Jobb kint, mint bent: az üvöltözés az új jóga?

Érezted már úgy, hogy legszívesebben teljes erődből kiabálnál, hogy kiadd magadból a stresszt egy nyomasztó munkanap után?  Szívesen üvöltenél trágárságokat a párnádba, amikor a családod az agyadra megy? Talán csak egy szabad térre vágysz, ahol King Kongként döngetheted a mellkasod, miközben a hegyek visszaverik a hangodat?  Ha valaha is kiabáltál már valakivel, akkor tudni fogod, hogy a belső feszültséged kihangosítása erőteljes, terápiás hatású verbális feloldás lehet. Az égető vágy az ordítozásra természetes és mindaddig hasznunkra válik, amíg nem másokra irányul. Mivel a düh és az ordítás impulzusnak elfojtása nem túl egészséges, érdemes megtalálnunk a kifejezés módjait úgy, hogy ne másokat bántsunk.

Terápiás hatás

A sikoly- vagy üvöltésterápia (másik nevén primal therapy) a 70-es évek ellenkultúrájában gyökerezik, amit egy bizonyos Arthur Yanov pszichológus az elfojtott traumák kezelésére fejlesztett ki. Terápiája azon az elképzelésen alapul, hogy a neurózis az elfojtott gyermekkori trauma eredménye. Janov szerint a trauma kezelésének legjobb módja az, ha a páciens felidézi és újrajátssza a traumás élményt, és kifejezi az elfojtott haragját vagy frusztrációját – és ez kulcsfontosságú – „spontán és féktelen sikolyokkal, hisztériával vagy erőszakkal”.

Yanov hívei, elsősorban John Lennon és Yoko Ono, arra a fajta sikoltozásra esküdtek, amely szerintük „biztonságos módon hozzáférhetővé teszi az elrejtett érzéseket”. Bár Yanov munkásságát a mainstream pszichológia háttérbe szorította, Lennon szerint a terápia olyan változást hozott, amely lehetővé tette számára, hogy „embernek érezze magát”.

Az ősfájdalom megszüntetése érdekében Dr. Janov felkérte a betegeket, hogy térjenek vissza gyermekkorukba. Irodáját kiságyakkal és játékokkal rendezte be, pácienseit pedig bátorította hüvelykujjuk szopására, mert úgy vélte, csak ha elérik korábbi csecsemő állapotukat, akkor juthatnak hozzá az ősfájdalomhoz, amelyet elfojtottak. Miután a páciens hozzáfért az ősfájdalomhoz, bármilyen rendelkezésre álló eszközzel kiengedhette azt: erőszakkal (például párna püfölésével), sírással és ordítozással. A terápia hatásosságát azonban sokan vitatták később: 1975-ben Tomas Videgård pszichológus interjút készített a betegekkel a Janov által alapított Primal Centerben végzett kezelés megkezdése előtt és után; vizsgálatában a páciensek csaknem egyharmada idő előtt hagyta el a terápiát, összességében az alanyok 40 százaléka volt elégedett az eredménnyel. Ennek némileg ellentmond egy 1983-as tanulmány, amelyben 13 üvöltésterápiával kezelt beteget értékeltek a kezelés előtt és után. Tíz betegnél neurózis, háromnál pedig személyiségzavar állt fent a DMS-III (a pszichiátria zavarok klasszifikációs rendszerének) kritériumai szerint. A tanulmány megállapította, hogy a terápiában részesülő 11 betegből nyolc állapota hatalmas és végleges javulást mutatott, az egyik betegnek „a kezelés hatására azonban affektív pszichózisa lett”.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy jó üvöltésnek káros hatásai lennének, sőt: az ordítás az emberi működés mindhárom szintjén, a kognitív (gondolkodás), az érzelmi (érzések) és a viselkedés szintjén is megkönnyebbülést nyújt, mivel az összes érzékszervet egy tevékenységbe vonja be, amely a megkönnyebbülést eredményezi. A kínaiak számára generációról generációra a hagyományos orvoslás és a népi kultúra része az üvöltözés gyakorlata, mivel úgy tartják, az ordibálás jót tesz a tüdőnek és a májnak. Sőt az üvöltés az erőnlétünket is növelheti: az Iowa Állami Egyetem kutatói a „csatakiáltást” használó és nem használó harcművészek markolásának erejét mérték. A technika magában foglalja a rövid kiáltást, amikor támadólépést hajtanak végre. A tanulmány azt találta, hogy a résztvevők markolásának ereje körülbelül 7 százalékkal nőtt, amikor egy rövid kiáltást hallattak, ahhoz képest, amikor nem. A teniszezők kiáltása szintén segíti megőrizni az erőnlétüket, több erőt vinni az ütéseikbe. Egy tanulmányban megállapították, hogy a levegő erőteljes kilégzése egy gyors kiáltás vagy morgás útján hatással van az ütés erejére. Sőt kimutatták azt is, hogy amikor úgy igazán kieresztjük a hangunkat, testünk endorfinokat bocsát ki, ami jó érzéssel tölt el minket.

