Korom Gábor: „A kutya viselkedésproblémáinak 70 százalékáért a közeg a felelős”

Változott valamit az elmúlt, mondjuk, tíz évben a felelős kutyatartás?

Egyértelműen kijelenthető, hogy hatalmas változás van. Kezdjük mindjárt a legkézenfekvőbb jelenséggel: tíz éve egész konkrétan fuldokoltunk a kutyaürüléktől. Nem nagyon lehetett az utcákon úgy közlekedni, hogy ne lépjél bele valahol. Ehhez képest mostanra, nem azt mondom, hogy teljesen eltűnt, de az egész biztos, hogy radikális változás történt az ügyben. Persze, ezzel együtt sajnos rengeteg a rossz példa is…

Az állatkínzási esetekre gondolsz?

Tele vannak a hírek a különböző állatkínzási eseményekkel. Én mégis azt gondolom, hogy ez most leginkább azzal magyarázható, hogy végre valahára kinyílt a figyelmünk ebbe az irányba. Régen sokkal több ilyen eset volt, csak nem voltunk rájuk ennyire érzékenyek. Az engem megelőző generáció, de még az én generációm is egy olyan kultúrába nőtt bele, ahol vicces dolognak számított meggyújtani egy macska farkát. Ma ugyanez a rémtett nemhogy nem vicces, de óriási felháborodást vált ki az emberekből – egyébként teljesen jogosan. Sokat változott a világ, és azt gondolom, hogy sokat változott a kutyás kultúra, az állattartási tudatosság is, és mindenképp a pozitív irányba. A rossz példák ellenére is.

Emlékszem, amikor először lett kutyánk, a szüleim még úri huncutságnak gondolták a kutyaiskolát, évekkel később, a második kutyánknál pedig már alap volt, hogy megyünk. Ez is hozadéka az említett változásnak?

Abszolút. De ennek a jelenségnek is két arca van, és a kettő egymástól függetlenül is változott. Az első az, hogy régen a kutyaiskolákban jellemzően az elsődleges – és majdhogynem kizárólagos – képzési technika a parforce volt, fojtólánccal és szöges nyakörvvel, amire a kutyák nagy százaléka finoman szólva sem vevő. Mára bejöttek a különböző pozitív megerősítésen alapuló módszerek, amik már az érzékeny kutyákat is megszólítják. Merthogy miért is ne mehetnénk el egy yorkival vagy egy pekingivel a kutyaiskolába? Egy yorkinak sem élet, ha minden percét pórázon tölti, és a pekingivel is mennyivel egyszerűbb úgy, ha nem őrjöng a póráz végén. Arról már nem is beszélve, hogy ezekről a korábbi képzési kánon által figyelmen kívül hagyott fajtákról kiderült, hogy megfelelő technikával nemcsak hogy képezhetők, de sokkal jobb eredményeket érnek el, mint azt bárki gondolta volna.

Ha jól értem, akkor nem csak a sulikban használt képzési módszer újdonság.

Igen, a kutyatartói tudatosodásban is van változás. Méghozzá az, hogy egyre inkább úgy gondolkodunk: ha már van egy kutyám, akkor kapja meg azt, amire szüksége van. Ez azt jelenti, hogy a kutyával együtt vállalom azt is, hogy megfelelő életmódot, feladatokat és kihívásokat teremtek számára, és nem bezárom őt a lakás vagy épp a kert zárt közegébe. De változás ide vagy oda, azt még mindig kevesen tudják csak sajnos, hogy a kutya elsődleges szükséglete nem a mozgás és nem a kert, hanem a szociális interakció; a gazdájával töltött minőségi idő.

Szerinted ha a kutyákat kérdeznénk, mit válaszolnának arra a kérdésre, hogy mikor volt a legjobb kutyának lenni? A 21. századot mondanák?

Szerintem azt mondanák, hogy körülbelül 3000-5000 évvel ezelőtt. Csak halkan mondom, ma kezdünk ehhez visszatérni. Arra vonatkozóan egyébként, hogy mióta él együtt kutya és ember, százféle különböző tudományos megállapítás van: egyesek szerint 50 ezer éve, mások azt mondják, 80, de olyan is van, aki állítja, hogy immár több mint 150 ezer éve együtt élünk a kutyákkal. Nekem ez az utóbbi a kedvencem.. 

