James Joyce skizofrén lánya az apját is túlszárnyalhatta volna, végül kiírták a történelemből

James Joyce Ulyssese, ez az egyszerre hívogató és fullasztó, végeláthatatlanul hömpölygő szövegtenger valószínűleg minden idők egyik legünnepeltebb és legtöbbször a sarokba dobott nagyregénye, amiről még annak is van komoly, kiérlelt véleménye, aki nem tudta végigolvasni, mert előtte még gyengéden agyonverték Az eltűnt idő nyomában egyik vaskos kötetével. A dublini Odüsszeusz tudatfolyamos antitörténetét (és mellette még egy sor más remekművet) jegyző író alapvetően határozta meg a modern 20. századi prózairodalom irányát, és bár viszonylag fiatalon, 58 évesen hunyt el, az Ulyssesnél nem kevésbé ambiciózus Finnegan ébredésével lezárt életműve nem hagy maga után hiányérzetet. Ugyanez sajnos már nem mondható el a nagyreményű táncművészként induló lányáról, Luciáról, akiből végül nem lett egy új Isadora Duncan, hanem 22 évesen örökre hátat fordított a színpadnak, és felnőtt élete jelentős részét különféle elmegyógyintézetekben töltötte, alig érintkezve a külvilággal. Pedig talán történhetett volna másként is. 

Lucia Joyce 1907-ben született Triesztben, Olaszországban (pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchiában, tehát végső soron honfitársunk!), ahol James Joyce és élete nagy szerelme, gyermekeinek anyja és későbbi felesége, Nora Barnacle önkéntes száműzetésüket töltötték, és ahol a számos nyelven beszélő író leginkább tanárként, illetve gyakorló alkoholistaként múlatta az időt. A sokat költözködő család az első világháború kitörése után nem sokkal Zürichbe tette át a székhelyét, majd 1920-ban Párizsban telepedtek le; James Joyce itt fejezte be a minden szempontból áttörést hozó Ulyssest, a még bőven kiskorú Lucia pedig itt kezdett el kibontakozni táncosnőként.

A Joyce-család 1924-ben (fotó: Wikipedia)

Olyan figyelemre méltó tanárai voltak, mint a szabad tánc brit papnője, Margaret Morris, vagy az amerikai születésű Raymond Duncan, a korszakformáló táncművésznő, Isadora Duncan bátyja, aki különös tehetséggel egyesítette magában a karizmatikus szektavezérek, utópista filozófusok és a teljesen hibbant fantaszták legelőnyösebb tulajdonságait. Húgához hasonlóan ő is rajongott az antik görög szellemért, és különösen a platóni akadémia ideájáért, ennélfogva kizárólag szandálban, hófehér leplekbe csavarva volt hajlandó mutatkozni, és vendégeitől is megkövetelte ugyanezt a viseletet. Egyébként sok tekintetben megelőzte a korát: már a század tízes éveiben is hosszú, vállig érő hajat viselt, mint bő öt évtizeddel később az ellenkultúra apostolai, elkötelezett vegetáriánus volt, Párizs környéki tánciskolája pedig leginkább egy szabad szellemű hippikommunára emlékeztetett.

A protohippi Raymond Duncan (fotó: Wikipedia)

A húszas évek végén Lucia Joyce-t már az egyik legígéretesebb előadóművészként tartották számon Párizsban. A Six de rythme et couleur nevű, fiatal táncosnőkből álló kis független társulatával külföldön is turnézott, többek közt szülővárosában, Triesztben is felléptek, természetesen mezítláb és tunikában, túláradó lyrakísérettel, ahogy az az avantgárd mozgásművészeten és görög vázafestészetesen edződött táncművésznőktől elvárható. Kisebb szerepet kapott Jean Renoir filmjében, A kis gyufaárus lányban, tehetségére a dublini Abbey Theater alapítója, az ír nemzeti táncélet sorsát szívén viselő költőóriás, William Butler Yeats is felfigyelt, egyik fellépésről pedig a rangos Paris Times közölt méltató kritikát, amelyben az elragadtatott szerző azt sem tartotta teljesen kizártnak, hogy a jövőben már James Joyce-ra fognak úgy hivatkozni, mint Lucia Joyce apjára, és nem fordítva (utóbbit persze nem úgy kell érteni, hogy addig Luciát tartották volna James apjának, hisz ilyesmire még az elszállt művészekkel teli francia fővárosban sem vetemedtek volna).

Lucia Joyce 1929-ben (fotó: Wikipedia)

Karrierje csúcspontja talán az a nap lehetett, amikor a legjobb hat közé jutott az első párizsi nemzetközi táncversenyen. Bár végül nem ő nyert, produkcióját (és egy ikonikus fotón is megörökített, ezüstszínű, halpikkelyes fellépőruháját) tomboló tetszésnyilvánítással, a végeredményt pedig heves pfujolással fogadta a közönség, benne apjával és annak fiatal protezsáltjával, a még hamvas Samuel Beckett-tel, a Godot-ra várva későbbi írójával. Belé egyébként a rövid, zűrös, balsikerű kalandokba előszeretettel bonyolódó Lucia reménytelenül szerelmes volt, azonban a férfi egy heveny románc után szakított vele. Hogy pontosan miért, arról csak találgatni lehet; a vulgárfreudiánus megfejtés szerint a lány minden férfiban rajongásig szeretett apját kereste, ami valószínűleg feloldhatatlan zavart okozott a James Joyce-ra egyik legnagyobb mestereként tekintő fiatal íróban. Meg Luciával amúgy sem volt minden teljesen rendben.

Samuel Beckett 1977-ben

Az érzelmileg megterhelő viszonyok, a fellépésekkel járó stressz és fizikai igénybevétel, valamint az apjától örökölt hajlam alighanem mind hozzájárulhattak ahhoz, hogy a harmincas évek legelején az amúgy is labilis és törékeny lány mentális egészsége rohamos hanyatlásnak indult. Szélsőséges hangulatingadozásai és gyakori dühkitörései miatt a teljesen kétségbeesett család szakembertől szakemberig hurcolta, egy ideig még maga C. G. Jung, a neves svájci pszichiáter is kezelte, aki súlyos skizofréniát állapított meg nála. A poétikus hajlamú szakorvos állítólag úgy jellemezte az állapotát, hogy Lucia és az apja is éppen egy folyó mélyére ereszkednek, azzal a különbséggel, hogy James búvárkodik, Lucia pedig süllyed. De hiába a szép allegória, a lányon ez nem sokat segített. A helyzet 1932-ben, James Joyce ötvenedik születésnapján vált tarthatatlanná, amikor Lucia egyik idegrohama közben egy székkel támadt rá az anyjára. Bátyja, a sikeres operaénekes Giorgio ezután elmegyógyintézetbe záratta (ahogy később saját feleségét, Helen Fleischmannt is, de ez már egy másik történet), és innentől kezdve Lucia Joyce a világ számára gyakorlatilag megszűnt létezni.

James és Lucia Joyce (fotó: flickr)

A kényszerzubbonyban és leszedálva elszállított lány élete következő évtizedeiben több intézmény kényszerű vendégszeretetét is élvezte. Legnagyobb támogatója, az apja 1941-ben meghalt, és ezt követően már az anyja sem látogatta többé, Giorgio is csak egyszer, akárcsak Beckett, aki szerzői jogdíjai egy kisebb hányadát Lucia kezelési költségeinek fedezésére ajánlotta fel. 1982-ben, 75 évesen hunyt el a northamptoni St. Andrew’s kórház pszichiátriáján, néhány évvel később pedig unokaöccse, a Joyce-hagyaték ellentmondásos megítélésű kezelője, Stephen megsemmisítette az összes levelét, írását, orvosi kartonjait, sőt állítólag még egy befejezetlen (vagy többé-kevésbé befejezett) regényét is, és ezzel, úgy tűnt, örökre ki is törölte őt a család történetéből. Újrafelfedezésére 2003-ig, Carol Loeb Shloss Lucia Joyce: To Dance in the Wake című könyvének megjelenéséig kellett várni, bár ha Stephenen múlik (aki mindent meg is tett azért, hogy rajta múljon), alighanem ez is a máglyán végezte volna. És azért mégsem lett a szomorú enyészeté minden relikvia. Bár a szigorú Joyce-unoka felszólítására Beckettnek is meg kellett szabadulnia a levelektől, amiket Luciától kapott, egyvalamit mégis élete végéig megtartott; egy fotót a lányról, abban a bizonyos ezüstszínű, pikkelyes, maga készítette fellépőruhában, a párizsi táncversenyen, élete talán legboldogabb napján.

James Joyce műveinek szerzői jogi védettsége pedig 2011-ben megszűnt.