„Én mindig abban a hitben éltem, hogy a gyermekvállalás a nőiség egyfajta kiterjesztése, nem pedig a definíciója. Hiszem, hogy egy nő értékét sosem az alapján kellene meghatározni, van-e gyermeke vagy nincsen, mivel ez megfosztja őt, mint felnőtt nőt a teljes identitásától. A nőknek van ez a csodálatos képességük, hogy életet tudnak teremteni, de amikor azt mondjuk, ez a nők rendeltetése, azzal azt mondjuk, hogy a nő csak egy bizonyos célra vezető eszköz.” (A fordítás Heréb Krisztina munkája, lektor: Viola Zsuzsa)
A fenti idézet egy 2016-os TED Talk elődásból való. Christen Reighter Nem akarok gyereket – ne mondják többet, hogy meg fogom gondolni magam beszédét csak a sorozat hivatalos oldalán 2,7 millióan nézték meg. Az előadó személyes döntése kapcsán eltérhetnek a vélemények, a gyakorlati kérdések mögött húzódó gondolatok azonban megrázóan univerzálisak. De mielőtt belemennénk mélyebben az általános, társadalmi kérdésekbe, felvázolok egy merőben személyes esetet.
21 éves koromban éreztem először – és mindeddig utoljára –, hogy ha teherbe esnék, nem bánnám. Soha nem volt abortuszom, nem kellett döntést hoznom egy ilyen volumenű kérdésben. Jó eséllyel képtelen lennék egy életet elvetetni, az utóbbi két-három évben, ha átfutott a nem várt terhesség gondolata a fejemen, a legvalószínűbb forgatókönyv az irányított örökbe adás volt. Bár hiszem és vallom a testünkkel kapcsolatos önrendelkezés jogát, abban is biztos vagyok, hogy 50-50 százalékos „szavazati jogot” adnék a kérdésben az apának és magamnak is. Mindezt úgy, hogy a körülöttem látott tapasztalatok alapján, végül mégiscsak a nők maradnak egyedül a gyerekekkel.
Hogy ennek pusztán evolúciós okai vannak-e, nem tudom. Számomra kissé zavarosan keveredik a lélek és szabad akarat, a hagyományos keresztény, európai értékrend hangoztatása és a darwinista szemlélet szajkózása. Ha az ember érző, gondolkodó lény, akár férfi, akár nő, felelősséggel tartozik a tetteiért. Hát még egy életért, amit ő maga hozott össze. Ez nem jelenti azt, hogy a diszfunkcionális pároknak mindenképp együtt kellene maradniuk. Családi pokolban és tűzfészekben élni gyerekként semmivel sem jobb, mint elvált szülők utódaként. Hogy a felbomló kapcsolatoknak aztán végül miért kell, hogy a gyerekek igyák meg a levét, az már más kérdés. Nyilván a bonyolult érzelmi szálak, a sértettség és a kudarc okozta düh miatt nem egyszerű azonnal működő rendszerben, érzelmi biztonságban nevelni a gyerekeket. Márpedig szerintem ez lenne a cél, nem csak anyai, de apai oldalon is. Nyilván akad számos kivétel, de azért legtöbbször végül a nőkre hárul a felelősség és a munka. Márpedig a gyereknevelés számomra a legkeményebb kihívásnak tűnik.
Nemrégiben a boredpanda.com oldalán egy óvó néni hosszú, pontokba szedett levele jelent meg arról, miért hagyta el a hivatását. Az írás érdekes és fontos, az első pont pedig szívet tépően igaz: a gyereknevelés otthon kezdődik. Milyen egyszerű kis közhely! Miközben már alig-alig igaz ez a mai családokra. A magukra maradt, lassan a köldökzsinórral digitális eszközökre kötött gyerekek elveszett társadalma egyre nő. Ezt, külső szemlélőként nagyon sokszor látom magam körül. És anélkül, hogy pálcát törnék a szülők feje felett, végtelenül elszomorít a jelenség.
Sosem gyereket akartam, hanem családot
Az Index tavaly szeptemberi cikke így foglalja össze a hazai állapotokat: „2007-ben még 21 ezren, tavaly pedig már több mint 23 ezren voltak állami gondoskodásban, és ha így haladunk, hamarosan elérhetjük a kilencvenes évek 25 ezres számait. Ha korcsoportonként nézzük, az elmúlt tíz évben a legkisebbek, vagyis a 0-3 évesek száma nőtt leginkább a rendszerben, majdnem megduplázódott. Közben egyre kevesebben maradnak utógondozásban, ami az állami gondoskodásban felnőtt, 18 évesnél idősebb fiatalokat segíti.”