Ezt megelőzően viszont nagyon szoros interakciós közelségben élt az emberrel. És most, a harmadik évezred elején ehhez térünk vissza: a kutya újra bekerül a hálószobába és a nappaliba, amit már nem barlangnak és kunyhónak nevezünk, és közben lett autó, villamos és busz is, de a tény tény: a kutya ismét szoros közelségben él velünk. Még keresgéljük, hogy kell ezt csinálni, de ha azt vesszük, milyen elképesztő ütemben szaporodnak a kutyabarát munkahelyek, éttermek vagy szállodák, már látszik az irány. 

De az miért jó nekünk, ha magunkkal visszük a kutyát például dolgozni?

Itt élünk ezekben a hihetetlenül felgyorsult, naponta nagy tömegeket megmozgató városokban. Van egyfajta elhidegülés. Abban a pillanatban viszont, hogy belép a képbe egy kutya, az ember és ember közötti falak egyszerűen felolvadnak. Nem véletlenül indult el a kutyabarát munkahelyek számának növekedése: sokkal hatékonyabbá tud válni a munka azzal, ha jelen van egy kutya. Oldja a stresszt, ráadásul a szociális közeg felmelegítésével hozzájárul, hogy a munkatársak hatékonyabban tudjanak együttműködni. Egészen döbbenetes, hogy a kutya, ez az egyébként természeti lény mennyi mindent hoz az életünkbe. Az elkövetkezendő évtizedek egész biztosan komoly tudományt fognak majd kidolgozni arra, mit is csinál velünk a kutya. Mi ezt most még csak pedzegetjük.

A kutyák évezredek óta nem voltak hozzánk ilyen közel, mint most, mégis: a menhelyek országszerte fuldokolnak a leadott, megkínzott és sorsukra hagyott kutyáktól. Valamit nagyon elrontunk.

Kutyát vállalni felelősség. Pontosan úgy, mint a gyerekvállalásnál. Nyilván más a felelősségi szint, de ettől függetlenül él a párhuzam. Amikor kutyát vállalok, akkor vele együtt azt is vállalom, hogy történjen bármi is – betegség, költözés, viselkedésprobléma –, a következő években mellette fogok állni. Ez az, amiről sokan elfelejtkeznek: a felelősségvállalás hiánya az egyik legnagyobb probléma. Ugye, furcsa lenne egy szülőtől azt hallani, hogy „köszönöm, de ezt a gyereket mégsem kérem”. Én abban reménykedem, hogy hamarosan oda jutunk, hogy egy gazditól is furcsa lesz.

Attól tartok, ez azért nem holnap jön el.

Igaz. Azt hiszem, hogy korunk egyik alapvető betegsége, hogy a könnyű megoldásokat keressük. És az, hogy megszabadulok a kutyától, ha valami gond van vele, mindig egy könnyebb megoldás.

Hanem arról, hogy megdolgozunk azért, hogy megküzdjünk egy bizonyos problémával. Sőt, van egy olyan meggyőződésem is, hogy ha én valamiért egy könnyű megoldást választok, akkor ugyanaz a probléma később sokkal erősebben fog rám visszaköszönni.

Tudsz erre egy példát mondani?

Egyet? Számtalan példát el tudnék mesélni. Sőt el is mesélek egyet, csak így viccből. Úgy alakult, hogy minden költözésünknél a házzal együtt örököltünk egy kutyát is. Az egyik kutya, aki így került a családunkba, egy jámbor komondor volt, aki egyáltalán nem volt szocializálva. Én egy német juhászt vittem magammal, és figyeltem, ahogy ez a jól szocializált kutya pillanatok alatt elmeséli az új családtagnak a szabályokat. Például ha kinyílt a kapu, és a komondor ki akart rajta rohanni, a német juhász odament és jól lerendezte. Én pedig örültem, hogy ezzel nem kell külön foglalkoznom. És itt rontottam el. Mert az egy dolog, hogy a komondor innentől kezdve nem tette ki a lábát kapun, de csinált magának egy lyukat a kerítésen, és elkezdett szökdösni. Na, hát arról leszoktatni… Természetesen leszoktattam, de ha már az elején beletettem volna tíz egységnyi energiát abba, hogy megtanítsam neki a szabályokat, nem kellett volna később ezer egység ugyanerre.

