Magyar parasztasszony volt Amerika egyik leghírhedtebb női sorozatgyilkosa

A már hosszú évtizedek óta reménytelenül (ám roppant esztétikusan) pusztuló és rothadó Detroit, avagy közkeletű becenevén Motor City valaha az amerikai autógyártás fellegvára volt, ahova a világ minden részéből özönlöttek a munkások a jobb élet reményében, hogy aztán a  Ford, a Dodge vagy a Chrysler üzemeiben gürcöljenek lényegesen több pénzért, mint amennyit pennsylvaniai bányászként vagy baltimore-i dokkmunkásként kerestek. Magyarok is jöttek, persze, méghozzá igen szép számmal, négy jelentősebb hullámban: a századforduló környékén, majd az első és a második világháborút követően, végül pedig 1956 után. A huszadik század elején már a magyaroké volt az egyik legnagyobb emigráns közösség a városban. Honfitársaink főként a Detroit Delray nevű városrészében tömörültek, amely ennek köszönhetően ki is érdemelte a Kis Magyarország nevet (ezt persze még véletlenül se tévesszük össze a trianoni Kis-Magyarországgal). De hívták időnként Hunkytownnak is, az amerikás magyarok régi – és ma már szerencsére nemigen használt – gúnyneve után.  

Delray, sőt egész Detroit legmagyarabb részének a Barnes és különösen a Medina utca számított, ahol egy időben szinte kizárólag Heves megyéből, illetve azon belül is az aprócska Sarud községből származó emigránsok éltek; mintha csak egy képeskönyvi magyar parasztfalut zsúfoltak volna be a hatalmas amerikai iparváros egy eldugott utcácskájába. „A Medina egy külön kis világ volt, távol annak a nagyvárosnak a forgatagától, amelyhez tartozott” – írta Erdmann D. Beynon Crime and Custom of the Hungarians of Detroit (kb:  Bűncselekmények és szokások a detroiti magyarok körében) című 1935-ös tanulmányában, amelyből az is kiderül, hogy akadtak olyan idősebb helyi magyarok, nem is kevesen, akik gyakorlatilag egész életükben (vagy legalábbis egész felnőtt életükben) kis sem tették a lábukat Delray-ből, és természetesen angolul sem beszéltek egy szót sem. „Egyik szomszédom sem tud angolul. Ha ezek az amerikaiak annyira beszélni akarnak velünk, hát miért nem tanulnak meg a mi nyelvünkön?” – idézi Beynon az egyik detroiti magyart, bizonyos Mrs. Petrovicsot, akinek a maga szempontjából tulajdonképpen igaza volt.

Ezt a magára utalt, belterjes, különféle problémákkal – például alkoholizmussal – küzdő, meglehetősen babonás közösséget a húszas években egy titokzatos gyilkosságsorozat rázta meg. A szálak pedig egy középkorú, ugyancsak Sarud községből elszármazott magyar nőhöz, a delray-i boszorkány néven is emlegetett Veres Rózához vezettek.

Az egyébként jámbor nagymamaküllemű Veres (leánykori nevén Sebestyén) a Medina utcában lakott férjével, Gáborral, valamint fiaival, Gábriellel és Vilmossal, és abból élt, hogy szobákat (vagy inkább csak ágyakat) adott ki más emigráns magyaroknak. Aztán egyszer csak elkezdtek körülötte hullani az emberek. 1924-ben egy Sebestyén István nevű albérlője halt meg agyvérzésben, egy évvel később pedig két másik – hivatalosan alkoholmérgezésben. Bár az asszonyt kihallgatta a detroiti rendőrség, végül nem vádolták meg semmivel. Rá két évre aztán a férj, Veres Gábor és egy Tóth László (vagy János) nevű ágyrajáró vesztették életüket szénmonoxid-mérgezésben, és Róza néniről egyre vadabb dolgokat kezdtek suttogni a Medina utcabeli szomszédok: hogy ha úgy tartja kedve, farkassá tud változni; hogy szemmelverős; hogy sötét varázslatokat ismer; vagy hogy képes megbetegíteni a gyermekeket, és földönfutóvá tenni a szüleiket. Ugyan Veres Róza az újabb és újabb rejtélyes halálesetek (összesen vagy egy tucat) után időről időre ismét a rendőrség látkörébe került, senki nem mert vallomást tenni ellene.

