Amikor a szerelmes nők még lovagi páncélt és öltönyt viseltek

Loïe Fuller, az Elektromos Tündér úgy lett a századforduló időszakának egyik legeredetibb és legjobban fizetett táncművésze, a Folies Bergère királynője, hogy közben alacsony volt, túlkoros és kissé túlsúlyos, ráadásul olyan finomsággal mozgott, mint egy gőzmozdony; és mégis, valami olyat csinált, amit más korábban még soha (hogy pontosan mit, arról itt írtunk hosszabban). Hozzá hasonlóan valószínűleg Ida Rubinsteint sem tartotta senki korszakosan nagy balettzseninek, legalábbis abban az értelemben semmiképpen, ahogy mondjuk pályatársát, Anna Pavlovát máig annak szokás tartani. De amikor a színpadon állt, akkor muszáj volt rá odafigyelni – akkor is, ha éppen valamelyik pazar kosztümjét viselte, akkor meg pláne, amikor szinte semmit. Ahogy Jean Cocteau írta róla: „éteri, szinte másvilági jelenség volt, és elérhetetlen, akár egy istenség”.

A nagy drámai színésznők, a kecses balerinák, az extravagáns örökösnők és a nyugati férfiak szexuális fantáziáiban élő egzotikus háremhölgyek legvonzóbb tulajdonságait és legregényesebb vonásait csodás tehetséggel ötvöző Rubinstein dúsgazdag orosz zsidó családban született, és a birodalom akkori fővárosában, egyben legnyugatiasabb szegletében, Szentpéterváron nevelkedett. Ennek ellenére (vagy épp ezért) szigorú felmenői és egyéb köztiszteletben álló rokonai nemigen nézték jó szemmel táncművészi ambícióit, jobb körökben ugyanis az ilyesmi nagyjából a prostitúcióval számított egyenértékűnek akkoriban. Szegény lányt pár hónapra állítólag még egy elmegyógyintézetbe is bedugták, hogy így vegyék el a kedvét a nyilvános színpadi ugrabugrálástól. De Idát ilyen könnyen nem lehetett megállítani.

Egy ideig (azért nem túl sokáig) személyesen Mihail Fokintól, a modern orosz balettművészet atyjától vett táncórákat, majd 1908-ban, 25 éves korában eljátszotta Salomét az Oscar Wilde azonos című drámájából készült, Alekszandr Glazunov zenéjére koreografált előadásban. A többnyire (mindig) szexuálisan túlfűtött, romlott, gátlástalan és csábító zsidó hercegnőként ábrázolt Salomé karaktere tökéletesen passzolt Ida Rubinsteinhez, ráadásul a darab csúcspontján, a Hétfátyoltánc alatt csaknem teljesen meztelenre vetkőzött, amivel sikerült is alaposan megbotránkoztatnia és feltüzelnie a művelt szentpétervári közönséget (közben Ida egyébként meg is házasodott, de ennek annyira nem volt semmi jelentősége, hogy egy rövid zárójeles megjegyzésnél többet nem igazán érdemel).

Ennek fényében különösebben nem meglepő, hogy a táncosnőre hamar felfigyelt Gyagilev, a párizsi székhelyű Ballets Russes legendásan jó szimatú igazgatója, aki olyan nagyágyúk mellé szerződtette le a fiatal táncosnőt, mint Anna Pavlova vagy Vaclav Nyizsinszkij. A társulat, és különösen Ida Rubinstein a következő pár évben meghódította a francia fővárost: noha táncművészi képességei, mint említettük, meglehetősen behatárolták voltak, szuggesztív színpadi jelenlétével, erotikus kisugárzásával, különös szépségével és a Leon Bakszt által tervezett pazar jelmezeivel bőven kompenzálta egyéb hiányosságait. Nagy sikerrel alakította a misztikus keleti szépséget többek közt a Kleopátrában és a Sherezádéban, de a színpadon kívül, a mindennapi életben (már ha azt lehet mindennapinak nevezni)  is kifogástalanul hozta ezt a figurát.

