Aktuális

„Anya, a magnó ölébe nem lehet beleülni” – Dr. Kádár Annamária pszichológussal beszélgettünk a mesélés fontosságáról

Régen több idő volt a mesélésre, a délutánok, a nyári vakációk időtlenek tűntek. Manapság rohanunk, mindent egyszerre csinálunk, és ez a hozzáállás megváltoztatta a mesékhez való viszonyunkat is – teljesíteni, kipipálni akarjuk az esti mesélés rítusát. A pszichológus szerint így pont a lényeg veszik el, és a mese is, mint megannyi más, instant élménnyé válik.

Egy szülő, hogy megspórolja a mesemondással töltött időt, felvette hangját egy magnóra, hogy bármikor lejátszható legyen a gyerekének. A gyereket azonban nem lehetett átverni, és azzal vágott vissza: „a magnó ölébe nem lehet beleülni”. Dr. Kádár Annamária pszichológus, a Mesepszichológia könyvek szerzője szerint akkor mesélünk jól, és akkor fognak a mese pozitív hatásai érvényre jutni, ha lecsendesülünk, hangulatot és időt teremtünk az összekucorodásra, összebújásra, és végigmondjuk a történetet. Ha picit lelassulunk, akárcsak a népmesék hőse, aki nem siet, végigjárja a szükséges állomásokat, nem hagy ki vagy ugrik át részeket, és sosem próbálja meg siettetni az eseményeket.

Változott-e a hozzáállásunk a meséléshez a szüleinkhez képest?

Ma már sokkal több mesét találunk a piacon, ezért nehéz olyat választani, amelynek a szövege, mondanivalója, vizuális élménye is igényes és megfelelő. Régen több idő volt a mesélésre, a délutánok, a nyári vakációk időtlenek tűntek. Manapság rohanunk, mindent egyszerre csinálunk, talán ez az attitűd változtatta meg a mesékhez való viszonyunkat. A gyerekek túl sok külső képet kapnak, amire könnyű rászokniuk, mert a belső képek létrehozása egy teremtő munka, ugyanúgy, ahogy a szabad játék. Minél több tárgyat rakunk köréjük, annál inkább megakadályozzuk a belső képalkotásukat. Ha készen csomagolt képeket és játékokat kapnak, jóval nehezebb lesz visszatalálniuk oda, hogy megteremtsék saját belső képeiket. Hogy mennyit mesélünk, nagyon változó, a család hagyományaitól, szokásaitól is függ. Tág értelemben az is mese lehet, amikor egy napunk történetét mondjuk el, vagy amikor a saját gyermekkorunkról mesélünk. A szülők egy idő után rájönnek arra, hogy annál nagyobb varázseszköz nincs, mint amilyet egy mese vagy egy életmese nyújt. Más kérdés, hogy az esti mese mint rítus mennyire van otthon egy család életében. 

Gyere el a Margóra!

Túlélnek-e a párkapcsolatok? Túlélhetnek-e a túl erős nők? Modern gyereknek modern mesét? Létezik-e teljesen hulladékmentes élet? Ilyen és ehhez hasonló témákkal készül az nlc az idei Margó Irodalmi Fesztiválra 2019. október 12-én a Várkert Bazárban.

Az ideális az lenne, ha legalább 50 percet, egy órát szentelnénk az esti mesemondásra, és kialakítanánk egy szertartást, amellyel lezárjuk a napot. Nem könnyű szülőként lecsukni a fejünkben a sok Excel-táblázatot, és jelen lenni, de a gyerek nagyon érzi, ha csak fél lábbal vagyunk benne a történetben. A mesemondó hangunk is akkor jön elő, ha a fejünkben megteremtődnek a történet belső képei. Igazából az lenne a világ rendje, hogy elmondjuk a mesét, és lefekszünk, de ha valakinek az van a fejében, hogy ezután hány dolgot kell még megoldania, akkor a mesélés is csak egy kipipálandó feladat lesz. Akkor mesélünk jól, ha mi is beleéljük magunkat abba a hangulatba, aminek gyermekkorunkban magunk is részesei voltunk. Ezt Zelk Zoltán nagyon jól megfogalmazta, amikor azt írta, „elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én”.

Kádár Annamária (Fotó: Minimatiné)

Más meséket kell mesélnünk a mostani generációknak, vagy ők is értik és élvezik a Jancsi és Juliskát?

