„Egész Izraelt a nők irányítják, csak a férfiak meg ne tudják” – interjú az izraeli magyar könyvtár alapítójával

Mikor, és hogyan kerültél Izraelbe?

Az alaptörténet nagyjából mindig ugyanaz, ha nem tesszük hozzá a magánéleti hátteret. “Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Közel-Keleten” történet. A hogyannál a mikor szerintem sokkal érdekesebb felvetés. 8 éve érkeztem, és amikor kérdezgetik tőlem, mióta élek itt, és pedig azt válaszolom egy éve, két éve, és így tovább, csak legyintenek az “öregek”. Mondván, nem tudsz te semmit. Először rosszul esett, de ahogy telt az idő, be kellett ismernem, az idő múlásával egyenes arányban csak a megélt élmények mennyisége nő. Ehhez képest úgy érzem, hogy minél többet tudok, annál kevesebbet értek.

Nehéz volt megszoknod?

Izraelt azt hiszem nem lehet megszokni, vagy passzoltok egymáshoz, vagy egy életen át tartó kínlódás lesz az egész úgynevezett megszokás. Nem mondanám, hogy nem szeretem az európai kultúrát. Ez az alapműveltségem, hiszen ott nőttem fel, és az európai irodalom volt a mindennapi betevő falatom, de kívül-belül mediterrán, vagy ha úgy tetszik, közel-keleti vérmérsékletem van. Itt érzem jól magam, ebben a kívülállók számára bálágánnak (zajos, balhés) tűnő, vagy ahogyan egy pesti barátnőm nevezte kultúrsokkban. Szeretem és vallom is a Közel-Kelet vallási-kulturális szertelenségét, és azt hiszem a térség egyetlen picike, de annál erőteljesebb országa (amit mi Erec Izraelnek nevezünk) -, ahol a demokratikus államberendezkedés, a vallás, a tudásalapú fejlődés, a másság, a sokszínű multikultralizmus, a múlt és jelen különleges szimbiózisban élnek egymás ellenében és mellett.

Mi az, amitől mégis sokaknak rezeghet a léc?

Általában a klíma és a vallási hátterű adminisztratív berendezkedés az első számú buktató. Az időjárás nekem bejön, pedig az egyik “legelviselhetetlenebb” klímájú városban, Tel-Avivban élek, ahol a páratartalom 80% körül van, a vallási háttér, mint például a sábáti közlekedés és az ünnepek pedig kifejezetten fontosak számomra. Nem egyszerű beilleszkedni egy, az otthon megszokott világhoz képest mégis teljesen más társadalomba, hétköznapi életbe, a nyelvről nem is beszélve. Nekem úgy tűnik, az újonnan érkezett, “elkényeztetett” magyaroknak főleg nem – tisztelet a kivételnek, akik remélem erősítik a szabályt.

Téged mi fogott meg ennyire 8 éve, újonnan érkezőként?

Valahogy mára minden összemosódott, étel, ital, emberek. Az első, késő délutáni szabichra viszont jól emlékszem, azt mondják a givatayimi szabichosnak az egész országban nincs párja.

Sabich Oved. Hallottam róla, meg is céloztam, de egyelőre még csak a Frischmanig jutottam. Milyen?

A tulaj maga osztja, a kinek-kinek kedvére valót, ahogy jól esik. A lélegzetvételnyi kis helyiségben alig lehet leülni, az utcán állnak kígyózó sorokban a népek és várják a mannát. Az íze nekem akkor maga volt a szabadsággal keveredett féktelen, szertelen bizonytalanság, a homályos jövő hogyan netovábbja, amelynek akkor még a körvonalait sem érzékeltem. 

Miért hagytad el előbb Erdélyt, majd Magyarországot?

Röviden, azért mert nem volt az én világom. Erdélyben születtem, de nem voltam odavaló, talán az időzítés nem volt jó. Aztán a rendszerváltás után végre mehettem. Magyarként azt gondoltam,mi más, mint Magyarország jöhetne szóba. Ma már tudom, hogy ez nem így van.

De valahogy Budapest sem volt az igazi…

Azt hiszem az idő és a korszellem sem ment, sem kulturális sem politikai értelemben. Pestinek talán születni kell – főleg pesti zsidónak-, hogy helyt tudj állni. Nekem erre esélyem sem volt, de persze mindezt előbb meg kellett tapasztalni. Gertrud Stein írta, Amerika az országom (ahol születtem), de Párizs az otthonom. Valahogy én is így érzem, Izrael az otthonom, Magyarországhoz és Erdélyhez elsősorban a családom, a kultúra és a nyelv révén kötődöm.