A tiltott düh

Yanov munkássága után ötven évvel az érzelmek – különösen a harag – hallható kifejezése még mindig széles körben kerüli a kultúránkat. „A harag egy alapvető érzelem, amelyet nem tudunk jól kezelni, és gyakran azt tanítják nekünk, hogy ennek külső megnyilvánulása nem elfogadható vagy helyénvaló” – erősíti meg ezt a vélekedést David Rabin, MD, Ph.D., idegtudós. és pszichiáter, aki a krónikus stressz hatását tanulmányozza az emberekben. Egy kiszakadó sikoly vagy oroszlánszerű üvöltés tehát ijesztő lehet, mert azt hihetjük, az érzelmeink túl gigantikusak ahhoz, hogy a külvilágban is megjelenjenek. De amint „elengedjük a feszültséget”, hihetetlen kiterjedtséget érezhetünk a mellkasunkban. Miután elfogadjuk, megtiszteljük és kifejezzük dühünket, az felszabadító érzésekkel jár.

Bizonyos értelemben a koronavírus-járvány kollektív harag, bánat, szorongás és félelem keltő volta némileg normalizálta ezeket az ősi dührituálékat. A The New York Times például zseniális ötlettel állt elő, és létrehozta a Primal Scream Line-t, amely arra hívja azokat, akiknek üvölthetnékjük van (különösen a home office-ban lévő szülőket), hogy hívják fel a forródrótot, és kiabáljanak, nevessenek, sírjanak, vagyis nyugodtan eresszék ki a gőzt egy hívás erejéig. Az Izland turisztikai látványosságait reklámozó Promote Iceland „Let It Out” reklámkampánya pedig arra hívja a turistákat, hogy látogassák meg az országot, és üvöltsék a lezárások és a közösségi távolságtartás miatti frusztrációjukat a festői tájba, amelyről az ország híres. Ha ez nem lehetséges, a LooksLikeYouNeedIceland.com webhelye arra ösztönöz, hogy rögzítsük az ordításunkat, töltsük fel, amit aztán az illetékesek a „vadonba engednek”.

A próbálkozások ellenére azonban a düh még mindig tiltott érzelem. Nemcsak embertársaink néznek minket őrültnek, ha vörösödik a fejünk, de spirituális, sőt egyes pszichológiai irányzatok is „negatív” érzelemként utalnak rá, ami csak erősíti a félelmünket és szorongásunkat a düh és harag érzete iránt. Robert Bly pszichológus rámutat, a harag mint elsődleges biológiai érzelmünk gyakran pusztítással vagy kegyetlenséggel társul, mégis hatalmas különbség van aközött, hogy megszálltak-e minket az ősi és dühös késztetéseink, vagy hogy kapcsolatban vagyunk-e velük. Annyira sokan félnek az előbbitől, hogy elzárkóznak az utóbbitól. „Iron John” című könyvében Bly a Wild Man, vagyis a vad ember archetípusáról ír, amellyel sok modern férfi és nő küzd. Ez az az archetípus, amely összeköt bennünket állati ösztöneinkkel és agressziónkkal, enélkül hiányzik belőlünk a dinamizmus és a valódi erő. És ez az az archetípus, amelytől elvágjuk magunkat, amikor félünk saját haragunktól.  Pedig ennek az érzelemnek is fontos funkciója van: a határainkról tájékoztat minket, arról, hogy ki kell állnunk magunkért, meg kell védenünk magunkat valamivel vagy valakivel szemben. Ám a harag kifejezése nem csupán azt az elsődleges funkciót szolgálja, hogy válaszoljunk egy fenyegetésre, elkerüljük a fizikai sérülést; de segít meglátnunk, kik vagyunk, és mit tartunk a legdrágábbnak, így lehetővé teszi, hogy az értékeinket képviselve hitelesebben kapcsolódjunk másokhoz. Minél inkább elnyomjuk azonban a haragunkat, annál inkább torzul a „jelzőrendszerünk”, azaz vagy egyáltalán nem jövünk dühbe, amikor pedig kellene, vagy akkor is elszakad a cérna, amikor nincs rá okunk. Azonban ha megtanuljuk hatékonyan „kicsatornázni” magunkból, akkor akár hajtóerő is lehet belőle, ráadásul helyénvalóbb válaszokat adhatunk bizonyos élethelyzetekben.

Add ki magadból!

• Fizetős dühöngőben stresszmentesítik magukat a brazilok
• Legyél mérges! A tudomány szerint jót tesz neked