2021: az év, amikor a filmkészítő nők átvették az uralmat

Az utóbbi években számos jogos panasz hangzott el arra vonatkozóan, hogy a filmipar mennyire nem hagyja érvényesülni a női hangokat és a női nézőpontokat. Statisztikák tömkelegét láthattuk arról, hogy milyen kevés lehetőséget kapnak a stúdióktól a filmet rendezni kívánó nők, milyen kevés a női producer és döntéshozó a stúdiók berkeiben. Még egy külön teszt, a Bechdel-teszt is létrejött, amiben azt nézték, hogy szerepel-e egy filmben legalább két nő, akik a férfiakon kívül másról is beszélgetnek, és sajnos kiderült: kényelmetlenül sok film bukott el rajta évről évre.

A #metoo kavarta hullámok nemcsak azért jöttek jól, mert leleplezték és háttérbe szorították a Harvey Weinstein-féle ragadozókat, hanem azért is, mert felhívták a figyelmet arra, hogy bár a bolygónk lakosságának felét a nők adják, a filmipar mennyire kevés figyelmet fordít arra, hogy az ő történeteikkel is foglalkozzon, lehetőleg az ő nézőpontjukból elmesélve. Persze jöttek az ígéretek, hogy mostantól figyelni fognak erre, hirtelen a női rendezőkkel való közös munkától ódzkodó cégek (Blumhouse, Marvel, Lucasfilm…) sorra jelentették be, hogy a következő filmjüket végre egy rendezőnőnek adják, de nagy kérdés volt, hogy ez csak a látszat, vagy valódi áttörésnek lehetünk-e szemtanúi.

Fordulóponthoz értünk

Egy film elkészítése évekbe telik, ráadásul a tavalyi pandémia mint minden folyamatot, ezt is lelassította, de 2021 az első év, amikor a filmszerető néző tényleg azt érezheti, hogy mind a moziban ülve, mind a streamingszolgáltatók kínálatát nézve egyre több női szemszögből elmesélt sztorival találkozhat. Ahhoz még túl korán van (még van hátra három hónap az évből), hogy lássuk a statisztikákat, de nézőként és filmrajongóként azért már érezni lehet, hogy beindult valami. Az idei négy Marvel mozipremierből kettőt nők rendeztek, az év kapásból úgy indult, hogy egy filmrendezőnő, Sian Heder filmje, a CODA nyerte meg a Sundance Filmfesztivált, majd a fesztivál történetének legnagyobb businessét produkálta azzal, hogy az Apple TV+ rekordösszegért vásárolta meg a forgalmazási jogokat, és ha körbenézünk a magyar filmek között, láthatjuk, hogy az év legnagyobb filmeseményét is egy nő, Enyedi Ildikó produkálta A feleségem történetével. Óriási esemény volt még Chloé Zhao Oscar-győzelme is A nomádok földjével, júliusban pedig az szólt óriásit, hogy Cannes történetében másodszor nyerte meg nő az Arany Pálmát, méghozzá Julia Ducournau egy provokatív és sokkoló filmmel, a Titánnal. Miután a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Arany Oroszlánját is egy rendezőnő, Audrey Diwan vihette haza Az esemény című illegális abortuszt bemutató bivalyerős drámájával, nehezen vitatható, hogy fordulóponthoz értünk.

Milyen történetek és témák foglalkoztatják az új generáció legsikeresebb rendezőnőit? Egészen különbözőek. Sian Heder CODA-ja család- és felnövéstörténet egyben, ami a szoros családi kapcsolatok és az elengedés témáját járja körbe. Chloé Zhao A nomádok földje című munkája egy tabló azokról, akik a társadalom perifériájára szorultak, egyben pedig egy történet a szabadságvágyról, az öregedésről és Amerikáról. Julia Ducournau Titánja témagazdag alkotás, de ha a lényegét próbáljuk megfogni, talán mondhatjuk azt, hogy egy igazán punk LMBTQ mozi a test átalakulásáról, a nemek fluiditásáról és a feltétel nélküli, a nemeket nem ismerő szeretet erejéről. Audrey Diwan Az eseménye ezzel szemben a férfiak uralta társadalmak kritikája, ami azt mutatja be, milyen tragédiákhoz vezethet, ha a nők nem rendelkezhetnek szabadon a testük fölött. Látszólag nagyon különböző filmek, mégis van, ami összeköti őket: mind a négy rendező rendkívüli empátiával áll a hőseihez és a választott témájához, szuperérzékenyek és a maguk módján mind azért küzdenek, hogy mi, emberek jobban megértsük egymást.