A nagy mesekorszak, a tündérmesék, varázsmesék időszaka négy és fél, ötéves korban kezdődik el, ekkor jelenik meg a kettős tudat, amikor már el tudja különíteni a valóság elemeit a mesei elemektől, képes beleélni magát a mesei helyzetekbe, azonosul a mesehőssel, és szurkol neki, mégsem téveszti össze magát vele, vagy a mese eseményeit a valósággal. Ezalatt a nyolc-kilencéves korig tartó időszak alatt nagyon fontos, hogy minél több népmesét halljon, mert a népmese pontosan azt a világot képviseli, ami a gyerek lelkében is él. Benne van a jó győzelme a rossz fölött, az útnak indulás, a sárkányokkal való küzdelem, a célba érés. Ezeket biztosan nem helyettesítik a modern, kortárs mesék, ugyanakkor az óvodás kor elején a gyerekek nagyon szeretik a hozzájuk hasonló hősökről szóló történeteket. Nem véletlenül imádják a Kip Kop-, Boribon-típusú történeteket, melyekben még nincs nagyon erős konfliktus. Nyolc-kilencéves korára a gyerek kinő a varázslatból – ez a mesekorszak vége, a valóságra irányultság kezdete. A népmesék közül ilyenkor azokat szereti, ahol a hős a saját erejéből győzi le az ellenfeleit, nem kell hozzá semmilyen varázseszköz. Ez már a mondáknak és a regéknek, illetve a kortárs gyerekirodalomnak, ifjúsági regényeknek, a reális, életszagú történeteknek az időszaka.

Könnyebb elképzelni, hogyan tudnak a gyerekek azonosulni a kortárs mesék racionálisabb, hozzájuk hasonlóbb, kevésbé mitikus hőseivel. De hogyan tudnak azonosulni a népmesei szereplőkkel?

Amikor a gyerek mesét hallgat, lepereg előtte a mese cselekménye, belső képeket készít, és mindent szimbolikus úton értelmez. A mesékben minden mi vagyunk, nem feltétlenül csak egy hőssel azonosulunk. Mi vagyunk azok, akik útnak engednek, és azok is, akik elindulnak. Egy jó mese feszültséget kelt, és feszültséget vezet le, hiszen a jó végül mindig győzedelmeskedik a gonosz fölött. A mesék teret adnak arra, hogy a gyerek kivetíthesse negatív érzéseit. Ha például dühös az édesanyjára, mert le akarja fektetni este nyolckor, akkor a gyerek nem érti, hogyan szeretheti ugyanazt a személyt, és lehet dühös rá egyszerre. Mivel az érzések ellentmondásosságát csak kisiskolás korban érti majd meg, addig ezeket az érzéseket nagyon jól belevetítheti egy negatív szereplőbe, például egy boszorkányba, akit szabadon lehet utálni. A mese arra tanítja, hogy minden érzése elfogadható, megszelídíthető, a mesei térben pedig minden rendben van. A mese ezért is az érzelmi intelligencia legfőbb eszköze, mert segít a feszültségek, szorongások fellazításában, kifejezésében.

Hogyan?

Aki megtanult belső képeket teremteni, az eligazodik az érzelmeiben, megszelídíti a félelmeit, képes lesz késleltetni a vágyait, elviseli az érzései ellentmondásosságát. Az érzelmi intelligenciának több faktora van, az egyik az éntudatosság, az érzelmeink, hiedelmeink és gondolataink megélésének és kifejezésének képessége. A mese nagyon ritkán beszél érzésekről, de lehetőséget ad arra, hogy a saját érzéseinket belevetíthessük a meseszereplőkbe. A másik fontos faktor az empátia, a mások érzésének felismerése. Amikor a gyerek azonosul egy hőssel, belebújik a bőrébe, együtt járja vele az utat, a szorongató és feszültségoldó jeleneteket. A harmadik faktor az impulzivitáskontroll és a frusztrációtolerancia, az érzelmi önszabályozás képessége. A mesék belső terében megjelenik az érzések ambivalenciája is, amit egy óvodáskorú gyerek még nem tud megnevezni, de a mese segítségével meg tudja élni, és ennek nagy feszültségcsökkentő ereje van. Önmagában a rítus, hogy lecsendesülünk, összebújunk, maga a mesei légkör, a mesemondó hang, a szimbólumokkal teli belső képek mind olyan útravalók, melyek elraktározódnak, és később viselkedési sémákban, attitűdök formájában fognak spontán módon megnyilvánulni anélkül, hogy tudná, hogy ezeket a mesékből tanulta. Ezért is felesleges a mese végén direkt módon kikérdezni a gyereket, mit tanult a meséből.

Ehhez a sok „hamuba sült pogácsához” mennyit érdemes mesélnünk egy nap?

