A tanács az ominózus esküvőt követően, legközelebb akkor jutott eszembe, mikor a férjemmel először vesztünk össze úgy istenigazából. Akkor persze még bőven nem volt a férjem, legfeljebb a pasim, hiszen épp csak összeköltöztünk, és ahogy az ebben az összecsiszolódós időszakban általában lenni szokott, sokat veszekedtünk. Szerencsére főleg apróságokon, ám azon az estén ez komolyabb volt, mint amit egy nyeglén odavetett „bocsi, hülye voltam”-mal és egy puszival el lehetett volna intézni.
Arra persze ennyi idő után már nem emlékszem, mi robbantotta ki a hangos szóváltást, ami egy idő után aztán kiabálásba, régi sérelmek felemlegetésébe, majd tehetetlen csapkodásba váltott át. Csak arra emlékszem, hogy mikor már egyikünknek sem volt érdemi mondanivalója, a férjem nagy duzzogva bevonult a nappaliba „gépezni”, engem meg otthagyott a konyhában puffogni azzal, hogy egyem meg, amit főztem.
Pár évvel korábban minden bizonnyal gond nélkül belemegyek a „csendkirályosdiba”, és jó eséllyel addig nem is szólok hozzá ezután, míg bocsánatot nem kér, vagy ki nem találja, hogy oké, neki ez így nem megy, dumáljuk meg, mi a baj. Akkor is, ha amúgy neki volt igaza. És igen, még akkor is, ha a mosolyszünet emiatt napokig tart majd. De aznap nem. Ugyanis attól a perctől kezdve, hogy a férjem kitette a lábát a konyha ajtaján és rám telepedett az az elviselhetetlen, feszültséggel teli csend, beugrott, hogy:
NEM FEKHETÜNK LE HARAGGAL.
Ez volt ugyanis a mondat, amivel azon a bizonyos esküvőn, hét évvel ezelőtt az örömapa útjára engedte a fiatal házas ismerőseinket. És bár egy lyukas garast se tettem volna arra, hogy bármit is magammal hozok arról a lagziról, ez a mondat valamiért elkísért. Sőt mi több, amikor a leginkább szükségem volt rá, az agyam egyik rejtett zugából csak úgy előugrott, és onnantól kezdve nem engedett.
Azon a veszekedős estén ez a mondat motivált arra, hogy tegyem félre a háztömb nagyságú önérzetem és az öszvérekét megszégyenítő makacsságom, és kivételesen legyek én, aki megteszi az első lépést a békülés felé. Őszinte leszek, nem volt épp könnyű a levágott, gigantikus hiszti után odaállni a férjem elé, és azt mondani, „bocsánatot kérek, túlreagáltam a dolgot”, de láss csodát, végül csak sikerült. És aznap este, mikor kiskifliben feküdtem, azzal a jóleső tudattal aludtam el, hogy holnap reggelre ez az egész már mögöttünk lesz, és egyikünknek sem kell azzal a tudattal, morgósan ébrednie, hogy „haragban vagyunk”.
Mondanom se kell, eszméletlen hálás voltam annak az örömapának. És azóta is az vagyok. Minden alkalommal.