Titán, a tartalmas provokáció

A nomádok földje már régóta látható a hazai mozik műsorán, a CODA-ról pedig már írtunk a nyár végi Apple TV+-os premier apropóján, így most a két legfrissebb győztest, a Cannesban Arany Pálmát kapó Titánt és a Velencéből Arany Oroszlánt hazahozó Az eseményt fogom bővebben bemutatni. A Titán a kettő közül egyértelműen a megosztóbb alkotás, szeretni nem igazán lehet (mint ahogy az egyik híres angolszász kritikus, Guy Lodge fogalmazott a Twitterén: a rendező akkor végezte volna rosszul a dolgát, ha a Titán szerethető lenne), de értékelni és szórakozni rajta annál inkább. Színpompás képekbe és dögös zenei aláfestésbe csomagolt nyílt és felvállalt provokáció, ami azzal a szándékkal készült, hogy meglepje és sokkolja a nézőit, ugyanakkor jóval több egy üres sokkolásmaratonnál. Az egész egy nagy, allegorikus mese, amit hiba a realitás talajáról vizsgálni, mert onnan nézve nincs sok értelme.

Hipermaszkulin környezetben kezdünk. Gyerekkori balesetének bemutatása után egy extrém sztriptízklubban látjuk viszont Alexiát (Agatha Rousselle), ahol rudak helyett vagány verdákon táncolnak a lányok, a férfiak pedig a nyálukat csorgatják rájuk. A műsor után egy fickó az autójáig követi a lányt, zaklatni kezdi, Alexia pedig szokatlan nyugalommal nyírja ki és viszi el a hulláját. Látszik, hogy nem először csinál ilyet: sorozatgyilkos a lelkem. Amikor a következő gyilkossága nem úgy sikerül, ahogy eltervezte, ráadásul teherbe esik egy autótól (!!!), menekülnie kell, és egy hirtelen ötlettől vezérelve fiúnak álcázza magát, és azt hazudja, hogy ő egy tűzoltóparancsnok (Vincent Lindon) hosszú évekkel ezelőtt eltűnt fia, aki váratlanul előkerült.

Alexia a tűzoltók között aztán ismét egy rendkívül maszkulin környezetben áll helyt, miközben a terhes hasát és a nőiségét egyre nehezebb elrejtenie. Agyamenten hangzik? Pedig alig karcoltam a felszínt. Ducournau szinte ötpercenként mutat valamit nekünk, amin felszisszenhetünk, legyen az mellpiercingbe beakadt, majd onnan kitépett hajcsomó vagy egy fej szabályos széttrancsírozása egy székláb segítségével. Biztos lesznek majd, akik az elsőre öncélúnak ható képek láttán szabályosan kimenekülnek majd a moziból, de a Titán provokatív ugyan, de nem öncélú. A radikális képeivel a nemek közti határokat törli el, és a magja végső soron az abszolút szeretet, ami nem ismer akadályokat és korlátokat: minden sokkolás ellenére a film vége rendkívül megható és emberi. Hiába az extrém erőszak és a nyersen bemutatott szexualitás, végül csak két embert látunk, akik tiszta szívvel szeretik egymást, és erre mindennél nagyobb szükségük van.

