„Tanulni, tanulni, tanulni!”, csak hogy egy klasszikust idézzünk. Bár Lenin nem feltétlenül a leginkább köztiszteletnek örvendő történelmi alak, tömör és lényegre törő mondása azonban egyszerűen beégett a magyar – és az egyéb posztkommunista nemzeti köztudatba. A „tanulj fiam, vagy nem lesz belőled semmi” közkeletű fenyegetések még ma is gyakran előfordulnak az átlag háztartásban. Talán csak a megfogalmazás és a tónus változott, de jó eséllyel a legtöbb szülő, általában gyakran artikulált vágya, hogy a gyerek tanuljon, diplomát szerezzen. A cél? Hát ez az. Talán érdemes elgondolkodni, mit ér, és mire nem jó ma egy felsőfokú végzettség? Van sikeres élet pusztán egy érettségivel? Esetleg lassan már az sem kell a biztos karrierhez? Pro és kontra érvek jönnek, egy „tévelygő” család tagjától.
Először is, nekem nincs diplomám. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem szégyellem a dolgot.
Minden „nem diplomásnak” megvan a maga története. Dolgozni kellett, haza kellett adni fiatalon a keresetet, közbejött egy (vagy több) gyerek, vagy csak huszonévesen beütött a nihilista életérzés, miszerint semminek nincs értelme. Alábbi az én, meglehetősen átlagos történetem.
Mese habbal, diplomák nélkül
Csonka családban nőttem fel, anyám és anyai nagyanyám gondos és teljesen eltérő felügyelete mellett. Utóbbi egyszerű falusi parasztasszony volt, aki a fővárosban gyári munkásként próbált szerencsét, majd Pesten ragadt. Férj nélkül, egy gyerekkel. Anyám, hozzám hasonlóan egykeként, leendő első generációs értelmiségiként vágott neki a magyar-könyvtár szaknak. Már gimnáziumban irodalom- és filmőrült volt, szóval nem okozott számára nehézséget a „pályaválasztás”. Végül azonban az abszolutórium után nem szerzett papírt: hiába a diplomázás nem minden friss kismamának jön össze…
Szóval a klasszikus eset állt fenn, a diplomamunka megírásához szükséges könyvek tornyait pelenkahegyek váltották fel. Kétségem sincs afelől, hogy a dolgok másképp alakultak volna anyám életében, ha az időzítés egy kicsit jobban sikerül. De nem hiszem, hogy ezen múlt volna az élete. Sőt. 50 évesen, túl egy több évtizeden át tartó kényelmes, biztonságos és értelmetlen munka után kényszerből ugyan, de felállt, és hivatást választott. Olyan „nagybetűset”. Elmerült a szélmalomharcnak tűnő hajléktalanellátásban, amihez, ha értelmezhető fizetést akart magának kigründolni, jól jött a szakirányú, felsőfokú végzettség.
Nem szégyen az iskolapad, felnőtt fejjel beiratkozott az ELTE gyógypedagógiai karára és csont nélkül elvégezte a képzést.
Megfiatalodott, megújult, fontos barátságokat kötött. Most pedig, hogy nyugdíjba megy, már azon gondolkodik, mit tanuljon. A változatosság kedvéért épp a festészet vonzza. Az agya vág, a lendület pedig még bőven benne van. Szóval akkor végül is mondhatjuk, ha ez nem is klasszikus karrier, de happy end.
Én tehát úgy nőttem fel, hogy tudtam: anyám nem diplomázott le. Ilyen jellegű elvárást tehát nem támaszthatott velem szemben, mert nem lett volna hiteles. Az is az életem természetes része volt, hogy csont nélkül idézett verseket, betéve tudta a klasszikus világ- és magyar irodalmat, miközben óvodától „mételyezett” a cseh újhullám remekeivel. Így aztán fel sem merült bennem, hogy „kell” a papír a tudáshoz. Viszont, mivel úgy tűnt, „jó fejem van”, minden iskolatípus esetén amolyan elit intézménybe jártam. A Berzsenyi Gimnáziumban valahogy nem volt opció, hogy valaki ne menne tovább a felsőoktatásba. Az emberek egy részét már harmadik végére felvették valahova, a különböző országos tanulmányi versenyeknek és persze a kiugró eredményeknek hála. Ha nyomás nem is volt rajtunk, nem tűnt életszerűnek, hogy az ember csak úgy lébecoljon, világot lásson, vagy esetleg azonnal munkába álljon. Tovább tanultunk, mert hát annak az volt a rendje.