Éppen az óvodás- és a kisiskoláskor az a szenzitív időszak, amikor ezek a képességek kifejlődnek, ekkor jó lenne, ha a gyerek mindennap kapna legalább egy mesét. Rengeteg kutatás támasztja alá, mennyivel fejlődik a szókincsük, ha rendszeresen hallgatnak mesét. Egy óvodáskorú gyerek akár egy évvel is megelőzheti kortársait, ha mindennap mesélnek neki. Persze nem kell ezt teljesítménynek venni. Nem túl életszerű csak azért is felkölteni a gyereket egy fárasztó nap után, mert mese nélkül nincs lefekvés. Van, amikor a gyerek telítődik. Nem kell megijedni attól, ha egy nap kimarad a mese, mert be lehet pótolni reggel, óvodába menet a kocsiban is. Ráadásul nagyon jól csökkentheti a feszültséget a dugóban ülve.

Ha már állandó rohanás: a könyvedben írod, hogy egy szülő életmentőnek hívott egy könyvet, amely két-három perces meséket tartalmazott.

Instant világunk jól megtestesül a gyerekkönyvpiacon megjelenő egyperces mesekönyvekben, amelyekbe egy-egy mese története van belesűrítve. Ezekből pont a lényeg van kilúgozva, a ráérősség, a világ megszűnése, amit a gyerek a mesélés közben él át. Ha csak tíz percünk van mesemondásra, akkor instant élménnyé válik, épp olyan lesz, mintha egy pohár bort felhörpintenénk, vagy a kávét egy kortyra meginnánk. Az élvezet nem azt jelenti, hogy megkapom az adagot, és kész. Rá kell tudnom hangolódni az estére, lezárnom a napot, és végigmesélnem a mesét akkor is, ha a gyerek elaludt. Utóbbi azért is nagyon lényeges, mert a tudatalattijában ugyanúgy dolgozik tovább a történet. Ha épp ott hagyjuk abba, hogy a Piroskát bekapta a farkas, képzelhetjük, milyen álma lesz. A történeteknek véget kell érniük, és jól kell végződniük.

A mesemondó hang, a szimbólumokkal teli belső képek mind olyan útravalók, melyek elraktározódnak (Fotó: iStock)

Az instant meséknél az is jobb, ha leültetjük a tévé vagy a laptop elé?

Maximum 20 percnek kellene lennie annak az időmennyiségnek, amit egy óvodás korú gyerek külső képekből naponta kapnia kéne. Vannak persze hosszabb mesefilmek, melyek akár családi élménnyé is válhatnak, de fontos, hogy mindig a gyerekkel együtt nézzük, hogy kérdezhessen, vagy megfoghassa a kezünket, ha szorongatóbb rész jön. Mindenki tapasztalhatta, hogy ha a gyereknek kontrollálatlanul biztosítjuk ezeket a külső képeket, akkor olyanok lesznek számára, mint a drog, nem lehet kivenni a telefont a kezéből.

Külső képeken illusztrációkat is értesz?

Igen, vagy akár a diafilmeket is, de ebben azért érdemes árnyaltabban gondolkodni. A mesekorszakban, négy és fél, ötéves korára jut el oda a gyerek, hogy elkezdi ezeket a belső képeket megalkotni, ezért annál jobb, minél kevesebb a fantáziáját lekorlátozó külső kép. Viszont ha egy művészeti alkotásról van szó, vagy egy meséhez tartozik egy nagyon szép képi ábrázolás, melyet a gyerek akár tovább is gondolhat, és saját képeket teremthet belőle, akkor teljesen rendben van, ha a mese illusztrált. Vannak, akik a diafilmet is rossz külső képnek ítélik meg, de én ebben nem lennék ilyen szigorú. Saját gyerekkoromból is nagyon pozitív élményként emlékszem vissza arra a szertartásra, amikor besötétítettük a szobát, és vetíteni kezdtük a falra a képeket. Vagy például ott van a böngésző műfaja is, amikor képekből kerekedik ki a történet. A lányaim nagyon szeretik ezeket, mesemondás után mindig böngészünk, keresgélünk a képeken. Azt érdemes tehát szem előtt tartanunk, hogy ne a külső kép legyen túlsúlyban a szöveggel szemben.

Ha van egy problémája a gyerekünknek, akkor érdemes ehhez egy konkrétan illeszkedő mesét választani, vagy nem kell ennyire tudatosnak lennünk?