Az esemény: egy tökéletes érv az abortusz lehetősége mellett

Az abortusz lehetősége a legtöbb nyugati országban viszonylag könnyen és szabadon hozzáférhető már hosszú ideje, így könnyű azt állítani egy abortusz mellett kiálló filmről, hogy nem túl időszerű a mondanivalója. Csakhogy a világ alakulása azt mutatja, hogy sajnos számos országban újra meg kell majd vívni azt a küzdelmet, amit a nők évtizedekkel ezelőtt egyszer már megvívtak. Texasban például a szövetségi kormány akaratával szembemenve az állam éppen mindent megtesz azért, hogy ellehetetlenítse a nők számára a legális abortusz lehetőségét, ráadásul Mike Pence, az Egyesült Államok legutóbbi alelnöke e sorok írása idején épp Magyarországon érvel a legális abortusz eltörléséért a Demográfiai Csúcs nevű rendezvényen, és hiba lenne azt hinni, hogy a közönségben ne lennének az ötletének magyar támogatói.

Audrey Diwan filmje 1963-ba visz vissza bennünket, de a rendező nem tolja az arcunkba a korszakot, kicsit mások a ruhák, másfajta zenék szólnak és senki kezében nincs okostelefon, de azt érezzük, hogy amit látunk, akár ma is megtörténhetne. A 23 éves Anne (a film nagy felfedezettje, Anamaria Vartolomei) munkásosztálybeli családból jutott el az egyetemig, és akadémikus pályafutásról álmodozik, ám az egyik hétvégi románca után pár héttel megtudja, hogy gyermeket vár. Már heteket csúszik a menstruációja, ezért orvoshoz fordul, aki közli vele a hírt, és a lány kérdésére egyben azt is elmondja, hogy nincs hivatalos módja a magzat eltávolításának. Márpedig 1963 Franciaországában, ha egy nő megszakította az egyetemet gyerekvállalás miatt, utána már nem volt lehetősége visszamenni pár évvel később, hogy befejezze, amit elkezdett. Anne álmai így egy csapásra törnek össze: szeretne egyszer majd gyereket, de attól a férfitól, akit ő választott, és csak azután, hogy már élt egy kicsit és olyan karrierrel rendelkezik, amiről álmodozott.

Egy rosszul elsült kaland miatt azonban mindezt kidobhatná az ablakon, csakhogy Anne-t nem olyan a fából faragták, hogy csak úgy feladja az álmait. Akkoriban az abortuszért a franciáknál börtön járt, és nemcsak az kerülhetett rács mögé, akin elvégezték, hanem az is, aki segédkezett benne. Akár csak azzal is, hogy tud valakit, aki segíthet. Az eseményben Anne órája ketyeg, feliratokban jelzik nekünk, hogy éppen a terhessége hányadik hetében jár, és ahogy haladunk előre az időben, sorra fogynak el a lány lehetőségei. Ahogy közeledünk a harmadik hónaphoz, a film szinte már thrillerként kezd működni, és egy olyan társadalom fiataljait mutatja be, ahol mindenki szexelni akar, de a lányok a következményekért sokkal súlyosabb árat fizethetnek, mint a férfiak. A film aztán egy illegálisan, egy konyhában elvégzett abortuszban, majd a következmények drasztikus megmutatásában (a wc-jelenetben olyan dolgokat láthatunk, amiket nagyon nem szeretnénk) csúcsosodik ki, méltó párjává válva a román 4 hónap, 3 hét, 2 nap című román drámának. Diwan mozija az érzelmeinkre és az eszünkre is hatva érvel amellett, hogy az abortusz lehetőségének elvétele a nőktől egy barbár és gonosz tett, és akik döntenek róla, jellemzően soha nem szembesülnek a döntésük következményeivel.

A Titánt a CineFest Miskolc Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttuk, a magyar mozikban október 28-tól lesz látható. Az eseményt a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttuk. Egyelőre magyarországi bemutatóról nem érkezett hír.

Olvass szuper filmekről az nlc-n!

• Túl okos a nő? Diliházba vele!
• Utolsó éjszaka a Sohóban – Láttam az év legszórakoztatóbb filmjét
• Nem Kristen Stewartot láttam a filmben, hanem Diana hercegnőt – Megnéztem a Spencert