Fotó: MTI / Czeglédi Zsolt
Az mellékes, hogy esetleg 18-19 évesen fogalmad sincs arról, mégis mihez akarnál kezdeni az életeddel. Ismerek olyan embert, aki már 9 évesen kimondta, építész lesz. Az is lett, nem is akármilyen színvonalú külföldi iskolák és munkák garmadával a háta mögött. De akadt a gimnáziumban olyan fiú is, aki már tinédzserként tudta, koraszülött mentőzni akar. Az aneszteziológia mellett aztán ez lett a szakterülete.
Én csak csodálni és tisztelni és egy kicsit irigyelni tudom érte. Mert nekem fogalmam sem volt, „mi leszek, ha nagy leszek”.
19 évesen még nem tűnik olyan mérhetetlenül nagy dolognak 5 évet rááldozni az életünkből valamire, ami nem biztos, hogy egy életre szól. 30 felett azért ezen lehet, már jobban elgondolkodunk. Az én stratégiám végül a nyelv szak volt, gondolván, ez nyitva hagyja a kérdést, lesz egy diplomám, tudást szerzek, aztán majd meglátjuk, merre tovább. Ha már lúd, legyen kövér, cseh-lengyel szakra mentem. Ekkor még nem volt Bologna Rendszer (vagy bolognai folyamat), valamint alap- és mesterképzés. Volt viszont fejkvóta, ami erős kényszerpályára állította az egyetemeket, főleg a kisebb szakokat. Hogy meglegyen a büdzsé, boldog-boldogtalan bejutott a kevésbé népszerű, egzotikusnak tűnő képzésekre. És bármilyen hülye volt is az illető, ott is maradt a diplomáig. Már ha nem jött valami közbe…
A részletek nem olyan izgalmasak, én magam pedig teljes felelősséget vállalok a kihullásomért, de tény, negyedik év végén, 5-ös átlaggal kellett elhagynom az egyetemet, az akkor épp érvényben lévő kredit- és vizsgaszabályok értelmében. A hab a tortán az volt, hogy mire visszafelvételizhettem a korábbi szakomra, érvénybe lépett a Bologna Rendszer, aminek hála minden egyes tárgyam új kódot kapott. Ahhoz pedig, hogy jóváírják a régi kreditjeimet, át kellett mindent vezettetnem egyik excel táblából a másikba. Tantárgyanként 3000 Ft-ért. Ez így mindent összevetve több százezer forint lett volna. Én itt mondtam azt, hogy elég.
Hivatalosan még két ingyenes félévem volt hátra, a felvételi és regisztrációs költségeken felül tehát nem igazán szerettem volna a pusztán formai változtatás miatt fizetni. Főleg úgy – és itt kérek elnézést minden egykori tanáromtól és pár kiemelkedően értelmes, lelkes hallgatótól –, hogy az akkori felsőoktatás színvonalát erősen megkérdőjeleztem. Ugyanis már a 2000-es évek elején is simán diplomát szerezhettek olyanok, akik mondjuk a „II. világháború utáni lengyel irodalom” kurzusra egy 1933-as mű elemzésével készültek… Melyre végül némi hepciáskodás után 5-öst kaptak. Hiába éreztem át a tanszékvezető-fordító zseni apátiájának okát, amikor rálegyintett az illetőre és csak annyit mondott:
„Hiába, a butasághoz mindenkinek megvan az alkotmányos joga”,
egyszerűen eltört bennem valami. Negyedéves nyelvészeti szemináriumokon leendő középiskolai tanárok nem tudták, mi a különbség a szófajok és a mondatrészek között. Ha pedig felmerült, kinek mi a kedvenc könyve: a válasz a Harry Potter volt. Félreértés ne essék, nincs a sorozattal semmi gond. De egy bölcsész érdeklődésének, és megkockáztatom, ízlésének lehet, hogy tovább kéne mutatnia.
