„Sok szülőnek még mindig nem tiszta, hogy fizikai bántalmazással nem nevelünk gyereket” – interjú Barcs Kriszta pszichológussal

Barcs Kriszta pszichológus, akivel az nlc-én korábban már beszélgettünk a nárcisztikus, bántalmazó kapcsolatokról, hosszú évek óta a nárcisztikus párkapcsolatok túlélőinek nyújt pszichés segítséget, egyéni és csoportterápián. Ezúttal azonban gyerekeknek szóló könyvet írt, amelyben a magyar könyvpiacon hiánypótló módon avatja be őket a pszichológia fontosabb témáiba, lelkük működésébe. Az Így működik a lelked című könyvből nemcsak azt tudhatják meg, hogy rendben van bármit érezniük, de azt is, mi az, ami már határátlépés velük szemben.

Pszichológusként felnőttekkel foglalkozol, és olyan nehéz témákkal, mint például a nárcizmus, a bántalmazás. Hogy jött az ötlet, hogy gyerekeknek szóló könyvet írj?

Az Így működik a lelked egy nagyon régi, 2009 körüli ötletem. Biztos te is emlékszel az Így működik a tested című könyvre, amely gyereknyelven beszélt az emberi szervezet működéséről, mindenféle élettani folyamatról. Nagyon szerettem ezt a könyvet, és arra gondoltam, miért ne csinálhatnék egy hasonlót a pszichológia témakörében, hiszen már vannak olyan alapvetései ennek a tudománynak, amelyek sokak számára hasznosak lennének.

Érzékenyítő könyv már rengeteg témában van a piacon gyerekek számára a gyászfeldolgozástól kezdve a testsúlyproblémákon át az autizmusig. Ez a könyv miben más?

Valóban vannak nagyon jó könyvek, amelyek szintén rajzos módon, gyereknyelven mutatják be például a halálfélelmet, a dühöt, de ezek inkább külön-külön témaköröket dolgoznak fel. Az Így működik a lelked úgy készült, hogy vettem egy témát, például az érzelmeket, és megnéztem, mit mond erről a pszichológia, milyen elméletek vannak, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezt egyben, persze nem a teljesség igényével megjeleníteni a gyerekek számára is érthető, a gyakorlatban is jól használható módon. A pszichológia tudományát művelők elmogyorózgatnak sok izgalmas dolgon, például hogy hány századmásodperces különbséggel észlelünk ezt vagy azt, de az én szempontom az volt, mi az, amit a hétköznapokban is jól fel tudunk használni, például, hogy mit kezdhetünk a dühvel vagy a félelemmel. A témák kiválasztásánál az is szerepet játszott, hogy engem mi érdekel, illetve arra is gondoltam, hogy az akkor 6 és 8 éves gyerekeim számára mi lenne hasznos, miről tudnánk egy jót beszélgetni. Nem mindent sikerült ebbe a könyvbe belesűríteni, ezért jön is nemsokára a második rész.

A 80-as, 90-es években már rengeteg gyerekkönyv jelent meg az emberi szervezet működéséről, a lélek mégis háttérbe szorult. Hogyan látod, valóban tudatosabbak vagyunk most a lelkünkre?

A pszichológia viszonylag fiatal tudomány. A századelőn, főleg Freud és Ferenczi Sándor pszichoanalitikus munkássága révén ugyan itthon is elkezdett terjedni, József Attila is járt például pszichoanalízisre, ám a világháborúk után, az 50-es évek diktatúrájában szinte be volt tiltva. A lélektan művelésének ellehetetlenítésétől odáig, hogy „csak a bolondok mennek pszichológushoz”, de legalább mennek, szerintem a 80-as, 90-es években jutottunk el. Ma már azt látom, hogy egyáltalán nem szégyen pszichológushoz járni, és nem is kell, hogy nagy baj legyen, elég azt megélnie valakinek, hogy hiába próbált meg mindent, elakadt, és kellene egy külső nézőpont. A sikerlisták első 10 helyezettjének a fele-harmada rendre pszichológiai tartalmú kötet, az emberek nyitottak, érdeklődőek lettek. Sajnos a pszichológia terén is megjelentek az áltudományos nézetek, felkent képviselők. De ez a jelenség most mindenhol megfigyelhető,

Remélem, a társadalom idővel majd kidolgozza magából ezt a fajta médiatudatosságot.