A delray-i magyar boszorkány páratlan sorozatgyilkosi sikerszériája egészen 1931-ig tartott. Ekkor ölte meg ugyanis – a vádak szerint Vilmos fiával közösen – utolsó albérlőjét, a 68 éves Mák (vagy Makk) Istvánt. A történet eredetileg úgy szólt, hogy a ház falának támasztott hosszú létra tetején dolgozó Mákot Veresék egyszerűen a halálba taszították, de az is elképzelhető, hogy szerencsétlen férfit előtte még megmérgezték, leütötték, és – biztos, ami biztos – csak utána hajították ki az ablakon. Az asszony nagy pechére a környék demográfiai összetétele épp akkoriban kezdett átalakulni: kevesebb lett a magyar, és több az afroamerikai család, utóbbiak pedig kevésbé tartottak az állítólagos boszorkány szemmelverős praktikáitól.

Így aztán a gyilkosságnak több szemtanúja is akadt – többek közt egy 11 éves kislány, Marie Chevalia –, akik később részletes vallomást tettek a rendőrségen. Veres Róza eleinte mindent tagadott, sőt még angolul sem volt hajlandó megszólalni (noha valamennyire beszélte a nyelvet), majd azt állította, hogy baleset történt, és végül egyheti faggatózás után beismerte, hogy ő gyilkolta meg Mák Istvánt (bár később állítólag visszavonta a beismerő vallomást). A nyomozók a nő lakásán 50 (vagy 75) biztosítási kötvényt találtak, köztük a meghalt 12 albérlőjét, és persze mindnek a nő volt magyar nő volt a kedvezményezettje – a kártérítések teljes összege pedig nagyjából 70 ezer dollárt tett ki.

Az esetet természetesen hatalmas szenzációként tálalta a helyi sajtó, hisz egy női sorozatgyilkos már önmagában is igen figyelemre méltó, pláne, ha mellette még egy távoli, egzotikus országból származó boszorkány is. A sajtó és a közvélemény felől kifejtett erős nyomás pedig bizonyára közrejátszott abban, hogy a tárgyalást elég gyorsan lezavarták, és az 54 éves Veres Rózát, illetve fiát, Vilmost, aki épp csak betöltötte a 18-at, 1931 októberében életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, bár közvetlen bizonyíték nem mutatott arra, hogy ők ölték volna meg Mák Istvánt.

Azonban 12 év múlva egy agilis ügyvédnő, Alean Clutts ismét elővette az ügyet, és számos perújítási, valamint kegyelmi kérvény benyújtása után 1945 decemberében végre sikerült egy új tárgyalást tető alá hoznia, amelynek során aztán az esküdtszék Vereséket felmentette a gyilkosság vádja alól. Veres Róza az ítélet kihirdetése után állítólag ájultan omlott az ügyvédnő karjaiba.

Hogy a delray-i magyar boszorkány valóban kegyetlen sorozatgyilkos volt-e, vagy csupán egy keményen dolgozó emigráns asszony, aki a szenzációhajhász média, valamint a kapkodó és részrehajló  igazságszolgáltatás áldozata lett, ennyi év távlatából már nehéz megállapítani. Karen Dybis, a pár évvel ezelőtt megjelent Witch of Delray című könyv szerzője például az utóbbi mellett érvel. Szerinte ugyanis

• Veres Róza tárgyalása egyáltalán nem volt tisztességes, és leginkább egy koncepciós perrel kevert showműsorra emlékeztetett
• a vád egyik fontos tanúja, John Walker sok pénzzel tartozott az asszonynak, így korántsem nevezhető elfogulatlannak
• az emigráns közösségekben egyáltalán nem számított ritkaságnak akkoriban, hogy az albérlők által kötött biztosítási kötvényben a háztulajdonost kellett megjelölni kedvezményezettként

Szóval csak annyi biztos, hogy Veres Róza a mai napig a leghíresebb detroiti magyarnak, egyúttal valóságos legendának számít: emlékét még egy delray-i boszorkány fantázianevű koktél is őrzi.

További cikkeink sorozatgyilkosokról: 

• Imádják a nők az erőszakos true crime történeteket, és jó okuk van rá
• Ma már nem könnyű sorozatgyilkosnak lenni – bűnügyi profilozás Magyarországon
• Hidegvérrel megölnének minket, mégis imádjuk őket