Ebben a botrányfilmben sajnos csak a botrány igazán érdekes

A Nincs baj, drágám körül olyan régóta fortyog a fekáliatenger, hogy már az nlc-n is megénekeltük egy hosszabb cikkben. Ennek részleteit most nem ismételném el, hiszen itt elolvasható, inkább csak a cikkünk óta megjelent további szaftos pletykákat/érdekességeket tenném hozzá.

A filmről régóta azt lehetett hallani, hogy Olivia Wilde rendező a forgatás előtt kirúgta a férfi főszereplőjét, Shia LaBeouf-öt, hogy így védje meg a női főszerepet játszó Florence Pugh-t. Csakhogy nemrég kiderült, ez egyáltalán nem így volt: LaBeouf maga lépett ki a produkcióból, mert úgy érezte, nem tud a szerepre eleget próbálni, ráadásul az amúgy igencsak rossz hírű színész az állítását a sajtónak bizonyítékokkal (üzenetváltások leirataival, és egy videóval is) is alá tudta támasztani.

A Velencei Filmfesztivál premierje körül pedig sokan abban is a rendező és Florence Pugh konfliktusát vélték felfedezni, hogy Pugh bejelentette, nem vesz részt a sajtótájékoztatón az olasz városban, valamint interjúkat sem ad, egyedül a vörös szőnyeges bevonuláson lesz jelen. Indoklásként azt mondta, hogy nagyon sűrű a Dűne 2 forgatása, és nem ér oda időben a Warner magángépével (!) Budapestről, ami leginkább azért érdekes, mert néhány nappal korábban Timothée Chalamet három egész napot töltött Velencében, pedig ő is a Dűne 2 forgatását és a magyar fővárost hagyta ott, ráadásul Florence-szel ellentétben Timothée a Dűne-filmek főszereplője. Ez után már csak hab volt a tortán, hogy a sajtótájékoztatón a moderátor azokat a kérdéseket egyszerűen átugrotta, melyek a Nincs baj, drágám körüli konfliktusokról érdeklődtek. További izgalmakra adott okot, amikor öt perccel a sajtótájékoztató vége után Florence Pugh-t már Velencében fotózták, vagyis biztosan oda tudott volna érni a sajtótájékoztatóra, ha szeretett volna.

Az Olivia Wilde-faktor

Ennyi botrány és konfliktus persze rengeteg sajtóérdeklődést generál egy film körül, ráadásul a férfi főszerepet alakító Harry Styles kapcsán amúgy is mindenki arra kíváncsi, hogy színészként is lehet-e akkora sztár belőle, mint énekesként: én hétfőn reggel fél nyolc körül futottam be a fesztiválra, és már ilyen korai órában 60-80 nagyon fiatal rajongó gyűlt össze a vörös szőnyeg körüli kordonoknál, hogy bebiztosítsák maguknak a tuti helyet az esti premierre.

Olivia Wilde (akit a magyarok többsége a Dr. House-ból ismer) rendezőként egyszer már alkotott maradandót az Éretlenségi című filmjével, csakhogy az még egy viszonylag egyszerű – bár nagyon helyes – kamaszfilm volt két lány barátságáról és a felnőtté válásról. Ezzel szemben a Nincs baj, drágám egy sci-fi húrokat is megpendítő misztikus thriller, ami sokkal nagyobbat vállal az elődjénél: a kérdés tehát az volt, hogy Olivia Wilde képes-e megugrani a feladatot, és új terepen mozogva egy sokkal komplexebb filmben is tud-e maradandót alkotni.

A filmet a Velencei Filmfesztiválon versenyen kívül vetítették, ami sok esetben jelenti azt, hogy a fesztivál inkább a star power, vagyis a sztárok jelenléte miatt hívta meg a filmet, és nem feltétlenül azért, mert olyan kiemelkedő minőséget képviselne, de persze ez nem szentírás: ettől még volt rá esély, hogy a Nincs baj, drágám jó film legyen. Az, hogy nem lett az, sajnos több dolgon múlott, de elsősorban mégiscsak azon, hogy Wilde még nem érett meg egy ekkora feladatra, és a filmje kicsúszott a kezei közül.

