„Rájöttem, hogy évek óta gonosz mostoha szemmel nézek magamra” – Meseterápiás foglalkozáson jártunk

„És mit csináltok, elemzitek a mesét?” – tették fel a kérdést, amikor elmondtam, hogy meseterápiás foglalkozáson vettem részt. Az utóbbi években Boldizsár Ildikó író, mesekutató és tanár munkája nyomán egyre inkább köztudatba kerül, hogy a népmesék nemcsak választ adnak személyes kérdéseinkre, de képesek irányt mutatni és segítenek visszatalálni a rendhez. De mi történik akkor, ha nemcsak olvassuk, de célzottan, csoportban egy meseterapeuta vezetésével dolgozunk a mesékkel? És ha nem elemezzük a mesét, mint a magyar órán, akkor mit is csinálunk pontosan?

Kreil Melinda kétnapos meseterápiás foglalkozásának témája a Rend/Teremtés volt. A csoportot azoknak ajánlotta, akik szeretnék megismerni és kibontani valódi értékeiket, de gátolva érzik magukat céljaik elérésében, nem főszereplők a saját életükben, elakadtak, változtatni szeretnének, de nem tudnak lépni, vagy többre lennének képesek, de nem hiszik, hogy ez lehetséges. Jelen élethelyzetemben főleg az utóbbi kettő állítást éreztem igaznak magamra.

Három Hamupipőke-történetet kapunk előzetes elolvasásra (ezekből a típusú mesékből becslések szerint 300-3000 van a világban): a Hamupipőkét, a Nyírfácskát és egy tibeti mesét, A lány és a démonokat Szirtes Szabó Kata fordításában. Egy feladatot otthon kellett elvégeznünk: figyeljük meg mindegyik történetben, melyik az a három mondat, ami a legerősebben hat ránk. Később, a foglalkozáson ezt a kilenc mondatot redukáltuk le egyre, amely a leginkább rezonál életünk aktuális elakadására, és ezzel a mondattal indultunk neki az útnak.

Számomra a legmegérintőbb mondat a Nyírfácska című mesében szerepelt. Hiába volt meg a bál és a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”, a boszorka még ezután is kísértette a lányt, aki a „Már megint ártani akarsz nekem?” felkiáltással – talán a rémülettől, talán mert nem voltak eszközei a megküzdéshez – szarvassá változott. Mintha magam is egy belső visszahúzó erő áldozatává válnék újra és újra, rendre „elvarázsolódnék”, lefagynék, cselekvésképtelenné válnék a belső hangok hatására, ami miatt nem tudnék előre haladni az életemben, a céljaim felé. Mintha az időről-időre felbukkanó, korlátozó belső hangoknak azonnal szót fogadnék, és hagynám, hogy uralkodjanak rajtam. Melinda kérdéseinek segítségével sikerült megalkotnom az úgynevezett „iránytű mondatomat”, amihez mindig fordulhatok, ha a foglalkozás folyamatában elveszíteném a fonalat. 

– szólt a kulcskérdésem.

A továbbiakban ezeknek a hangoknak a konkretizálása következett, illetve az, hogyan hatnak ezek rám, miként akadályozzák meg a vágyaim teljesítését. Persze mindenki a saját problémáját bontotta tovább – ahogy Melinda fogalmazott, „csoportban dolgozunk, de elsősorban önmagunkkal”. Amikor megkért minket arra, hogy érzékszerveinkkel is helyezkedjünk bele a mese terébe, és érezzünk rá, hol látjuk magunkat, lelki szemeim előtt a Nyírfácska mese azon pontján fedeztem fel magam, ahol a boszorka lányát a herceg keresztbe fekteti a víz felett, hogy ő legyen a híd, majd a lánnyal átsétálnak rajta. A boszorka lánya mozdulni sem tud, csak nyújtózkodik és kapaszkodik, és gyötrődik, majd szomorúan így kiált: „bárcsak arany bürök nőne ki a testemből, akkor anyám rám találna!” Meglepett, hogy ez a mesei jelenet merült fel bennem, de emlékeztem, hogy olvasás közben is nagy hatással volt rám, és mélységes együttérzést éreztem a mostohalány iránt.