Mi a legközpontibb téma a könyvben számodra?

Hogy a lelkünk jót akar nekünk, nem az ellenségünk. 

Ahelyett, hogy küzdenénk vele, inkább próbáljuk megérteni. Hiszek abban, hogy az emberek lelkének van egy mély bölcsessége, ami gyógyulni akar, ami vezeti őket a fejlődés irányába. Sokszor tapasztalom a terápiás folyamatban is, hogy nem én mondom meg, merre van az előre, hanem a kliensben belülről születik meg az irány.

Ha gyerekszemmel, az egykori 10 éves fejemmel próbálom olvasni a könyvedet, arra gondolok, biztosan meglepődtem volna azon a kijelentésen például, hogy az „érzelmek nem irányíthatók”. Hozzáteszem, még néhány éve is. Sok bűntudattól, szégyentől kíméltem volna meg magam, ha valaki akkor elmondja, nem vagyok rossz, amiért egy bizonyos módon érzek, és nem úgy, ahogy elvárják.

Sokszor hallom felnőttektől is a kérdést, „miért nem tudok másként érezni?”, mintha tudnánk az érzéseket irányítani. De ha érzel valamit, akkor azt csak elszenvedni és átélni tudod, és a legjobb, amit ezzel az egésszel tehetsz, hogy hagyod lezajlani. A gondolatok esetében már van annyi kontrollunk, mozgásterünk, hogy megkérdőjelezzük, átkeretezzük őket, s ettől az érzések is tudnak más irányt venni esetleg. A könyvben az úgynevezett gondolatsárkányok képviselik az olyan, gyakran előszeretettel használt kognitív torzításainkat, mint a túláltalánosítás, a jövendőmondás, a gondolatolvasás. Ezeket meg lehet kérdőjelezni, azaz meg tudunk velük küzdeni a „gondolatlovagjaink” segítségével.

Nem annyira az előtérben, de azért megjelennek fajsúlyosabb témák is.

A negatívumokat is meg szerettem volna jeleníteni a könyvben, mert nem szerettem volna egy túlságosan rózsaszín, „csillámpóni” világot bemutatni a gyerekeknek, hiszen ennél ők többet érdemelnek, és ők is – sajnos sokkal gyakrabban, mint szeretnénk – bizony szembesülnek veszteségekkel, nehéz élményekkel. A másik fő gondolatisága a könyvnek, hogy az életben vannak hullámvölgyek is. Az élet ilyen is és meg olyan is, és nem kell elégedetlenkedni azon, ha épp nem jó periódust élünk. Mintha fel lennénk jogosítva arra, és a szüleinktől is ezt vesszük át, hogy boldogok legyünk. Popper Pétertől hangzik el a kérdés az egyik előadásában, hogy 

Sokan keserítjük meg az életünket azzal, hogy bánkódunk azon, ha épp nem vagyunk jól. Ha nincs az az elvárás, hogy mindig boldognak kell lennünk, jobban viseljük, ami nehéz, és nagyobb hálával fogadjuk az örömteli dolgokat.

Számomra az egyik legfontosabb üzenet a könyvben a határokról szóló. Nekem senki nem tanította meg gyerekkoromban, hogy vannak határaim. A nemet mondásról, a határok fontosságáról egyre több szó esik, de nem biztos, hogy pontosan érzékeljük, mit is jelent.