Magyarországon mivel foglalkoztál?

Újságot is adtam ki, és elsősorban a civil szférában, alapítványi vonalon tudtam volna elképzelni magam, persze ez csak másodállás volt mindig. Valamiből meg kellett élni, és én egyedül voltam a lányommal.

Az újságírás nem vetődött fel?

Újságírónak eszembe sem jutott jelentkezni. Pesten bezárkóztam a zsidó irodalomba, kétlem, hogy kellettem volna újságírónak a műfajban. Izraelbe érkezve sem ez volt az első nagy lehetőség, hiszen itt is – máig is a megélhetés az első. Az igazi izraeli újságíráshoz olyan héber nyelvtudás kellene, ami nekem sajnos nincs meg. Amire gondolok az nemcsak a folyékony írás-olvasás készsége. Újságot írni az adott nyelven kellene, és nem a fejedben magyarul megírt szöveget átfordítani héberre. Jelenleg ez a műfaj kihalt, az utolsó nagy író-újságíró Kishont és Tomi Lapid volt, azóta nem igazán lehet olvasni olyan héber szöveget, amelyen ne érződne a magyarul gondolkodás, és a fejben átírás.

Itt Izraelben, hogy kerültél mégis írásközelbe?

Az írás és a könyvek folyton kísértettek. Először könyvet adtunk ki, aztán jött az Újkelet online változata, és ekkor már megengedhettem magamnak, hogy arról írjak, amiről szeretnék.

Mesélnél az Új Keletről bővebben?

Az Új Kelet egy fogalom, a magyar zsidóság és cionizmus száz éves múltja, az élet sója. Ha elolvasod az első lapszámokat, majd tovább és tovább felfoghatatlan mennyi minden történt és mi mindent kellett átélnie elődeinknek és mennyit dolgoztak azért, hogy most itt élvezhessük a tengerpart melegét. Sokaknak, szerencsére a legendás Új Kelet még mindig nagyon fontos, bármilyen formában is legyen íródva. A Marton Ernő féle nyomtatott Új Kelet újságot, amelynek olyan megismételhetetlen újságírói voltak, mint Kishont Ferenc vagy Kasztner és Tomi Lapid. Nagyon örülök, hogy a régiek közül még sokan tudnak mesélni az aranykorról, és én ismerhetem őket. Précz Géza – Gideon, aki alapító -főszerkesztőnk is, de a teljesség igénye nélkül Egervári Vera, Halmos Laci, Kádár Elza élő legendái a régi gárdának. A nyomtatott Új Keletet egyébként Steiner Kristóf először, mint főszerkesztő majd, mint tulajdonos vitte tovább, máig is sikeresen.

Ehhez képest az online verzió…?

A live, internetes változatot, mint élő politikai hírportált és a Drory könyvtár irodalmi – dokumentum gyűjtő helyként családi vállalkozásban szeretnénk működtetni a lányommal, Timivel.

Hogyan vetetted meg végül a lábad Izraelben? Sok mindenbe belekóstoltál?

Igen, először, mint mindenkinek vagy majdnem mindenkinek nekem is a takarítás következett. Aztán meredek váltásként egy pénzügyi céghez kerültem, tapasztalat nélkül. Öt évvel később bezárták a részleget és az utcára kerültünk. Szerencsém volt, felvettek egy kis butikszállodába, próbaidősnek. 50 évesen kezdhettem elölről megint és sokadjára, a sokadik nulláról és az alapoktól, teljesen zöldfülűként. De nagyon sokat tanultam, és, hogy eddig még megtartottak, az maga a csoda. Nem titok, aki itt oroszul beszél, az sztár lehet.

Te is beszélsz?

Nem, és nagyon haragszom magamra, hogy amikor kötelező volt az orosz én is, mint mindenki más, blicceltem. Most életmentő lenne, ugyanis viccesen azt szokták mondani, Izraelben a második hivatalos nyelv a héber… Pedig ez nem is olyan vicces.

Mégis, melyik ponton jött az életedbe a Drory könyvtár?