Annak fényében, hogy igencsak rosszul állunk felelősségvállalás dolgában, kinek ajánlod ma az örökbefogadást?

Először is mindenkinek. Másodsorban pedig azoknak, akiknek fontos, hogy ne zsákbamacska kerüljön a családjukba. Időseknek, krónikus betegeknek, vagy valamilyen problémával küzdőknek – nekik az örökbefogadás lehetővé teszi, hogy a saját habitusukhoz legjobban illő kutyát válasszák ki. Egy kölyökkutyával nehezebb dolguk lenne, még akkor is, ha leszűrnek a fajtára. A fajtán belüli egyes egyedeknél nagyon nagy különbségek lehetnek.

Ha már örökbefogadás. A menhelyi kutyák sokszor azért kevésbé vonzóak, mint a kölyökkutyák, mert „érzelmi batyuval jönnek”. Mit mondanál azoknak, akiket a kutya múltja tart vissza az örökbefogadástól?

Egy megfelelő szocializációs közegben, a gazda megfelelő felkészültségével a problémák legnagyobb része jól kezelhető.

Még egy ugatós-harapós kutya esetében is?

Tudni kell, hogy a viselkedésproblémák 70 százalékáért – igen, ide tartozik a szeparációs stressz és az odakapdosás is – a közeg a felelős. Jó hír, hogy az ilyen viselkedésproblémák nagy részét – mintegy 90 százalékát – nagyon rövid idő alatt nagyon hatékonyan kezelni lehet. Szerencsére olyan korban élünk, mikor karnyújtásnyira van a segítség, szóval arra buzdítanám a gazdákat, hogy ha olyan problémával találkoznak, amit egyedül nem tudnak megoldani, kérjenek segítséget. 

A menhelyi kutyákkal kapcsolatban él a köztudatban egy olyan nézet is, hogy jobban kötődnek a gazdájukhoz, mint más kutyák. Te mit gondolsz erről?

Tapasztalom. Minden egyes alkalommal. Már csak azért is, mert a rendszerünkbe érkező kutyáknak közel 30 százaléka menhelyről került a gazdája mellé. Nagyon-nagyon elkötelezett és hálás tud lenni egy kutya azért, ha egyszer csak megérkezik a gazdája: ha becsönget a menhelyre, és elviszi őt haza. Persze vannak kutyák, akikre nem igazak a fentiek, de tény, hogy a „megváltó faktor” és a megváltóhoz való őrült kötődés általában jellemző ezekre a kapcsolatokra.

Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy a kutya–ember viszonyban éppen ennek a kötődésnek a kialakítása a legfontosabb. Hogy egy kutyának kötelessége félni attól, hogy elveszítheti a gazdáját, és amíg ez nincs így, addig a kutya csak kuty.

Így igaz.

Ezzel a szerződéssel mi, emberek egyetemes felelősséget vállaltunk a kutyafajért, és ez a felelősség a nem kutyatartókra éppúgy vonatkozik, mint a gazdákra. Attól a naptól kezdve mi tenyésztjük, mi tartjuk fenn, és mi működtetjük a kutya létezésének mindennapjait.

Tegnap beengedtük a barlangba, ma együtt villamosozunk, és elkísér a munkába is. Mit hoz a holnap a kutya és az ember több tízezer éves szövetségének?

Az ember megint vadászni fog a kutyájával, csak ebben a vadászatban, amit irodai munkának vagy épp kamionvezetésnek hívnak, nem kell meghalnia senkinek. El fogom vinni magammal oda, ahova éppen megyek. Merthogy a kutya családtag lett. És tudom, hogy ez nagyon disszonánsan hangzik, mert a kutya nem ember, de a kutya az ember társa, aki 147 ezer éven keresztül együtt járt az emberrel mindenhova. Azt gondolom, a jövőben ez köszön majd vissza egy magasabb tudatossági szinten: amikor a kutyát nem kitiltjuk a parkból, hanem megtanuljuk úgy kezelni, hogy minden további nélkül be lehessen oda vinni.