Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

Két roma kislányt fogadtunk örökbe. Na és?

Mintha még mindig valami sejtelmes titok lengné körül azt, ha nem cigány közösségből érkező párok roma babát fogadnak örökbe. A környezetünk is nyelt egyet, a hivatalban is méregettek bennünket. Pedig a hétköznapjaink örömei és feladatai ugyanolyanok, mint a ti családotokban.

„Ide bármit beírhatnak” – mondta az ügyintéző, amikor az örökbefogadás elindításához szükséges tengernyi papír kitöltésekor ahhoz a dokumentumhoz értünk, mely arról szólt, milyen gyereket fogadnánk el. A nyomtatvány rákérdez a nemre, az életkorra, az egészségi állapotra, de még a településtípusra is, ahonnan jöhet a baba. És van egy megjegyzés rovata. No, itt lépett akcióba a hivatal embere, s amikor látta, hogy a férjem és én átugorjuk ezt a rubrikát, mélyen a szemünkbe nézett, és nyomatékosan megismételte: „Tényleg, bármit!”

„Köszönjük, nincs megjegyzésünk”, feleltük, és mi is elmerültünk bürokratánk aggodalmaskodó tekintetében. Ekkor végre megértette, képben vagyunk, de a válaszunk: NEM, nem írunk ide semmit!

„Tizenhárom évesen ott lesz a pocakjában az unoka”

És hogy miről is szólt ez a furcsa színjáték? A magyarázathoz érdemes tudni, hogy még évekkel azelőtt, hogy férjem és én beléptünk az örökbefogadás rendszerébe, az akkori kisebbségi ombudsman az említett nyomtatványból kivetette a gyermek bőrszínére és etnikai hovatartozására vonatkozó direkt kérdést. Maradt helyette a megjegyzés rovat hosszú kipontozott sorokkal, ahol az ügyfél kibontakozhat, ha van mondanivalója a fentiekre vonatkozóan. S mivel nemcsak papíron, hanem szóban is szigorúan megtiltja a jogszabály, hogy a hivatalban rákérdezzenek, milyen származású gyermeket szeretnének (pontosabban nem szeretnének) a leendő szülők, marad ez a suta, de mindenképpen kártékony „ráutaló magatartás”.

E gyakorlatot még szégyenteljesebbnek látom, tudva, átérezve hogy sok esetben a párok milyen hosszú, megpróbáltatásokkal teli utat tesznek meg, míg a hatóság elé járulnak: szeretnének egy babát örökbe fogadni, és így természetesen megannyi bizonytalansággal és kétellyel a fejükben és a szívükben érkeznek meg ide. Így az is természetes, hogy a szakembertől várnának megerősítést és válaszokat a kérdéseikre. Ám ha egy csöppnyi aggály is van bennük bármilyen tekintetben, ahelyett, hogy korrekt, támogató felvilágosítást kapnának annak érdekében, hogy felelősséggel dönthessenek, kifejezett nyomásgyakorlással találják szembe magukat.

Minket ebben is tenyerén hordozott a sors. Magabiztosak voltunk a döntésünkben, hogy semmilyen elvárásunk nincsen leendő gyermekünk származásával, nemzetiségével, bőrszínével kapcsolatban: bárhonnan is érkezik ő, mi nagyon várjuk. Abban pedig különösen szerencsésnek tartom magunkat, hogy pontosan tudtuk, mit várhatunk a találkozástól a hivatalosságokkal. Felkészítettek minket a szülők, akik már átmentek e tortúrán, illetve annak a nyílt örökbefogadást támogató civil szervezetnek a vezetője, mellyel kapcsolatban voltunk. Nem lehetünk elég hálásak nekik.

Az is kiderült szülőtársaink történeteiből, hogy a „meglepetések” sora nem ér véget az íróasztalnál. Egyikük elmesélte, hogy amikor roma kislányukat látogatták az örökbefogadására készülve az intézetben, ahol élt, egy ízben a gyerek egyik gondozónője e szavakkal vonta félre őket: „Jól meggondolták ezt? Már csak azért, mert a cigánylányok nem bírnak a vérükkel, aztán majd csak leshetnek, ha tizenhárom évesen ott lesz a pocakjában az unokájuk…” Hát, itt tartottunk. És hogy ma hol tartunk? Csak reménykedhetünk…

Képünk illusztráció – Fotó: SOS Gyermekfalu

Egy cigányt adsz a kezébe?!

Míg a célegyenesbe jutottunk, azaz férjem és én megkaptuk a papirost arról, hogy alkalmasak vagyunk rá, hogy szülővé váljunk, úgynevezett örökbefogadásra felkészítő tanfolyamon is részt kellett vennünk. Ezt a tanfolyamtitulust elég szerencsétlen megfogalmazásnak tartom. Didaktikusan hangzik, pedig a valóságban jóízű beszélgetések sora volt sorstársak, azaz örökbefogadásra váró párok között, egy pszichológus támogató jelenlétével. Jó volt meghallgatni egymást, a történeteinket, hiszen mindenki más utat járt be, mielőtt leült közénk. Az „elfogadjunk-e roma babát vagy sem” kérdése természetesen itt is előkerült. A legtanulságosabb vélemények számomra azok voltak, amelyek azt hangoztatták, „persze, mi örökbe fogadnánk cigánygyereket is, semmi kifogásunk ellene, de mit szól majd a környezetünk, hogyan birkózunk meg az előítéleteikkel?!” Akkor is azt gondoltam, és ma is azt gondolom, nem a körülöttük élők negatív sztereotípiától tartottak ezek a párok, hanem a sajátjaiktól, azokat vetítették ki másokra. Amúgy azt is gondolom, hogy ha valakiben egy csöppnyi kétely is van, hogy szívből akarja-e ő ezt, akkor ne vállalja, ellenkező esetben mindenki rosszul jár, gyerek, szülő egyaránt.

Persze a környezetünk változatos reakcióival mi is találkoztunk. Még várólistán sem voltunk, nemhogy a baba megérkezett volna, a kérdést – sokaktól, sokféle stílusban – megkaptuk: vállaljuk-e roma gyermek örökbefogadását? Azért az felért egy tőrdöféssel, hogy volt, aki számára egyenesen ez volt az egészben a legesleglényegesebb. Mintha nem is a baba lenne a fontos… Saját édesanyám, természetesen jól ismerve engem, minket, amikor elmondtuk neki, hogy nekifogunk az örökbefogadási procedúrának, szintén nekünk szegezte a kérdést, rögtön egy mentegetőző magyarázatot is hozzáfűzve. Bár ne tette volna… Hogy ő azért nem biztos abban, hogy a génjeivel nem örököl-e egy gyermek esetleg olyan tulajdonságokat is, amelyek nehézségeket okozhatnak nekünk a jövőben. Mi meg mondtuk, hogy mi pedig biztosak vagyunk abban, hogy nem. S ha majd esetleg nem stimmel valami a gyerekkel, azért kizárólag mi leszünk a felelősek. Hosszú belső munka által, de végül anyám is magáévá tette a mi szempontjainkat. De előfordult olyan is a társaságunkban, amikor egy nő egyenesen nekem rontott: „Nem teheted meg, hogy nem a saját gyerekét, hanem egy cigányt adsz a kezébe!” Mármint a férjemnek. Mondjuk ez volt a legdurvább. De legalább kiderült a véleménye arról is, hogy mi nem egy hosszú, meddőséggel megküzdeni nem tudó kálvária után érkeztünk meg az örökbefogadás kapujába, hanem egészen egyszerűen így döntöttünk.

Aztán, ahogyan az lenni szokott, az élet mindent megoldott. Pontosabban nem is az élet, hanem – ahogyan később is oly sokszor… – első gyermekünk, aki „csőpostán” érkezett: még készen sem volt az összes szükséges dokumentumunk, amikor megszületett. És gyönyörűségével, kedvességével, kíváncsiságával, kibontakozó személyiségével mindenkit levett a lábáról.

Egy fekete és egy szőke szépség – így kerek

Százszor, ezerszer elképzeltem, hogy milyen lesz a pillanat, mit fogok érezni, amikor megcsörren a telefon, és a vonal másik végén a hang azt mondja, megérkezett! Egészen más volt. Nem okozott csalódást, mert csodálatos érzés volt, csak egészen más, mint amit el tudtam képzelni, mint amit vártam.

„Egy megyeszékhelyen született egy kislány, koraszülött, kis súlyú. Az anya kiskorú, cigány, állami gondozott.” Így, érzéstelenítés nélkül hangzott az első pár mondat a telefonban. Én meg csak annyit éreztem, AZ ENYÉM! És egy negyedórácskát zokogtam, majd a férjemnek is, amikor felhívtam, és mindent magunk mögött hagyva robogtunk a kórházba.

Aztán megérkezett a második kislányunk is. Aki egyébként származása ellenére – bár jobban szeretek így fogalmazni: mellett – úgy néz ki, mint egy tejbe pöttyentett légy: világosabb a bőre, a haja és a szeme, mint az enyém. Szóval van egy fekete hajú, fekete szemű, kreol és egy szőke, kék szemű, fehér bőrű szépségünk. Tisztára, mint egy Benetton-reklám.

A sors ajándékaként még a terhessége idején megismerhettük kisebbik lányunk vér szerinti anyját. Az utolsó négy hétben vele várakoztam különböző szülészeti vizsgálatokra. Túlhordta a babát, így mindennap ellenőrizték, mindketten jól vannak-e. A hosszú ücsörgések alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz. Én, érthető módon, nem kérdeztem, nem kérdezhettem semmit az életéről, ő fogadott a bizalmába. Ami, szintén érthető módon, igen jólesett. Elmesélte, hogy egy nős férfival volt kapcsolata. Amikor észrevette, hogy terhes – olyan későn, hogy a megszakítás már szóba sem jöhetett –, már vége volt viszonynak, ő mégis felkereste az illetőt, mondta neki, nem akar tőle semmit, de ez a baba meg fog születni, valamit tenni kell. Mire a férfi azzal csapta rá ajtót, hogy neki felesége van. Azért ez édes, hiszen nyilván ezt akkor is tudta magáról, amikor lefeküdt vele… A történet végén a lány annyit fűzött még hozzá, hogy egyébként a vér szerinti apa roma. Mire én: „drágám, a férfiak gyávasága egyetemleges, függetlenül attól, hova tartoznak”.

Azóta eltelt sok-sok év, de még a közös életünk elején jó ideig találkoztunk olyanokkal, akik hősként ünnepeltek minket a férjemmel, és olyanokkal is, akik merő „jó szándékból” aggódó kérdéseket tettek fel nekünk. Mindkettőt visszautasítom. Ugyanolyan édesapa és édesanya vagyunk, mint bárki más, sok igyekezettel, sok gyarlósággal és legfőképpen sok szeretettel az életünkben.

Képünk illusztráció – Fotó: SOS Gyermekfalu

Nem egy apától vannak, ugye?

És, természetesen, a mi hétköznapjaink sem azzal telnek, hogy a nap huszonnégy órájában választott identitásunk kérdéseit boncolgatjuk. Harcolunk a mindennapok feladataival, mint minden szülő, és ha a fentiek miatt mulatságos helyzetbe kerülünk, hát jót mulatunk. Mert ilyeneket is hoz az élet. Férjem édesanyja egy vidéki nagyvárosban él, ahol szinte mindenki ismeri, mivel élelmiszerbolti eladóként dolgozott nyugdíjazásáig. Így a büszke nagymama első odalátogatásunk alkalmával magához is ragadta a babakocsit, hogy végigkorzózva a belvároson – akkor még egyetlen – lányunokáját bemutassa. Amikor visszaérkezett, percekig nem tudott megszólalni a röhögéstől, majd amikor magához tért, elmesélte, hogy egy ismerőse, miután lecsekkolta a kislány sötétebb bőrszínét, annyit kérdezett: „A fiadék Dél-Amerikából fogadták örökbe a gyereket, ugye?” A nagymama mindezt így kommentálta: „Könnyebben lemegy a torkán, hogy egy indián babánk van, mint az, hogy egy cigány!” Pedig ő is hosszú utat tett meg addig, hogy ma már könnyű szívvel és feltétel nélkül fogadja el mindezt. Mert amikor a kórházból felhívtuk, és beszámoltunk neki, a férjem egyértelműsítette a gyerek származását is. Édesanyja nemigen szólt semmit a telefonba, majd pár perc múlva visszahívta a fiát, és ennyit mondott: „Hát, jó!”

A másik kedvenc történetem akkor játszódott, amikor a kislányok már óvodások voltak, és nyáron úszótáborba jártak. Ahogyan az szokás, reggel leadtuk, délután ugyanott átvettük őket az uszoda kapujában az edzőnőtől. Aki szeretettel terelgette gyermekeinket vízben, szárazföldön egyaránt, és felénk is szimpátiával fordult, különösen az egyébként szintén szőke, kék szemű férjem felé… És várt az alkalomra, hogy kettesben beszélhessen velem, hogy előállhasson azzal, ami láthatóan már napok óta nem hagyta nyugodni: „Gyönyörűek a kislányok, de nem egy apától vannak, ugye?” Mondtam neki, nem. Ettől megnyugodott. Azt már nem fűztem hozzá, hogy nem is egy anyától, és egyik sem én vagyok. Kár lett volna összezavarni. Mindenesetre az edzőnő ettől fogva úgy tekintett a férjemre, mint akinek glória lebeg a feje felett. Megérdemelten. Hiszen milyen szépen elfogadott engem, és a ki tudja honnan szerzett gyermekemet…

De azóta már iskolába járnak a lányok, ismerik származásukat, és amit most kell tudniuk erről a kultúráról, azt tudják. Ahogyan telik az idő, úgy fog gyarapodni ez a tudásuk. A témáról többnyire akkor beszélgetünk otthon, ha van valami aktualitása, vagy ha ők hozzák szóba. Egyébként ez gyakran megtörténik, mert szeretnek erről beszélni, és másutt is büszkén vállalják, hogy mi egy roma család vagyunk. De ez inkább legyen már az ő történetük. És én ezt tiszteletben tartom.

Címlap

top