Ahol meglátjuk magunkat a mesében, az fontos üzenetet rejt rólunk, aktuális élethelyzetünkről. Ahogy az is, melyik szereplő bőrében tudunk aktuálisan belehelyezkedni. Mindkettő folyamatosan változásban van egy terápia során, és akár az összes szerepet is végigpróbálhatjuk, más szemszögből rálátva így a problémára. A mesében akkor a mostohalánnyal azonosultam, és mélyen, az együttérzés által össze is tudtam vele kapcsolódni, hiszen már évek óta éreztem magamban ezt a hídszerű mozdulatlanságot. Ez a kifeszített „hídállapot” pedig azzal járt, hogy egy ideje már úgy éreztem, felettem csak úgy átmegy, áttrappol az élet, és bizonyos dolgokban, a céljaimban sehogy sem tudtam A pontból B-be jutni. De miként kerültem ebbe a belső lelki helyzetbe, mi juttatott ide? A feladat nem több volt, mint rájönni erre, és ebből a kiinduló pontból, a „hídállapotból” eljutnom lelkileg (később aztán a valóságban is) a mese végéig, vágyaim teljesüléséig.

A bennünk élő mostohák

Carl Gustav Jung, a XX. század egyik legmeghatározóbb pszichológusa archetípusoknak vagy ősi képzeteknek hívta az emberi tudat közös tartományát, az ősidők óta meglévő általános képeket, amelyeknek kifejeződései a mítoszok és a mesék. A mesék világa a lelkünk mélyén él, de nemcsak a hős vagyunk mi magunk, de a mese összes szereplője pszichénk valamelyik részét testesíti meg a mesei út által is szimbolizált lélektani fejlődésben. A Hamupipőke-mesékben szereplő gonosz mostohák így szintén bennünk élnek, akármennyire is kényelmetlen ezt elfogadni.

De milyenek azok a belső hangok, amelyektől szarvassá válik az ember vagy híddá merevedik, ahonnan nincs átkelés a túlsó partra? Akárcsak a mesei mostohák, ezek a hangok, belső erők is kétarcúak (gyakran jóságosnak tűnnek, de valójában sötét a lelkük), durvák, korlátozóak, káoszt teremtenek, fenyegetőek, végtelenül igazságtalanok és persze mindent megtesznek azért, hogy ne tudd elfoglalni a téged megillető helyet az életedben, és elmenj a bálba. Soha véget nem érő munkával dolgoztatnak, és senki sem kedves a számukra, még a saját lányukat is megcsonkítják. Az én belső mostoháim, önsorsrontó belső hangjaim például azt mondják, „bármit tehetsz, nem használ”, ezzel egy végeláthatatlan belső önismereti, pontosabban öntökéletesítési munkába kényszerítenek, amitől úgy érzem, soha nem állok készen a céljaim megvalósítására. Melinda szerint a legüdvösebb dolgok is válthatnak mostoha működésekké, ha elvárás és kényszer lesz belőlük, túl sok lesz a „kell” az öröm helyett. Ami viszont közös ezekben a mostohaerőkben, hogy az általuk ígérgetett gyümölcsöt a befektetett munkáért sosem kapjuk meg.

 – sugallják. 

Megdöbbenve ismerem fel, hogy tulajdonképpen mindig is ez volt a „belső mostoha működésem”: amit igazán szeretnék az életben, azt elérhetetlen távolságba helyezem képzeletben, majd magamat tökéletesítgetem, hátha egyszer elérek odáig, készen állok rá, kiérdemlem. Csakhogy ez a pont sosem jön el, ahogy a mesében sem: hiába válogatom szét a borsót és a lencsét a hamuból, a mostohák újra összepiszkolnak mindent, minden kezdődik elölről. A mesék azt állítják, bármit tehetsz, ezek a mindenkiben működő, korlátozó mostoha hangok sosem engednek el, mert nem az a céljuk, hogy fejlődj, hanem az, hogy lekössenek. Ezek a mostohák megjelenhetnek belül, de akár kívül a világban is például egy mérgező munkahelyi környezet vagy akár egy rossz párkapcsolat működésében is. Az ember csak dolgozik és dolgozik, tesz és tesz, hátha megkapja majd a várt fizetésemelést, elismerést vagy szeretetet, de ez sosem jön el. A felismeréstől, hogy hány éve hallgatok megkérdőjelezés nélkül ezekre az önkorlátozó belső hangokra, sírni támad kedvem, akárcsak a Nyírfácska mesében a Hamupipőke-sorsú lánynak, aki egy nyírfa ágánál sírja el hiábavaló próbálkozásait. „Túl sok vesszőt tettem oda, ahová már rég pontot kellett volna” – jut eszembe egy nemrég olvasott mondat. Ahogy a mesében, nálam is ez a sírás nyitja meg aztán a bennem élő anya hangját, mert szerencsére az emberben nemcsak mostohák laknak, de szerető, jóakaró anyák is.