Bár óvodás koromban arra kérdésre, hogy Mi leszel, ha nagy leszel? határozottan azt feleltem, hogy Anyuka!, már fiatal felnőttként, huszonévesen megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy elsősorban nem egy kisbabára vagy épp az önreprodukcióra vágyom: hanem egy esetleges vér- és dacszövetségre, amelyben egy másik emberi lénnyel a jó és rossz dolgokon keresztül végigmegyünk. És ha úgy érezzük, hogy ennek helye van a szívünkben, növeljük a létszámot is. Az is korai elhatározás volt, hogy nem mindenáron ragaszkodom a vér szerinti gyerekhez. Az örökbefogadás, a nevelőszülői státusz már fiatalabb koromtól vonzott. Mai napig fizikai fájdalmat okoz a tudat, hogy mennyi gyerek kallódik ország- és világszerte, akik semmiről nem tehetnek, megszülettek, és most nem kellenek senkinek. Jobb vagy épp rosszabb ellátórendszerben várják, hogy valami legyen, hogy önállóak legyenek. Ennek ellenére ezt az utat sem erőltetem, ha úgy érzem, csak a „valamivel jobb, mint az árvaházban” szülőségre vagyok képes jelenleg vagy épp örökre.
Óvodás koromban arra kérdésre, hogy Mi leszel, ha nagy leszel?, határozottan azt feleltem, hogy Anyuka! (fotó: istock)
Nyilván a család utáni vágyban benne van a saját sorsom is. Javarészt apa nélkül nőttem fel, és bár anyám sosem panaszkodott a válás kapcsán, soha egy rossz szót apámra nem mondott, azért a gyermeki receptoraimmal bőven fogtam a kudarc és fájdalom csendesen zümmögő adását. Anyám egyébként a konfliktusok elől az alvásba menekült, ezt a mintát pedig én is átvettem. 26 évig néztem, ahogy téli álmot alszik, majd a stabil, de kihívások nélküli munkája hirtelen elvesztése után felébred Csipkerózsika álmából és közel 50 évesen egy új, tartalmasabb életet kezd. Hirtelen férfiak is feltűntek körülötte, aminek köszönhetően felnőtt fejjel éltem át némi gyermeteg féltékenységet. Hiszen nem én voltam már az egyeduralkodó „kedvenc”.
Pontosan ebből az érzésből fakad az egyik legnagyobb dilemmám a gyermekvállalással kapcsolatban. Vajon képes lennék-e minden fájdalom nélkül, magától értetődően elfogadni, hogy a partnerem szerelemmel csüng a gyerekünkön? Vajon nem kapcsolna be egy szörnyű féltékenység, hogy én ezt sosem kaptam meg egy apától, neki miért jár ki? Mindez persze borzasztóan hangzik, de nagyjából biztos vagyok benne, sokkal több szülő szembesül ilyen belső, titkos érzésekkel és gondolatokkal, mint gondolnánk. Van, aki túlkompenzál és túlszereti a gyerekét, valaki pedig megfosztja bizonyos bensőséges kapcsolattól, hogy így álljon bosszút valamiért, amit ellene követtek el.
Egy közeli férfi ismerősöm mesélte nemrég, az apja 12 és 13 éves kora között, egy éven át, a neve helyett „idiótának” hívta. Ez a fiú soha sem elégedett magával, egy értelmezhető kapcsolata sem volt, pedig extrém intelligens, humoros és még jóképű is. A nők folyamatosan megnézik, de ő csak azokra fordít figyelmet, akik elérhetetlenek, problémásak. Az apja nyilván nem puszta gonoszságból kínozta meg a fiatal kamasz fiát, mint kiderült, az apai nagypapa egy elnyomó, rideg alak volt, aki soha, szikrányit sem fejezte ki a szeretetét vagy a megbecsülését a fia iránt. Amikor az ismerősöm először sportsikereket kezdett elérni, hirtelen bevillant az apjának a múlt, és a mindenki számára természetesnek tűnő büszkeség és támogatás helyett inkább megsemmisítette a gyereke EGO-ját. Szánalmas? Kegyetlen? Én azt mondom, szomorú és emberi.
Nos, amíg a hasonló „pszichózisok” legcsekélyebb esete is fennáll nálam, vagy épp a páromnál, a gyerekkérdés a kizárt kategóriába esik. A felnőttkori terápiámnak hála egyre árnyaltabb persze a kép, érdekes, hogy a női terapeutám nagyjából a harmadik ülésen már nevetve megjegyezte, hogy „azért az sem véletlen, hogy magának nincs gyereke…” Jó szakemberhez méltóan azonban sosem erőltette a témát, amikor eljön az ideje, ezen fogok majd dolgozni.
Nem a hibáktól félek. Hanem a közönytől
A fentiek mellett nem a kisebb, kötelező jelleggel elkövetett szülői hibák tartanak még vissza a gyerekvállalástól. A gyerekkori élményeim kapcsán kialakult kötődési problémáim miatt él bennem egy félelem azzal kapcsolatban, mi van, ha ráunok a gyerekre? Itt nincs off gomb! Itt nincs többhetes kiugrási lehetőség, ha úgy érzem, kicsit túl sok már a folyamatos kérdezésből, érintésből, rajtam csüggésből. Nyilván egy ideális világban van az embernek segítsége, egy partnere és családja, akik beugranak, ha már szakad a cérna. Én azonban nem is a türelmetlenség és kimerültség miatt aggódom, inkább a közöny és unalom lehetősége ijeszt meg.
Egyszerűen nem ugrik össze a méhem, ha csecsemőt látok. Nem kötnek le a gyerekek sokáig, bár érdekes, hogy kifejezetten szeretnek a kicsik. Talán főleg azért, mert nem gondolom, hogy csak azért, mert „nagy” vagyok, kijár a szeretetük, az ölelésük. Így aztán mindig hagyom, hogy a maga természetes útján alakuljon ki kapcsolat egy gyerekkel. Vagy épp ne alakuljon ki. Nem kell mindenkit szeretni! Sokan állítják, hogy „majd ha a tiéd lesz, más lesz!” És ha nem? És ha egy idő után az sem köt le? Elegendő lesz a komolyabb traumák nélküli felnövéshez, ha csak tisztességesen ellátom a kötelességem, de egy idő után a plusz faktor már nem jön magától?
Nincs is önzőbb dolog, mint élni bele a vakvilágba…
Korábban sokszor hallottam a lesajnáló és persze keserű szájízzel ítélkező szentenciát, miszerint aki nem vállal gyereket, egy önző nőszemély. Csak magára gondol, képtelen áldozatot hozni (igaz az anyaság a legszebb dolog a világon, szóval tulajdonképpen nem is áldozat) és alapvetően egy szánni való teremtés. Egy ideje azt is tudjuk, a nemzet ellensége, aki nem szüli tele a Kárpát-medencét. Az anyaságról szóló cikkek, posztok ellepték az internetet. A mindent felülíró legszebb hivatás mellett ott állnak a büszke, sokszor magamutogató bejegyzések is: lám, én még 3 gyerek mellett is full sminkben futok az edzőteremben. Az „ellenoldalon” azok az anyák állnak, akik nem szégyellik megmutatni, hogy a testük megváltozott, hogy fut a lakás, vagy hogy épp kétségeik vannak. A médiumok hasábjain szinte mindennap felsorakoznak a jógás mamik, az igény szerint szoptatók, a mosható pelenkások vagy épp a szülés utáni depresszióval küzdők. Ez aránylag új jelenség, ahogy a futás, úgy az anyaság hirdetése is divatos lett. És a legszebb, hogy mind futni, mind szeretetben családot alapítani és gyereket nevelni fantasztikus dolog! De hogy az alap jelenségre rárakódott egy hype, az már nem feltétlen lényeges, és főként nem értékmérő.
Ezzel vissza is érünk a már említett TED Talk előadáshoz. A megszólaló Christen Reighter egy szélsőségesebbnek mondható téma miatt merült el az anyaság vagy épp a nem anyaság témájában. Christen fiatalon úgy döntött, szeretné mesterséges úton leállítani reprodukciós képességét, elköttetni petevezetékét. Az útja és tapasztalatai úgyis érdekesek és elgondolkodtatók, hogy én magam sosem fontolgattam még csak hasonlót sem. A mindössze 14 perces, magyar felirattal is elérhető előadásban azonban olyan fontos, és eddig a közgondolkodásból teljesen kihagyott alapvetések is elhangzanak (az anyaság mellett az orvos-beteg kapcsolatok is végre őszinte megvilágításba kerülnek), amelyeket szinte kötelezővé kéne tenni. Nem csak azok számára, akik nem akarnak gyereket vállalni. Hanem azok számára is, akik pont erre vágynak, vagy már épp anyák. Hiszen ahogy Christen mondja: „Rengeteg út vezet a boldogsághoz és kiteljesedéshez. Mind nagyon másnak tűnik, de én hiszem, hogy minden egyes ilyen út az önálló döntéshez való joggal van kikövezve.”
Persze nem Christen az egyetlen nő, aki nyilvánosan beszél a témáról. Vicki McLeod 42 évesen hozta meg a végső döntést, nem akar gyereket. A hölgy előadása ugyan részbe érinti Reighterét, koránál és stílusánál fogva azonban szintén megér 10 perc figyelmet. A „gyermektelen” kifejezés negatív konnotációja, a férfiak és nők megítélésének különbsége mellett számomra talán a legerősebb mondat, amely az én életemre is kihat: „Imádom a gyerekeket. […] De a szeretet nem jelenti automatikusan a gyermekvállalást.”