A magammal hozott könyvek miatt egyre nőtt a készletem, végül arra gondoltam jó lenne házi könyvtárat csinálni. Aztán egy nap felhívott valaki a követségtől, azzal, hogy tényleg van ez a könyvtár, mert vannak könyvek, amiket ki akarnak dobni az örökösök és a követséghez fordultak segítségért. Akkor ezzel kinyílt Pandora szelencéje, nagyon sok kidobásra váró könyvet hoztak. Annak ellenére, hogy én új könyvekből akartam könyvtárat építeni, mára 6000 feletti példányszámmal számolunk, csak a régi könyvekből.

Honnan ered a könyvtár neve?

Dávid Drory, aliasz Szabados Miki, a pesti gettóban élte túl a vészkorszakot, első útja Erecbe vezetett. Irodalom rajongó volt, hova máshova mehetett volna, mint az Új Kelethez. Droryt, egyébként a volt férjem távoli nagybácsija volt, még Pesten ismertem meg. Sajnos mire kiértem Izraelbe, már nem élt. Miki neve, Dror héberül, és magyarul is szabadságot jelent. A könyvtár neve emlékeztető a Soára, az Új Keletre, a hajdan volt kiemelkedően magas színvonalú magyar írókra, újságírókra és persze az őket értő olvasókra.

 Van tipikus Drory-könyvtártag? 

Eleinte, évekkel ezelőtt szinte minden olvasó az idősebb, Soá túlélő korosztályból került ki. A negyedik emeleten voltunk akkor, lift nélkül. Dafke feljöttek, pedig tudom, hogy nagyon fájdalmas volt nekik. De mégis rászánták magukat, mert a magyar könyv volt az utolsó éltető erejük – nem túlzok, ha ezt mondom. Annyira fáj, hogy már szinte mindenki elment közülük…

Elég pezsgő irodalmi klubéletetek volt… Róma, vagy Lisszabon is megirigyelhetné.

Amikor megnyitottuk a könyvtárat kiegészítettük író-olvasó klub találkozókkal, ami népszerű volt. A tényleges Drory-látogatók nagy része ezekből a körökből kerül ki, és az csak hab a tortán, hogy ha már itt járnak egy előadás miatt, megtetszik egy könyv és elviszik olvasásra. 
A könyvklubot a régi formájában mégsem szerettem volna tovább folytatni. Nincs kapacitásunk nagy létszámú közönségtalálkozókra, szórakoztató műfajra és nem is szeretnénk ilyenformán működni.
Így született az Izraeli-Magyar Filozófus Társaság, barátom Veres Zoli segítségével, amely nem nonprofit és nem bejegyzett cég formában működik. Inkább lakmusz-papírként működő, keretek nélküli kulturális műhelyként határoznám meg.

Mi volt előadás téren a csúcs?

Arra büszke vagyok, hogy volt olyan könyvtári előadás, amelyet össze tudtunk kötni a tel-avivi egyetemen párhuzamosan egy angol nyelvűvel. Ilyen volt a Heller Ágnes, Ungvári Tamás és Tatár György féle hármas beszélgetés, témája pedig a történelmi regény és fikció. Mindenkire büszke vagyok, kapásból fel sem tudnék sorolni mindenkit. Persze jártak itt nagy nevek is, Dessewffy Tibor, Hegedűs István, Nyáry Krisztián, Alföldi Róbert – hangsúlyozom, a teljesség igénye nélkül, mert számomra mindenki egyformán fontos és értékes volt.

Vannak e téren mélypontjaid?

A hétköznapi nehézségek állandóak, alapvetően személyes jellegűek és nem nevezném mélypontoknak. A mélypont igazán a mindennapi kételkedés abban, hogy alkalmas vagyok könyvtárat szervezni, újságot működtetni, képes vagyok az öncélt a közösség érdekei elé helyezni, és hogy egyáltalán vannak-e ennek a közösségnek olyan kulturális igényei, amelyeket szerintem magasabbra kell állítani, mint az egyszerű hétköznapi lét elviselhetetlen könnyűsége. Ki vagyok én, hogy ezt megengedhetem magamnak?

Mi hajt akkor?

Az, hogy még van könyvtárba járó érdeklődő és újságolvasó, és ha már elkezdtem, úgy gondoltam befejezem. Így vagy úgy. Erőltetni viszont semmit sem szeretnék, aki önként jelentkezik nézőnek, írónak vagy olvasónak, azt nagyon szívesen látjuk, de egyébként még a reklámokat is levettük az újság oldaláról. Úgy érzem, így tényleg csak az érdeklődőknek írunk, akik önként visszatérnek, és tartjuk az előadásokat a könyvtárban. Az utóbbi évek tanulsága számomra, hogy csak akkor fog tovább működni, ha egyedül is képes vagyok működtetni.