Ha a gyerek problémája nincs megoldva, akkor ugyanazt a mesét fogja kérni többször is, mert a mesében van valami, ami rezonál a problémájával. Fontos, hogy szülőként ne kezdjük el értelmezni, ne mondjuk neki, hogy „olyan félénk vagy, mint a kis nyuszi a mesében”. A kortárs irodalmi művek között vannak már célzott mesék egy-egy élethelyzetre, melyek segíthetnek például a gyász feldolgozásában, egy belső konfliktus feloldásában. Arra azért érdemes figyelnünk, hogy a mese ne legyen szájbarágós, didaktikus. A kortárs gyerekirodalmi művek esetében fontos, hogy az író ismerje annak a korosztálynak a fejlődéslélektani jellemzőit, akihez szól.

Gondolom a feldolgozás miatt is fontos, hogy ne írjuk át a félelmetesnek ítélt mesei jeleneteket.

Semmiképpen se írjuk át a meséket, de négy és fél éves kor előtt olyan népmeséket, novellameséket válasszunk, mint például A só, amelyben ugyan vannak problémák, de nem úgy ábrázolják a gonoszt, hogy az megterhelő legyen a kisgyerek számára. Egy négy és fél éves gyereknek viszont a varázsmesék rémisztő részei soha nem lesznek olyan ijesztőek, mint ahogyan azt felnőttként elképzeljük. A sárkány pont annyira lesz félelmetes, amennyire az ő lelke be tudja fogadni. Ezért is fontos hagynunk érvényesülni a belső képeket, mert a gyerek pont azt a képet fogja megteremteni magának, amit még el tud viselni. Soha nem kell attól tartanunk, hogy traumatizálódik, még akkor sem, ha számunkra félelmetes résszel is találkozik. Ha visszagondolok a Hamupipőke történetére, felnőtt fejjel tényleg mellbevágó azt olvasni, hogy lekanyarítja a mostohatestvér nagylábujját, vagy kivágnak a sarkából egy darabot, és csöpög a vér. Ki hány horrorfilmet látott, olyan képet teremt meg hozzá, de a gyerek teljesen elsiklik efölött. Épp néztem a gyerekem arcát, amikor először meséltem neki a Hamupipőkét, egy rezzenést sem láttam rajta. A szorongás megoldási módját vesszük el tőle, ha olyan meséket mesélünk, hogy „Piroska és a farkas piknikeztek az erdőben, aztán hazamentek, lefeküdtek, itt a vége, fuss el véle”. Az eredeti történetekben van csavar, konfliktus, feszültség, felborul az egyensúly, majd visszaáll: ez ad mintát arra, hogyan oldjuk fel a félelmeinket. Ha egy gyerekkel rossz dolog történik, az az első, hogy elkezdi mesélni addig, amíg az bele nem illeszkedik az ő koherens élettörténeti narratívájába. Akkor van a gond, amikor ezeket az eseményeket meg nem történtté akarjuk tenni, mert attól még a történet emléknyoma, a belső sárkányok, félelmek és szorongások léteznek, csak nem szabad beszélni róluk. A mese komolyan veszi a gyerek félelmeit.  

Van úgy, hogy viccből mégis beleköltünk a mesékbe.

Ez az apukák sajátossága, előszeretettel írnak bele félelmetes vagy humoros helyzeteket, és ezeket a gyerekek nagyon élvezik. Az apák a meséket összekötik, egybeszövik a reális életeseményekkel, akár folytatásos kisregényeket is ki tudnak találni. Teljesen rendben van, ha így játszunk a történettel, mert ez egy közös csínytevéssé, kinccsé válhat. Érdemes akár le is írni ezeket az apukameséket, hogy majd a gyerekek is továbbmeséljék őket a saját gyerekeiknek. A Stanford Egyetem egyik tanulmánya mutatott rá, hogy azok a gyerekek, akiknek az apjuk vagy életük fontosabb férfi szereplője is mesél, jóval fejlettebb szókinccsel, mesélőképességgel rendelkeznek, mert azt tanulják meg, hogy igenis át lehet írni a történeteket. Az anyukák ezt gyakran szentségtörésnek érzik, jellemző, hogy ők az elejétől a végéig úgy mesélik el a mesét, ahogy az le van írva.

Fotó: Minimatiné

Mesepszichológia című könyvedben írtad, hogy az a gyerek, aki az anyja hangját hallja, nemcsak a mesével ismerkedik meg, hanem az anyja önmagáról is mesél neki.