Nagyon szerettem volna, hogy bekerüljön a könyvbe például a bugyiszabály, hogy egészen konkrétan is le legyen írva, hogy vannak olyan intim részeid, amikhez tényleg senki nem nyúlhat. A gyerekkori szexuális visszaélések miatt nagyon fontos, hogy a gyerek tudja, ha ilyen történik vele, az nincs rendben. Elég poroszos nevelésből jövünk, hosszasan éltünk történelmileg diktatúrában, és a diktatúra micsoda, ha nem határátlépés? A poroszos nevelés nem tiszteli a gyerek határait, mert elveszi tőle a szándékait, az akaratát, hogy autonómiája legyen. Ezért fontosnak tartottam azt is beleírni a könyvbe, hogy nem oké megütni egy gyereket, és a gyerekeknek sem egymást. 

Bízom abban, hogy ha ezeket a szabályokat leírva látják, az elindítja egy irányba azokat a szülőket is, akiknek eljár a kezük. Ugyanakkor megértem, hogy kemény munka ebből a mintából kitörni, mást csinálni a fizikai fenyítés helyett, ami látszólag azonnal hat, de valójában rombol és semmilyen értéket nem ad át. A bántalmazott gyerekek azt sem találják meg, ők hogyan tartsák be mások határait. Sok bántalmazottnál tapasztalom, hogy olykor ők maguk se észlelik, ha másokkal szemben átmentek egy bizonyos határon. Hogyan is észlelnék, hiszen nem volt soha lehetőségük begyakorolni ezt – nekik tehát ezt is külön tanulni kell.

Olvasva a könyvet, eszembe jutott, hogy akár tankönyvként is lehetne használni az iskolákban. Szerinted mennyi esélye van a pszichológiának mint tantárgynak a közoktatásban?

Jelen pillanatban nem látom esélyét, pedig már tanítottam pszichológiát, szakközépiskolában, és a gyerekek nagyon szerették, mert mindig tudtak hozzá kapcsolódni. Rengeteg a tananyag, elveszik ebből a tanár, a diák és az emberség is. Azt el tudnám képzelni, hogy az osztályfőnökök kinyomtatnak a könyvből néhány oldalt, és egy-egy témát körbejárva beszélgetnek a gyerekekkel, ám sem az iskola, sem a pszichológiaoktatás nem tudja helyretenni mindazt, ami a társadalomban, vagy a családon belül csúszik el. Megfigyelhető, hogy a gyerekek figyelmét egy szokványos tanórán ma már a bombasztikus témákkal is nehéz lekötni, mert nagyon rá vannak állva a közösségi média pörgetős információbefogadására, ami tönkreteszi a figyelmi fókuszt, az emlékezeti tevékenységet. Magam is tapasztaltam, hogy hiába tesznek fel a diákok maguk egy kérdést az órán, még a mondat felénél se tartok a válaszban, már nem rám figyelnek.

Megváltozott a tempó, elég csak megnézni egy mai rajzfilmet. Ha lassabb, van idő feldolgozni, elraktározni az információt, ha gyors, akkor viszont csak a felszínen marad anélkül, hogy megjegyeztél volna bármit is. Sok pedagógus küzd ezzel a jelenséggel, és ezen a pszichológia oktatás sem segítene, mert a szülőket kellene tudatossá tenni arra, hogy nem jó, ha egy kisgyerek órákat tabletezik. Egy gyerekpszichológus ismerősöm mesélte, hogy egy 2-3 éves kisgyerek elé tett egy formakirakó játékot, aki végighúzta rajta az ujját, mert nem szokott hozzá, hogy ez egy valós tárgy, nem pedig érintőképernyő. Azt gondolom, és ebben a szakma is kongatja a vészharangot, hogy itt nagyon durva fejlődési elmaradások jönnek 5-10 év múlva, hiszen a rengeteg digitális idő agyi, idegélettani folyamatokat befolyásol, s ha ezt nem korlátozzák tudatosan a szülők, alapvető fejlődési stációk maradnak ki. Fontos látnia a szülőnek, hogy nem épül a gyerek abból, hogy el tud énekelni hat angol dalt a Youtube-ról, hiszen közben a mozgáskoordinációjával, az érzelmi kontrolljával, az emlékezeti tevékenységgel, képzeleti tevékenységével elmarad. Amikor egy 9-10 éves gyereknek már rég meg kellett volna szoknia, hogy egy játékban nem feltétlenül ő jön, és olyan hisztit vág le, mint egy kétéves, akkor azt gondolom, valami nagyon elcsúszott. Hogy fogja kivárni a sorát a postán, az orvosnál, a boltban, amikor majd felnő? A saját gyerekeimen is megfigyelem, hogy pár óra rajzfilmnézés után nyugtalanabbak, féktelenebbek lesznek, mert az aktivitás mind beszorult, és azt le kell vezetni valahogy. A mi gyerekkorunkban, még nem tudtuk bármikor bekapcsolni a rajzfilmet, az esti tévézés pedig a ritmus része volt. Mértékkel most sem lenne baj a képernyőidőből, ám szerintem 4-5 éves életkor alatt egyáltalán nincs szükség rá.

Ha az oktatásban egyelőre nem is reális elképzelés a pszichológiaoktatás, szerinted mennyire jelent problémát egy szülőnek, hogy ezeket a dolgokat, amikről te írsz, hitelesen tudja közvetíteni a gyerekek felé?

Nehéz ezt megítélni, mert nagyon sokféle szülő van az iskolázottság, tájékozottság különböző fokán. Én főleg azzal a véglettel találkozom, amikor a szülő szét van stresszelve, mert jól akarja csinálni. Annyi instrukció, könyv szól manapság arról, hogyan neveljünk gyereket, mégis hiányolom nagyon, hogy a szülő mint személy megjelenjen ebben az egészben. Általában csak arról esik szó, hogy a gyerek igényeit hogyan párnázzuk körül. Ehelyett szeretnék valami életszerűbbet látni, olyat, ahol a szülő is lehet olyan, amilyen. Vannak szülők például, akik nem szeretnek babázni, de imádnak biciklizni. Jó lenne, ha mernék azt nyújtani a gyereknek, amilyenek ők, és bíznának magukban. Szerintem nincsenek általános válaszok gyereknevelés terén, ez egy sokkal rugalmasabb folyamat, mint ezek a merev elgondolások arról, mit, hogyan kell csinálni. Amikor az egyik iskola azt mondja, csak a magasított szandál a jó gyereknek, a másik azt, hogy csak az nem, mert nem erősödik a gyerek bokája, a harmadik pedig azt, hogy egyáltalán nem kell szandál, mert mezítláb a legjobb, és mindhárom tábor követői egymásnak esnek, akkor szerintem elmegyünk a lényeg mellett. Ami pedig szerintem az, hogy a gyerek és a szülő két különálló személyiség, és az a kérdés, hol van az a közös metszet, amiben ők találkozni tudnak, amiben jól tudják magukat érezni egymással.

Ez a könyv hogyan terelhet vissza?

Bízom abban, hogy rengeteg beszélgetést generál majd, szülő és gyermek között. Fontos az is, amit a könyv üzen, de még fontosabb az, amit a szülő személyesen tesz hozzá az olvasottakhoz. A fantáziám az, hogy szülővel együtt olvasva már 6-8 éves kortól jól működhetnek a leírtak, és a könyv a közös olvasáshoz fel is kínál kérdéseket, amelyekről aztán lehet beszélgetni. Írás közben bennem az is ott motoszkált, mi az, amit szerettem volna, ha a szüleim elmondanak nekem gyerekként. Megnyugtató a gyerekek számára, ha látják, nem ők vannak rosszul bekötve, mert mások is átélték már azt, amiben épp vannak. Ezért bizonyos helyeken magamat is beletettem a könyvbe, hogy a gyerekek lássák, mások is féltek éjszaka gyerekkorukban, vagy hogy a kiközösítés, a gyász egy nagyon nehéz élmény, ám mégis túlélhető.

Barcs Kriszta: Így működik a lelked, Pszichológiai ismeretek 10 éves kortól, László Zsuzsi rajzaival, Kulcslyuk Kiadó, 2021.