A saját jogán is sztárrá váló, ezen kívül pedig gyakorlatilag végtelen mennyiségű pénz felett rendelkező táncosnő ezután saját társulatot szervezett, amellyel 1911-ben színpadra állította Párizsban a Szent Sebestyén vértanúsága című zenés misztériumjátékot. A mű formába öntését egy igazi nemzetközi szuperválogatott végezte: a jelmezekért és a koreográfiáért Ida két régi orosz harcostársa, Fokin és Bakszt felelt, a zenei betéteket Debussy komponálta, a szöveget pedig Ida egyik hódolója, az olaszok nagy nemzeti költője, az akkor még nem protofasiszta ideológusként, hanem inkább dekadens művészként és különc botrányősként ismert Gabriele D’Annunzio írta, aki egyébként különféle nyomasztó adósságai miatt tette át székhelyét Olaszországból Párizsba. A címszerepet, azaz Szent Sebestyént, a kiugrott császári gárdistát természetesen Ida Rubinstein játszotta, aki a népszerű ókori szenttel és mártírral ellentétben sem férfi, sem keresztény nem volt, cserébe viszont fantasztikusan festett tetőtől talpig páncélban; ettől függetlenül a darab – azt leszámítva, hogy sikeresen felbosszantotta a francia katolikus egyházat és a híveket – elég langyos fogadtatásban részesült. 

Szerencsére 1911 a nagyszabású, ám balsikerű bemutatón kívül egyéb izgalmakat is tartogatott: Ida Rubinstein ugyanis beleszeretett D’Annunzio egyik barátjába, Romaine Brooksba, az amerikai származású, de egy ideje Párizsban élő festőnőbe, aki dandys-férfias öltözködésével, rövidre vágott hajával és többé-kevésbé nyíltan vállalt leszbikusságával hívta fel magára a figyelmet. Ahogy az életben, úgy a művészetben is a saját útját járta, és igyekezett egyformán arisztokratikus távolságot tartani mind a hagyományos portréfestészettől, mind pedig az akkoriban kibontakozó avantgárd irányzatoktól: főként sápadt, légies és – ami akkoriban igen szokatlannak, sőt egyenesen forradalmian botrányosnak számított egy női alkotótól – nemritkán teljesen ruhátlan nőalakokat festett, melankolikus szürkébe és kékbe burkolva. Brooks ideális múzsára is talált a törékeny és androgün szépségű táncosnőben, akiről egy sor emlékezetes képet készített (még a szakításuk után is); álomszerű, allegorikus portrékat, amelyek egyszerre tűnnek hűvösnek és szenvedélyesnek, erotikusnak és ártatlannak, bódítóan romantikusnak és kíméletlenül naturalistának, összességében pedig igazán semmi máshoz nem hasonlíthatóak. 

Az alábbi festménynél talán érdemes egy kicsit hosszabban is elidőzni. Az első világháború kitörése után Ida önkéntes ápolónőnek állt, de természetesen ezt sem úgy intézte, ahogy a többi földi halandó: Leon Bakszttal terveztetett magának színpadi kosztümökre emlékeztető egyenruhát, és a francia szimbolista költő, Robert de Montesquiou verseit szavalta a sebesült katonáknak szerte az országban, bár valószínűleg nem ilyen heroikus pózban, a háttérben a lángoló Ypres-vel. A képet 1915-ben állították ki a párizsi Bernheim galériában, és a régi jó barát, D’Annunzio írt mellé négy szép szonettet, a mű reprodukcióinak eladásaiból származó bevételt pedig az alkotó a Vöröskeresztnek ajánlotta fel. 

A két nő kapcsolata mindössze három évig tartott. Brooks 1914-ben (vagy más források szerint 1916-ban) összejött élete szerelmével, a leszbikus irodalom egyik nagy úttörőjével, Natalie Clifford Barney-val, Ida Rubinstein pedig egészen a visszavonulásáig, azaz nagyjából a második világháború végéig ünnepelt táncosnő és az európai művészvilág egyik legismertebb és legbefolyásosabb figurája maradt; Maurice Ravel monumentálisan hömpölygő zeneműve, az 1928-ban bemutatott Bolero is az ő megrendelésére született.

Brooks művészetét a század első évtizedeiben többnyire értetlenséggel fogadták, majd hosszú-hosszú időre el is felejtették. Az utóbbi pár évben viszont mintha valami megváltozott volna: 2016-ban például a rangos Smithsonian Magazine egyenesen arra a megállapításra jutott, hogy a világ végre megérett Romaine Brooksra. Hát, jobb későn, mint soha.