Egy szó, mint száz, kikerültem a felsőoktatásból, majd úgy döntöttem, nem finanszírozok egy számomra visszás rendszert. Az otthoni ultimátum egyértelmű volt: munkába kell állni. A cseh és lengyel nyelv miatt iszonyatosan jó fizetésért azonnal, egy számomra kifejezetten érdekes állást találtam. Furcsa volt persze, hogy a barátaim továbbra is a vizsgaidőszakon problémáznak, miközben számomra egy új életforma állt be. De semmilyen önbecsülési gondot nem okozott a kérdés. Tudtam, ha eljön az ideje, és fontosnak tartom, én is lediplomázom. Hogy miből, az más kérdés…
A munkerőpiacon, papír nélkül
Aztán teltek az évek, több érdekes és kevésbé érdekes, általában kiemelkedően jó fizetésű munka következett. Majd 30 évesen egyszer csak fogtam magam és otthagytam az irodai életmódot. Akkor már pár éve sejtettem, nem ez az én közegem, nem ez az én utam. Felálltam, a gazdasági válság kellős közepén. 10 évvel korábban jártam az El Caminón, ahol egy életre megtanultam, hogy nem kell a holnap miatt aggódni, valamint bátran kell kérni. Ennek nyomán aztán két évre eltűntem a kortárs tánc sötét és izgalmas útvesztőjében, csendben felélve a folyamatos spórolásokból és megtakarításokból összeállt tartalékom. Vonatkozó papírok nélkül, szeniorként ott álltam egy színházi térben a huszonévesek között, akiknek az álló spárgája szinte már körbeért. És akik egy részének frissen ropogott a diplomája. A napi 6 órányi fizikai, szellemi és erős lelki kiképzések során iszonyatosan átformálódtam, amolyan önismereti terápia volt az a két év, aminek a végén frappánsan jött a jövőre vonatkozó útmutatás.
Egy kortárstánc-csoportban felbukkant egy felhívás, majd egy gyors felvételi után máris a Színház- és Filmművészeti Egyetem egyéves felnőttképzésén ültem.
Az akkreditált képzés végén „diplomás” audionarrátornak tudhattam magam, 14 társammal együtt. Ahogy az a különös, szociálisan érzékeny képzések során talán lenni szokott, kiváló csapat jött össze, és már meg is volt a hivatás. Az, ami másnak már 9 évesen egyértelmű volt, nekem 33 évesen jött el.
Az önálló vállalkozás részleteire, az úttörő munka rejtelmeire, a néha szélmalomharcnak tűnő mindennapokra sajnos egyik iskolatípus sem készített fel. Ahogy arra sem, hogy egyedül, ha beledöglöm sem jutok egyről a kettőre. Egyszerűen nem érthetek mindenhez, ahogy a kollégáim sem lehetnek jók mindenben. Így, egymást kiegészítve tudunk lassan haladni a non-profit szervezetünkkel, egy erősen profitorientált világban. Hogy ez diplomával sem lenne könnyebb, az biztos. Minimum három különböző szakirányú végzettség kéne, már a szakmai alap mellett.
Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd
Bár a kulturális akadálymentesítés egyértelműen top prioritást élvez nálam, megélni nem lehet belőle. A megélhetést évek óta az írás biztosítja. Erről nem szeretünk beszélni, nem szeretjük tudatni az olvasóval, hogy az a szöveg, amin éppen átfut a szeme, a sárga csekkek befizetésének biztos záloga is. Mert jó esetben nem csak az. Az audionarráció mellett az írás is hivatás és öröm számomra.
Hogy ehhez van-e képesítésem? Nos, ehhez sincs. Igaz, én azt vallom, írni mindenki tud, aki eleget olvas.
De nem volt a karácsonyi és húsvéti vásárok pólóárusításához sem, amit pénz híján időnként elvállaltam. És egy percig sem szégyelltem. Pénzt kölcsön sohasem kértem, ha nem volt, olyasmit is elvállaltam, amihez nem fűlt a fogam annyira.
Egy biztos, minden egyes munkához – legyen szó írásról, vásározásról, zsíros multis pozícióról – ismeretség kellett. Én még életemben nem jutottam úgy be egy munkahelyre, hogy valaki ne hívott, vagy ne ajánlott volna. Ebben pedig mára nagyon nagy szerepe van a közösségi oldalaknak. Az első munkám kapcsán, az akkor még létező iWiW felületén keresett meg a munkaadó, ismeretlenül, nyelvi kompetenciára szűrve. Az online újságírás közelébe eleinte a foci témájú Facebook-posztjaim kapcsán, szintén meghívással kerültem. És sorolhatnám.