Ez a belső hang pedig – a mostohákkal ellentétben – figyel, biztat, jó tanácsot és olyan ruhát ad, amiben bálba lehet menni, segít válogatni, és nem utolsósorban: nem bíz ránk teljesíthetetlen feladatot. Melinda segítségével mindannyian megtanuljuk, hogyan űzhetjük ki magunkból a mostohákat, és a velük való parttalan harc helyett (mert ugyan ki látott már olyat, hogy egy mostoha végül meggyőzhető, megváltoztatható?), hogyan csalogathatjuk magunkban elő ezt a belső, gondoskodó hangot, hogyan csatlakozhatunk ehhez az erőforráshoz, amely tökéletesen tudja, mi a teendő, és lépésről lépésre ad konkrét tanácsot, kivezető utat az elakadásunkból, a káoszból.

Miután mindenki azonosította az életét uraló mostoha hangokat, megkérdőjelezte őket, és ráébredt, hogy a parancsaik teljesítése helyett, akár el is lehet vinni róluk a fókuszt értelmesebb dolgokra, szóba jöhet végre ez a bál dolog.  Ehhez azonban még meg kell tenni pár dolgot. Gyönyörű festményekkel teli kártyák közül választunk hármat, amelyek szimbolizálják a bált, ahová el akarunk jutni. Egy hidat ábrázoló képen is megakad a szemem, de helyette végül egy olyan kártyát választok, ahol egy lány áll elégedetten. Az egész testtartása olyan érzést kelt, mint aki már átjutott a hídon a túlsó partra, és onnan néz vissza. Mint aki túl van valamin. De hogy jutok el idáig?

Hamu a magtól, élő a holttól

Ehhez először is válogatni kell: Melinda színes mozaikdarabkákat hoz nagy kupacban, és azt kéri, vizsgáljuk meg körülményeinket, feladatainkat, kapcsolatainkat és önmagunkat, majd tegyük fel a kérdéseket, és eszerint válogassunk közülük: Mi felett van hatalmunk ezeken az életterületeken? Milyen erőforrásaink vannak? Minek kell maradnia és mennie? Érdekes, de a magvak is más és más jelentésűek: a népi hagyományban például az árpa a saját utunkra lépésre magva. A búza a kezdet, a kibontakozás és a teremtődés szimbóluma, a kukorica a megszilárdulás gabonája, a rizs a gyöngédségé és intuícióé. * Míg a boszorkák a válogatás közben a hiányra vonják a figyelmet és nem célt állítanak, hanem lehetetlen feladatokat, ennek a rendezésnek értelme van. Érdekes megfigyelnem a válogatás mozdulatának könnyedségét, azt, hogy teljesen felesleges megragadnom a működésképtelen, halott vagy ártóvá váló dolgokat az életemben, hiszen könnyedén is arrébb lehet őket tenni, ki lehet őket szórni. Ahogy végzem a rendrakást, észreveszem, szerencsére nincs olyan sok kiszórni, rendezni való dolog az életemben, a legtöbb területtel alapvetően elégedett vagyok (belső, önkorlátozó hangok ide-vagy oda), és ez megkönnyebbüléssel és hálával tölt el. De a hajlam, hogy perifériára toljam önmagam, még mindig bennem van, az utolsó pillanatban tolom át az engem jelképező életterületet középre, amihez képest helyezkedik el életem többi kis összetevője, élő és színes darabkája.

– derül fény végül a rendrakás személyes tanulságára.

