, lehetőleg a nyugdíjazást követően rövid időn belül. Hogyan is kezdjen neki egy friss nyugdíjas társas élete élénkítésének? Bár még nem elterjedt széleskörűen, de már van lehetőség önkéntes munkát vállalni (ami a társas kapcsolatok mellett az önértékelésre is pozitívan hat), kiránduló és túraklubokhoz is lehet csatlakozni (a mozgás segíti a testi és szellemi frissesség megőrzését), de akár egy bridzs- vagy sakk-klub is jó lehet, ráadásul agytréningnek és kikapcsolódásnak sem utolsó.