Kurt Cobaint egyebek mellett azért is bírjuk, mert még a sikerei csúcsán is megmaradt igazi fanboynak, vagyis – magyar szakkifejezéssel élve – zenebuzinak: toplistákat írt, válogatáskazettákat készített és mindig gondosan ügyelt arra, hogy nyilvános szereplései alkalmával obskúrus (vagy legalábbis a több tízmillió lemezt eladó, világszerte stadionokban turnézó Nirvanánál jóval obskúrusabb) zenekarok és előadók pólóit viselje. Valószínűleg az a fajta srác lehetett, aki a közeli ismerőseit állandóan elfeledett belga szintipunk-lemezekkel és más hasonlókkal fárasztotta. Az interjúkban is előszeretettel méltatott más együtteseket és dalszerzőket, és egészen egyedülálló módon arról is szívesen beszélt, hogy kinek mit köszönhet – pontosabban, hogy kitől mit lopott (amivel nincs is semmi gond, hisz ahogy azt már mi is megállapítottuk egy korábbi cikkünkben: a művészet története egyúttal a kisebb-nagyobb lopások története is, csak vannak, akik ezt nem szívesen vallják be). Jellemző, hogy még a Nirvana legnagyobb slágerét, a Smells Like Teen Spiritet is nyilvánvaló Pixies-nyúlásként értékelte.
Nemkülönben jellemző az az anekdota is, mely szerint a Nirvana turnébuszában a korai időkben sokat pörgött egy kazetta, aminek az egyik oldalára a csilingelős, hatvanas éveket idéző gitárpopot játszó Smithereens aktuális lemeze volt felmásolva, a b-oldalon meg a korszak legextrémebb és legbrutálisabb metalzenekara, a svájci Celtic Frost szólt. Ma már ennek ugye nincs különösebb jelentősége, hisz mindenki mindent meghallgat (vagy: senki nem hallgat semmit, esetleg: mindenki a Spotify top 100-as listáit hallgatja), ám a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, amikor a popzene élet-halál kérdése volt, még sokkal nehézkesebben ment az átjárás a különböző műfajok és szubkultúrák között. Cobain viszont tényleg mindenféle zenét szeretett, a nagy, megkerülhetetlen klasszikusoktól (Beatles, Stooges, Black Sabbath stb.) egészen a kb. 30 darab akroni punk által számon tartott garázsbandákig. Erről – és nem mellesleg kifogástalan ízlésről! – tanúskodik az 50 kedvenc lemezének is a listája is, amivel a nagyközönség a 2002-ben kiadott Naplókban találkozhatott először. Sajnos mind az 50 lemezen nem tudunk most egyenként végigmenni (pedig milyen jó lenne!), de azért kiválogattunk néhány figyelemre méltóbb zenekart.
Pixies: Gigantic (Surfer Rosa, 1988)
„Meg akartam írni a tökéletes popszámot. Azaz gyakorlatilag a Pixiest próbáltam lekoppintani. Már az első pillanattól kezdve nagyon erősen kötődtem ehhez a zenekarhoz, és úgy éreztem, hogy nekem ott kéne játszanom. Vagy legalább egy Pixies-tribute bandában. Tőlük lestük le azt a bizonyos dinamikát, ami lágyból és csendesből hangosba és keménybe vált.” – Kurt Cobain a Smells Like Teen Spiritről
Vaselines: Molly’s Lips (Dying For It, 1988)
Ezt a rendkívül cuki, infantilis és fülbemászó rágógumizenét játszó, eredetileg csak három évig aktív skót indiepop-duót Glasgow pinceklubjainak vonzáskörzetén kívül alighanem a kutya nem ismerte volna, ha Cobain nem áradozik a sajtóban a tagok – Eugene Kelly és Frances McKee – dalszerzői tehetségéről, illetve ha nem dolgoz fel tőlük három számot (Molly’s Lipset és a Son of a Gunt a Hormoaning EP-n, illetve az Incesticide-on lehet megtalálni, a Jesus Wants/ Doesn’t Want Me for a Sunbeam pedig az Unplugged koncert egyik csúcspontja volt ). Szóval, köszönjük, Kurt!
The Shaggs: Who Are Parents? (Philosophy of the World, 1969)
A valaha volt legfantasztikusabb rossz zenekar, a Shaggs egyszer talán már a külön cikket is megérdemelne, úgyhogy most nem írnánk róluk többet. Ez nagyjából egy rosszul sikerült agyműtét popzenei megfelelője.
Millions of Dead Cops: Corporate Deathburger (s/t, 1982)
Lehet rossz egy zenekar, aminek az a neve, hogy Milliónyi Halott Zsaru? Hát, nyilván nem! Amúgy ez itt tipikus korai amerikai hardcore punk: gyors, hangos, bárdolatlan, kissé militáns, nagyon vicces és leplezetlenül szélsőbalos. Egy kedves történet szerint, amikor az ifjú Kurt 1985-ben a HOMOSEXUAL SEX RULES feliratot fújta fel egy aberdeeni épület falára, és elkapták a rendőrök, a motozás során egy gitárpengető, egy kulcs, egy doboz sör és egy gyűrű mellett egy Millions of Dead Cops-kazettát találtak nála.
Gang of Four: Damaged Goods (Entertainment!, 1979)
Nemcsak Kurt szerint, hanem szerintünk is a világ egyik legjobb lemeze! A Gang of Four csontszáraz, izgága és agitatív funkos posztpunkját sokan próbálták meg leutánozni, többek közt például a Red Hot Chili Peppers nevű zenekar, de ennek a mesterműnek még csak a közelébe sem jutottak (ahogy később maga a Gang of Four se).
Kleenex/Liliput: Die Matrosen
(itt Cobain nem nevezett meg konkrét lemezt, csak annyit írt, hogy „bármi” – ez a szám egyébként 1980-ban jelent meg kislemezen)
Nem kell ahhoz hidegháborús paranoiában vagy elnyomó fasiszta, kommunista diktatúrában élni, hogy magas művészi színvonalon lázadhasson az ember. A Kleenex például a jóléti, ám popzeneileg nem különösebben fontos Svájcból indulva vált megkerülhetetlen, máig sokat hivatkozott zenekarrá a saját a műfajában, a zürichi csajok rövid, ám intenzív karrierjét pedig még az sem akasztotta meg, hogy menet közben nevet kellett változtatniuk az eldobható arctisztító kendőjéről is ismert amerikai papírgyártó cég miatt. A zenekar legnagyobb slágere talán a Die Matrosen, amit a melankolikus szaxofon és a vidám fütyörészés kontrasztja tesz emlékezetessé, és aminél tényleg kevés fülbemászóbb szám létezik – írtuk három éve, és ehhez nem is nagyon tudunk mit hozzátenni.
The Raincoats: No Side To Fall In (s/t, 1979)
Hát, ezzel a lemezzel tényleg nagyon könnyű szerelembe esni, úgyhogy maximálisan megértjük Kurtöt, aki 1993-ban elragadtatott ajánlót írt a Raincoats-újrakiadásokhoz (viszont mi az 1981-es Odyshape című lemezt még nagyobb szeretettel ajánljuk!).
Young Marble Giants: Music for Evenings (Colossal Youth, 1980)
A minimalista, melankolikus és csendes posztpunkban utazó, semmi máshoz nem hasonlítható hangzásvilágú YMG összesen két évig működött, és a maga idejében nem sok embert érdekelt, azonban a feloszlása után szépen-lassan komoly kultusza alakult ki, köszönhetően részben a zenekar egyik nagy apologétájának, Kurt Cobainnek, aki saját bevallása szerint egy időben valósággal bele volt zúgva az énekesnő Alison Stattonba (amit meg is értünk).
Void: Who Are You (Faith/Void Split LP, 1982)
Ez itt bizony az amerikai hardcore punk Szent Grálja, vagy micsodája (mondjuk a szakértők szerint elég csak a Void-oldalt meghallgatni)
Beat Happening: Indian Summer (Jamboree, 1988)
Ez pedig a kétakkordos, motyogós-mormogós, kardigános twee popé. Az Indian Summer meg kábé a műfaj Für Elise-e, annyian dolgozták fel.
Flipper: Sex Bomb (Album – Generic Flipper, 1982)
A Flipper egyértelműen punkzenekar volt, azonban nyaktörő tempójú idegrohamok helyett lassan és vészjóslóan örvénylő, időnként kifejezetten hosszú és monoton számokat játszott, ráadásul a kortársaknál sokkal zajosabban. Erre még táncolni is lehet. Vagy esetleg ritmikusan mozogni. Illetve inkább rángatózni.
Public Image Ltd: Track 8 (The Flowers of Romance, 1981)
„Ez egy csodálatos lemez. Totálisan kompromisszummentes. Tulajdonképpen csak annyiból áll az egész, hogy Johnny Rotten kántál különböző dobütemekre, de valamiért mégis működik” – állapította meg Cobain a Flowers of Romance-ről, mellesleg igen éleslátón. Ezt a lemezt még a független popzene antitézisét megtestesítő Phil Collins is nagyra értékelte!
Wipers: Doom Town (Over The Edge, 1983)
A Wipersszel pedig megszületett az érzelmes, önemésztő és befelé figyelő punk rock. Talán ez a Nirvana legközvetlenebb előképe (persze a Pixies-en kívül): nem csoda, hogy Cobain három lemezt is beválogatott a listájára a zenekartól.
Még több Nirvana az nlc-n:
- „Azt mondta, egyszer rákacsintott a Kurt Cobain-posztere” – A Nirvana 25 éve elhunyt frontemberére emlékezünk
- 50 éves lenne Kurt Cobain – 7 emlékezetes fotó a zenészről
- Fotóritkaság: amikor a Nirvana beült a Gerbeaud-ba
kiemelt kép: Jeff Kravitz/FilmMagic, Inc