A bálba szép ruha is kell: Melinda kendőket hoz, amelyek között válogathatunk. Ahhoz azonban, hogy viselhető legyen az új rendet jelképező ruhadarab, le kell vetni a régit, le kell mosni a szurkot. A rongyok és a kosz azokat a viselkedésformákat, gondolatokat és érzéseket szimbolizálják magunkkal kapcsolatban, amelyeket a mostohák ránk aggattak. Nekem a hiány figyelése, keresése és megteremtése, az elégedetlenség, a „nem vagyok elég, még nem vagyok kész, még nem tartok ott, még nem érdemeltem ki” rongyai ezek. Az elkoszolódott ruhadarabok rituális levetése és megtisztulás kell nemcsak ahhoz, hogy elmenjünk a bálba, de ahhoz is, hogy ott a királyfival találkozzunk. Ezek a cselekvések, amiket elvégzünk a csoportban, azért tudnak felszabadító, bemozdító erejűek lenni, mert a mese által keretezett különös térben történnek – egyszerre kint és bent, itt és most és egy időtlen időben.

Kivájni a boszorka szemét

És hogy ki a királyfi? Gyakori kritika a népmesékkel szemben, hogy egy olyan normarendszerben, hierarchikus világban születtek, ahol a nők életének egyetlen értelme csak az lehet, hogy megmentsék, majd férjhez adják őket. Azonban, ahogy a többi szereplő, úgy a királyfi is egy belső énrészünk, egyfajta tiszta tudatosság, belső bizonyosság bennünk, amely tudja, hogyan vannak jól a dolgok és eszerint is képes cselekedni. Amikor ez az énrész aktív bennünk, nem tudnak megtéveszteni sokáig belső mostoha hangjaink, és nemcsak kimondjuk azt, amit valójában akarunk, de cselekedeteink is összhangban vannak ezzel. A bennünk élő királyfi sosem lát minket hiányosnak, nem késznek, nem elégnek. Ám csak akkor tud színre lépni ez az énrész, ha abban a ruhában vagyunk, amit a régi rongyaink helyett vettünk fel. A királyfival való egyesülés tulajdonképpen a mostoha hangokhoz való elköteleződésből való átváltás egy attól gyökeresen különböző létállapotba, nézőpontba, üzemmódba. A kétnapos meseterápiás foglalkozás alatt mindannyian valójában végig azon dolgoztunk, hogy ehhez a belső működésünkhöz eljussunk arról a pontról, ahol eredetileg megláttunk magunkat.

Végül tisztázódik az is, miért van igenis helyen annak, hogy ilyen brutálisan érnek véget ezek a mesék; az egyikben például kivájják a mostoha szemét büntetésül, a másikban lefejezik. Bár a horrorisztikusnak tartott részeket előszeretettel hagyjuk ki a mesélésből, ezeknek nagyon fontos, nélkülözhetetlen szerepük van. Mert mi történik, ha megmarad a mostoha szeme vagy feje? Továbbra is mostoha szemmel nézünk magunkra vagy mostoha gondolataink lesznek magunkkal kapcsolatban. A szemek eltávolítása biztosítja, hogy ezt a hibát ne kövessük el újra, és bár a mostohák újra és újra felbukkanhatnak és magyarázhatnak, képesek legyünk hosszabb távon is a királyfi szemeivel tekinteni magunkra, annak a szemeivel, aki értékes, teljes embert lát a hiányok helyett.

A csoportfoglalkozáson végig a tanúi voltunk a másik történetének, a többiek pedig a miénknek, és ha láttuk, hogy valaki már megtett fontos lépéseket, kimondott dolgokat, amiket mi esetleg nem mertünk, mi is könnyebben szólaltunk meg vagy engedtünk utat az érzéseinknek. A visszajelző körben kiderül, ki milyen tanulsággal megy haza, és ez segít még egyszer átgondolni a történteket, tisztában rálátni azokra a felismerésekre, amelyet a két nap alatt kaptunk, és használhatóvá tenni ezeket majd a való életben is. Bár az alkalom csak két napra szólt, hetekkel később is működik, finomodik és kristályosodik bennem minden, amit ott kaptam. Mert a meseterápiás foglalkozás gyökeres nézőpontváltás és sorsfordító felismerést adott a céljaim elérésében korlátozó belső hangokról, és használható mintát arra, melyik belső hangomra hallgassak, és mit tegyek, ha a mostohák esetleg megpróbálják újra átvenni az uralmat életem irányítása felett.

*Boldizsár Ildikó: Hamupipőke Facebook-profilja, Meseterápiás esetek (Jelenkor, 2018)