Ahogyan a napunkat elmeséljük, ahogyan a világhoz állunk hozzá, az is történetekben nyilvánul meg. Az első szemüveg, amit a gyerekre ráteszel, az a te értelmezésed azokról a történetekről, amelyek veled is megtörténtek. Ezért is fontos az átkeretezés képessége, amikor nem változtatjuk meg a történetet, viszont megváltoztatjuk azt, ahogyan gondolkodunk róla. Fontos megengednünk a gyerekeinknek, hogy meglássák az esendőségünket, mert amikor a szülő félistenként akar jelen lenni, amikor csak a jó oldalát mutatja, az hatalmas teher a gyerek számára. Ha viszont azt látja, hogy lehet félni, de ezekkel meg is lehet küzdeni, akkor az tényleg egy olyan történet, amely a saját életmeséjét is megalapozza a jövőben.

Tágabban is értelmezed a meséket; mese lehet a gyerek saját története és a család története is. Sokszor mondtad már, hogy annak a gyereknek, aki többet tud a családjáról, nagyobb az önbecsülése, sőt lelkileg is ellenállóbb.

Sok családtörténetet lehet mesélni, de nem mindegy, hogyan. Vannak emelkedő narratívák, amelyek arról szólnak, hogy egy negatív pontból eljutunk egy pozitívba, például „szegények voltunk, mint a templom egere, és egyszer csak nagyapád megnyerte az ötöslottót”. Vannak ereszkedő narratívák, „megvolt mindenünk, volt családi házunk, nyaralónk, családi békénk, aztán egyszer csak nagyanyád elkártyázta a családi vagyont, és rossz idők jöttek”. Amik növelik a gyerek önbecsülését, javítják a megküzdési képességét, azok az oszcilláló, váltakozó narratívák, amelyek pont a népmesék modelljére vannak felépítve: vannak bennük konfliktusok, krízisek, de megoldási módokat is nyújtanak. Minél több ilyen történetet tudunk elmesélni a gyerekünknek, annál inkább azt látja, hogy ugyan vannak küzdelmek, nehézségek, vagy akár olyan pillanatok, amikről úgy érezzük, nincs tovább, mégis fel lehet állni, meg lehet oldani, segítséget lehet kérni.

Mennyire kell hallaniuk a szomorú, megoldatlan sorsokat, egy bántalmazó vagy egy alkoholista családtag történetét?

Annál könnyebb egy gyereknek, minél korábban el tudjuk mesélni neki ezeket a saját életkori sajátosságainak megfelelően. Attól, hogy kicsi, még látja, tudja, érzi, hogy valami nincs rendben. A mi esetünkben itt van az örökbefogadás kérdése. Mindkét gyerekünk már az első perctől tudja, hogy örökbe fogadtuk őket, először az anyjuk hasában nőttek, majd a mi szívünkben, ezért van két születésnapjuk. Nem kezeljük tabuként, titokként, jelen van a szókincsükben. Ugyanígy a család fekete bárányairól is kell mesélni. Általában kiradírozzuk őket a családtörténetből, hiszen minden családban mindenki jó, ügyes és okos, viszont így nincs modell arra, hogy mi van, ha hibázunk. Nem kell felmagasztalnunk senkit, aki belebukott a saját történetébe, de tudni kell, hogy ilyen is van, és a gyerek csak így fogja látni a világ sokszínűségét. A gyereknek ellenazonosulási mintákra is szüksége van, döntenie kell majd arról, hogy „ilyen felnőtt nem leszek soha”, vagy „ezt a munkát nem fogom csinálni”. Attól, hogy nem beszélünk róluk, ők még a család részei maradnak, és ott lebegnek megfoghatatlanul. Így sokkal többet ártanak, mint ha szembenéz a család a saját történetével.

Hogyan írhatunk a saját életünkből mesét? Hogyan válhatunk „mesehőssé”?

Elsősorban életbátorság, elszántság, kitartás kell hozzá. El merek-e indulni, még akkor is, ha nem látom az utam minden állomását, vagy nem tudom, hova tartok? Milyen hamuba sült pogácsákat, vagyis erőforrásokat viszek magammal? Mennyire tudok szembenézni saját belső sárkányaimmal, a szorongásaimmal, félelmeimmel, kishitűségemmel? Mennyire tudom felismerni az álhősöket? Tudok-e segítséget kérni és fogadni? Hogyan tudom működésbe hozni saját jobbik énrészemet? Hol van az a parázs az életemből, amitől a gebéből táltos paripa lesz? Hol van az én égig érő fám teteje? Merek-e merészet álmodni? Útközben meg tudok-e állni, le tudok-e lassítani? Gondoljunk csak bele, egyik mesehős sem rohan végig a történeten, és mondja azt, „édes kicsi hangya, állj félre, mert nekem 6.05-kor a sárkánynál kell lennem”. Az élet legfontosabb alapelveit tanítják a mesék úgy, hogy nem kell mást csinálnom, egyszerűen csak meg kell hallgatnom őket, és benne lenni a történetben.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése