Kate Stanforth nyolcéves korától kezdve arról álmodozott, hogy hivatásos balett-táncos lesz. És ezért minden tőle telhetőt meg is tett: iskola előtt, iskola után, sőt még hétvégente is órákat gyakorolt egészen addig, mígnem 14 éves korában egy napon úgy ébredt, hogy alig tud mozogni. Az állapota megállás nélkül romlott, mire hónapokkal később végre megkapta a diagnózist: krónikusfáradtság-szindróma.
Kate a Mirror című brit lapnak elmondta, bár a diagnózis lelkileg nagyon is sokat segített neki – végre tudta, mi okozza a kellemetlen tüneteket –, ezen túlmenően sok haszna nem volt belőle, a titokzatos betegségre ugyanis még ma is alig-alig létezik hatékony tüneti kezelés, gyógymód pedig egyáltalán nem. Kate állapota ennek megfelelően gyorsan romlott; olyannyira, hogy húszéves korára már csak kerekesszékkel tudott közlekedni. „A rosszabb napjaimon még az ágyból sem igen tudtam kikelni, nem csoda, hogy abban az időben a táncra még csak gondolni sem akartam.”
A fiatal nő, aki most már saját táncórákat tart, a lapnak elmondta: annak idején nagyon nehezen dolgozta fel, hogy gyakorlatilag egyetlen nap leforgása alatt összetörtek az álmai. „A balett volt a mindenem. Az egész életem. És egy betegség miatt fel kellett adnom” – panaszolta, majd hozzátette, évekbe telt, mire összegyűjtötte az erőt ahhoz, hogy az egészet újrakezdje.
„Először tanársegédként dolgoztam, majd kemény munkával sikerült levizsgáznom, így már én is tarthatok saját órákat. A vizsga egyébként nagyon kemény volt, leginkább azért, mert másfél óráig tartott. Külön készülnöm kellett rá, hogy kibírjak ennyit bot, kerekesszék és más segítség nélkül.” Kate nem tagadja, az erőpróba végül nagyon kimerítette: több hónapig szünetet kellett tartania, hogy visszanyerje az erejét, de sikerrel járt.
„Ma már saját órákat tartok hetente egyszer 45 percig” – mondja büszkén, majd hozzáteszi, az órákat legtöbbször kerekesszékből vezényli, de egy-egy bonyolultabb mozdulat kedvéért időről időre kiszáll a székből, hogy úgy mutassa meg a tanítványainak. „Szerintem a mozgás rendkívül fontos dolog, és nem csak azért, mert segít abban, hogy megerősödjenek az izmaink. Az én példám is mutatja, hogy a rendszeres mozgás, de főleg a tánc ahhoz is hozzájárul, hogy visszanyerjük az életerőnket és a pozitív hozzáállásunkat az élethez.”