Van olyan emlékezetes könyvadomány, amelyre különösen szívesen emlékszel vissza?

Aki olvasta Zafont, tudja mire gondolok. Az elfeledett könyvek temetője. És akik vendégként jöttek látatlanul is tudták, vagy olvasták Zafont, és ilyennek képzelték el a Droryt, talán akaratlanul. Mindenki hozott könyvet, amelyhez felejthetetlen zafoni emlék is fűződik.
Legutóbb Alföldi Robi tett le az asztalra egy súlyos könyvet, és az hogy ezt elcipelte a kedvemért, már önmagában is megható volt. Ráadásul valami egyszerre nagyon hatásos, első ránézésre kicsit szokatlan, de nagyon személyes könyv. Saját fotó gyűjteményeinek tárháza, és Robi stílusa, hogy ehhez otthonról hozott finom borokat is társított. Egy izzasztó nehéz nap után, szürreális sábát élmény volt vele a vacsora az elfeledett könyvek temetőjében.
A végére azért van egy vidámabb emlékem is. Nyáry Krisztián könyveit ki ne ismerné.. A Drory előadásra is több, mint teltház volt kíváncsi és persze az érdeklődők könyveket is szerettek volna első kézből, dedikálva vásárolni. Krisztián egy bőrönd anyaggal érkezett, a három és feledik emeletre. Aki cipelt már könyvvel teli bőröndöt, az tudja miről beszélek. Persze fel lehet rángatni a lépcsőkön, a görgőkön is a bőröndöt, de Krisztián, pontosan olyan, mint a könyveinek hősei. Két kézben tartva, egyenes gerinccel hozta fel a csomagot, meg sem várva, hogy segítsünk neki. A meglepetés, ami a csomagban volt még nagyobb. Egyenesen a nyomdából hozta, az akkor még teljesen friss, Röhrig verses kötetet és Kertész Imre utolsó könyvét, ami aztán tényleg az utolsó lett.

Ha hármat kívánhatnál, mi lenne?

Szakmai-magánéleti téren kiegyeznék a lét elviselhetetlen könnyűségével, persze Kundera-módon, hogy annyira könnyű mégse legyen. Most, hogy szóba került sok új kiadás hiányzik nagyon.. Főleg egy könyv nem megy ki a fejemből, de sajnos nincs meg nekem. Robert Menasse legújabb regénye, vagyis annyira nem új, de magyar fordításban talán most jelent meg a könyvnapokra. A címe a Főváros. Úgy érzem, ezt el kell olvasnom, mert nagyon szeretem az írót, és témája is nagyon érdekel.

És valami elvontabb kívánság?

Ha szürreális álom lehetne kívánság… Néhány napja álmomban a tengerparton feküdtem és az eget néztem. Pálmafák körülöttem és valami furcsa szél fújt, körülöttem sem a víz, sem az emberek nem tűntek fel. Repülőgép húzott el az égen. Aztán telefonáltam és azt mondtam valakinek, hogy Gázában vagyok nyaralni a tengerparton, mert nagyon olcsó és tiszta a víz… Szürreális álom, de én bízom benne, hogy egyszer arra ébredünk, hogy valósággá válik.

Van azért, ami hiányzik Magyarországról?

Ízek és illatok. A sütemények és a zöldpaprika illata. A Körút. A galériák és az a rengeteg könyv és antikvárium. A zsinagógák, a Vasvári és átellenben az Opera, a Balett Intézet és az Andrássy út fényei. Az Újlipótváros, a Hollánon szemben szombat délután mindig szólt a gramofon. Karády és Jávor Pál. Ha nem teszed hozzá az évszámot, akkor mindez időtlen és örök.

Mi a kedvenc helyed Izraelben, és miért?

Nincs olyan, hogy kedvenc. Szeretem, ahol éppen vagyok és még tényleg annyira keveset tudok, hogy korai lenne ilyet mondani. Szeretem a cfáti nyugalmat és vallásos elmélyülést, Jeruzsálem megfoghatatlanságát és ezzel szemben Tel-Aviv szertelenségét.

Mindig csak a könyvek, vagy azért filmeket is nézel a hétköznapokon?