Egyetlen állásinterjúmon sem kérdezték meg, van-e diplomám.
Így utólag kicsit különös is, mert megfordultam pár helyen (hiába, aki több, mint 30 évig keresi a helyét, jó eséllyel átesik néhány interjún). A személyes benyomás, a kérdésekre adott reakciók és válaszok tűntek egyedül fontosnak. Volt, ahol arról sem akartak meggyőződni, vajon tényleg beszélem-e azt az öt nyelvet, amit feltüntettem az önéletrajzomon. Majd kiderül élesben.
Néhány név a diploma nélküliek impozánsabb sorából
Johann Sebastian Bach (1685 -1750) – Minden idők legnagyobb zeneszerzőjének története klasszikus: állást és megélhetést vállalt a lüneburgi tanulmányok befejezése helyett.
Wolfgang Amadeus Mozart (1756 – 1791) – Míg Bach legalább valamennyit tanulta a szakmáját, Mozart valószínűleg sohasem részesült formális zenei képzésben, sőt, úgy fest, soha semmilyen szabályos oktatásban nem vett részt. Még az elemi iskolát sem végezte el, írni, olvasni és számolni is az édesapja tanította meg. Hiába, a különös családi háttér…
Federico Fellini (1920–1993) – Az országúton, Az édes élet, a 8 és ½ vagy épp a Júlia és a szellemek mind-mind egy, a jogi előadásokat egy idő után elhagyó zseni alkotásai.
Coco Chanel (1883 – 1971) és Ralph Lauren (1939 – ) – Egy egykori kalapkészítő és egy nyakkendőügynök. A két név mára fogalom, brand, megkerülhetetlen pillér a divat világában. Lauren két évet adott az egyetemnek, Cocónak ennyi sem „jutott”.
Sir Sean Connery (1930 – ) – A skót filmikon egy teherautósofőr és egy takarítónő szerelméből született. A család nehéz anyagi helyzete miatt végül Connerynek félbe kellett szakítania az általános iskolát, hogy munkába állhasson. Ennek ellenére a temérdek filmszerep és a lovagi cím sem kerülte el a sármos britet.
Robert de Niro (1943 – ) – Scorsese „üdvöskéje” iskola helyett eleinte bandákkal rótta New York utcáit. Majd hamar belevetette magát a színjátszásba. Egyetemi képzésben azonban nem vett részt. Az ösztönös zseni egy szempontból kilóg a sorból: 2017-ben ugyanis megkapta a Brown Egyetem tiszteletbeli diplomáját.
James Cameron (1954 – ) – A terminátor és az Avatar alkotója sem pazarolta sok idejét a felsőoktatásra. A kanadai származású filmes eleinte fizikát tanult, majd egy gyors hátraarccal áttért az angol szakra. Az egyetem befejezése helyett végül inkább kamion sofőrnek állt, ahonnan – a Csillagok háborúja megnézése után – egyenes út vezetett a filmiparba.
Bill Gates (1955 – ), Steve Jobs (1955 – 2011) és Mark Zuckerberg (1984 – ) – A modern világ három nagyágyújában nem csak a dollármillárdok birtoklása a közös nevező. Az Apple, a Facebook és a Microsoft ikonjainak egyike sem fejezte be az egyetemet. Hiába, mit lehet ilyen koponyáknak tanítani?
Széchenyi István (1791 – 1860) – A „legnagyobb magyar” hivatalos iskoláztatása tizenévesen megszakadt. A polihisztor reformer ennek ellenére olyan érdemeket szerzett, amelyekre jó eséllyel képességei és nem az iskolapad predesztinálták.
Tordy Géza (1938 – ), Csákányi Eszter (1953 – ), Pintér Béla (1970 – ) – Kossuth-, illetve Jászai Mari-díjas színészek, Érdemes Művészek. Egyesek a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjai vagy épp a Nemzet Színészei. A kimagasló tehetség mellett mindegyikükben közös, hogy nem végeztek egyetemet.
Latinovits Zoltán (1931 – 1976), Bujtor István (1942 – 2009), Jordán Tamás (1943 – ), Pogány Judit (1944 – ), Scherer Péter (1961 – ) – Kiváló színházi emberek, fantasztikus alkotót. Bár mindhárman rendelkeznek felsőfokú végzettséggel, ők lehetnek a példák arra, az ember eleinte nem mindig a jó helyen keresgél. Jordán Tamás és Scherer Péter műszaki egyetemet, Pogány Judit közgazdasági technikumot végzett. A “Színészkirály” építészként, míg testvére, az ország Ötvös Csöpije külkereskedelmi szakon szerzett papírt. A fent említettek kevesebbek biztosan nem lettek az oktatástól. Zsenialitásuk azonban valószínűleg nem a felsorolt intézmények és karok gondozása alatt formálódott…
Konklúziók és gondolatok a diplomáról és annak „hiányáról”
2018-ban, de már egész jó ideje az önálló, autodidakta tanulás, önképzés annyira egyszerű, annyira szerteágazó, hogy szinte „nincs szükség” másra. Hivatalos keretek között, akár otthonról is benézhetünk egyetemi, főiskolai képzésekre, a világ minden táján. Vagy sorra nézhetjük az ingyenes, videós oktató tartalmak végtelen sorát. Kézműveskedéstől a nyelvtanulásig, a jógától a programozásig bármit elsajátíthatunk a rendelkezésre álló információknak hála. Csak elhivatottság és elszántság kell hozzá.
Persze ez nem lesz soha azonos egy nappali képzéssel. Nem feltétlenül a színvonal, hanem a komplexitás miatt. Az egyetem hatalmas előnye, hogy
- szocializál
- kapcsolati hálót épít
- fiatalon megtanít az idő- és energia beosztásra (divatos néven a time management-re)
- kötelez bizonyos rendszerességre
- valamint olyan tárgyak és területek megismerését is kikerülhetetlenné teszi, amelyet önszántunkból, lehet, nem ismernénk meg
Ha az egyetem a közös, kreatív gondolkodást jelenti, a vitakészség fejlődését, az adott problematika több szempontból történő körbejárást, akkor egyértelműen hatalmas előny. Ha csak a rendszerhez való alkalmazkodást, biflázást, „átcsúszást” a kötelező tárgyakon, időpocsékolás.
Az, hogy mennyit veszünk ki a felkínált lehetőségek közül, nyilván rajtunk és szorgalmunkon is múlik.
Ha valaki azonban kevésbé motivált, kényszerpályán mozog, sosem éri el azt a színvonalat, amit, meglehet, egyetem nélkül, de a megfelelő helyen (állás, önkéntesség, világkörüli út stb.) megtalálna.
Nyilván számos terület akad, ami elérhetetlen diploma nélkül. Orvosnak jobb, ha nem a youtube segítségével készülünk. De abban biztos vagyok, hogy jó képességekkel (ez lehet kognitív vagy akár fizikai is), hatalmas adag szerencsével, megfelelő ismeretséggel bárki „csinálhat” karriert.
Ha ma azt kérdezi valaki tőlem, bánom-e, hogy nincs diplomám, egyértelműen ki tudom jelenteni, nem bánom.
Gyakorlati hátrányát az életem egyetlen pontján érzem, és ez a szakmámat (ld. audionarráció) érintő külföldi kurzusokon való részvétel. Bár egyáltalán nem biztos, hogy anyagilag túlélnék egy amerikai vagy nagy-britanniai posztgraduális képzést (itt vannak elsősorban lehetőségek a szakmai fejlődésre), a gondolattal eljátszottam már. Egyelőre tehát egy mezei alapképzés hiányában nem tudok papírt szerezni az egyetlen témában, aminek értelmét látom. Hogy ez miként hat majd a jövőmre, kiderül. Mindig van másik út, nem izgulok ezen a kérdésen. Mint hivatalos életmódváltó még lehetek bármi. Akár a következő Széchenyi is, bár az anyagi háttér egyelőre ehhez nem áll rendelkezésre. Egyet ígérhetek, ha ez a jövő, felhúzok egy új hidat valahol Pest és Buda között. Csak ne okozzon majd keveredést a Manci meg a Margit név…