Kezdjük azzal, hogy nincs tévém. Izraelben ez nem sok jót jelent, elég szánalmasnak tűnök, és nem is értik, mi a baj velem. Az izraeliek tévé és korlátlan telefon nélkül nem tudják elképzelni az életüket. Komolyra fordítva a szót, nincs tévém és a multiplex sem igazán a kedvencem, de azért nagy filmrajongó vagyok. A Fauda az alap, de nagyon szeretem a Shtiszel és Shababnikim sorozatokat is, sajnos az összes résszel még adós vagyok idő hiányában és a Fauda 2. évadát sem láttam még. Ezek alapján úgy tűnik, hogy csak vallásos filmeket nézek, de aki látta a két sorozatot, az megérti, hogy azért szeretem, mert mindkettő felér egy szociológiai korrajzzal.

Van olyan, dolog, amin változtatnál Izraelben?

Egy fecske sosem csinál nyarat. Izrael folyton mozgásban és változásban van, és nem csak a többség mozgatja a szálakat. Első látásra sok mindenben kellene egy kis rugalmasság, másrészről meg minden túlságosan is liberális. Nem vagyok a szokásos értelemben vett feminista, inkább abban hiszek, amit Simone de Beauviore mondott. Nem születünk nőnek, azzá leszünk.

Vagyis ez esetben?

Izraelnek már a megalakulása után nem sokkal volt női miniszterelnöke, jelenleg például az igazságügyminiszter is nő, hogy Miri Regevről ne is beszéljek, akit az sem ment a folytonos kritikától, hogy történetesen ő is nőnek született. Aki látta a Get című filmet, arra gondolhat, hogy Izraelben a nők teljesen alárendelt, másodszereplők. Amit a Getben láthattunk, igaz ugyan, de csak egy szűk rétegre korlátozódik, ugyanakkor a társadalom és főleg a nők egyre nagyobb ellenállásába ütköznek. Itt a vallásos nőkről beszélek, akik tanulással és nagy szorgalommal ki fognak lépni ebből az árnyékból. Nem is olyan rég a már említett Ayelet Shaked, igazságügyminiszter nevezte ki egyébként Izrael első modern haredi bírónőjét, Chavi Tokert. A szekuláris, nagyobb része a társadalomnak matriarchális beállítottságú. Hogy ez pontosan mit jelent, azt nehezen tudnám jól megfogalmazni. Egy biztos, a lényeg, hogy egész Izraelt a nők motiválják és irányítják, csak a férfiak meg ne tudják…

Kik a kedvenc magyar íróid, netán művészeid?

Nagyváradi vagyok, a Nyugaton nőttem fel és a helyi kortárs színház műhelyében szocializálódtam. A nyugatosok mércéje volt az etalon, ezért is nehezen tudtam és tudok máig is beilleszkedni. Nagyon szeretem Nádas Pétert, Závadát és persze Spiró, az alap. A többit ezek alapján hozzágondolhatod. Szerencsére hosszú a lista. A népszerű izraeliek magyarul is elérhetők többnyire. Ram Oren, Grossman és Amosz Oz gondolom ismerős mindenkinek. Amosz Oz magyar vonatkozásban is érdekes lehet. De visszamennék az időben, és máris egy nehéz és vaskos könyvet és íróját is meg kell említenem. S.J. Agnon Valaha régen regényét. Izraelhez és a cionizmushoz szerintem alapmű, de nem könnyű olvasmány. Agnon egyébként Izrael első és eddigi egyetlen irodalmi Nobel díjas írója. Két magyar festőnőt is említenék, Fenyves Gabi és Elíz Shanon Edelényi, egyébként mindketten magyar származású kortárs festők. Az Edelényi név máshonnan is ismerős lehet. Edelényi János, legutóbbi filmjét, a Jutalomjátékot, aki még nem látta érdemes megnézni.

Mi lesz a legújabb lépés a Drory és a te életedben irodalmi téren?

A Szerelmem, Tel Aviv sorozatot szeretnénk tovább folytatni, és még nagyon sokan vannak, akiket szeretnék meghívni, de mindez nem csak tőlem függ. Augusztus végén egy igazán érdekes előadásra számíthatunk, amit egy régen látott nagyon kedves barátom fog vezetni és remélhetőleg a vendége, aki a kedvenc íróm. Élőben eddig még nem találkozhattam vele, pedig a könyvei nagyon nagy hatással voltak rám. Hogy kik is ők, remélem hamarosan ki fog derülni…