Idilli feleséglét, ahogy azt a férfiak képzelik

A Nincs baj, drágám egy első ránézésre A stepfordi feleségekre (idilli kertváros, reggel munkába menő férjekkel és az idejüket jórészt önmaguk és a házuk csinosítgatásával töltő, tökéletesen sminkelt és öltöző feleségekkel, az ötvenes évek Amerikájának stílusát idézve) emlékeztető világot mutat be. Itt él látszólagos idillben Jack és Alice. Ahogy a városka összes férfija, Jack is mindennap bemegy a munkahelyére, a titokzatos Victory nevű cégbe dolgozni, de odahaza semmit nem mond arról, hogy mit csinál. A férjek maximum az előléptetésükről és a juttatásaikról beszélnek a feleségeik előtt, a többi munkahelyi ügy szigorúan tabu. A feleségek aranyéletét egyetlen szabály árnyékolja be: tilos a férjük munkahelye közelébe menniük. A gond akkor kezdődik, amikor a fenti idillt Alice egyik barátnője megtöri egy kiakadásával, a nő eltűnése pedig később Alice-ból is furcsa gondolatokat (emlékeket?) hoz elő. Végül Alice letojva a fő szabályt, beveti magát a sivatagba, hogy megnézze, mégis hová mennek el a férjeik minden reggel dolgozni…

Olivia Wilde vitathatatlanul jól teljesít atmoszférateremtésben. Az idilli kisváros élénk színei mögött végig érezzük a jelen lévő sötétséget, és egyes szereplők apró gesztusokkal teszik számunkra világossá, hogy valami nagyon nem stimmel. Florence Pugh ragyogóan hozza a lila ködből fokozatosan magához térő nőt, akit nyakon csap a valóság: a Chris Pine-nal való vitái és jelenetei kétségtelenül a film legjobb pillanatai közé tartoznak. És hogy milyen Harry Styles? A legjobb, amit elmondhatok róla, hogy… semmilyen. Nem bántóan rossz, nem zavaró a jelenléte, de az is biztos, hogy jól érzékelhetők a kvalitásbéli különbségek közte és Florence Pugh között a közös jeleneteikben, főképp, amikor épp neki jut több szöveg. Szerencsére azonban ilyen ritkán fordul elő, és gonosz dolog lenne azt mondanom, hogy a Nincs baj, drágám Harry Styles-on csúszott el, mert semmiképp nem lenne igaz.

A botrányok jobbak a filmnél

A Nincs baj, drágámban Olivia Wilde az egész film feszültségét arra az ígéretre építi, hogy egyszer majd leleplezi nekünk a nagy titkot, és akkor mi majd nagyon meglepődünk, átértékeljük magunkban a korábban látottakat, és azt fogjuk gondolni, milyen nagyszerű filmet láttunk. Csakhogy ezzel a recepttel több gond is van, legfőképpen az, hogy a rendező nem tud elég jól feszültséget teremteni: amikor már éppen odáig jutnánk, hogy egy jelenet elkezdene izgalmas lenni, vág egyet, és hirtelen ismét nem izgalmas mindaz, amit látunk.

A 122 perces játékidő utolsó negyedére jut csak a megvilágosodás, ami egyrészt azért baj, mert Wilde képtelen addig fenntartani a nézők figyelmét – Alice részéről nincs érdemi nyomozás, Wilde túl sokat bíz a bevillanó képekre/emlékekre –, másrészt pedig azért, mert maga a megvilágosodás is eléggé banális, végül is már huszonhárom éve annak, hogy a világ mozijai bemutatták a Mátrixot, és a Dark City óta is eltelt már huszonnégy év, Wilde pedig nem sokat tud hozzátenni azokhoz, amiket azokban az ennél sokkal minőségibb filmekben láttunk, és akkor még a Truman Show-t nem is említettem. Ráadásul a banális megoldását sem fejti ki igazán: sosem szerettem a szájbarágást, de itt egyértelmű, hogy Wilde a nagy fordulat hátterét nem magyarázza el eléggé a nézőknek, bennem legalábbis bőven maradt hiányérzet.

A Nincs baj, drágám az a fajta film, amibe bele lehet látni a mondanivalót (például azt, hogy mindannyian buborékokban élünk, és nem szívesen tekintünk ki azokból, mert kényelmes ott lenni), sőt még némi feminista mellékzöngéje is van, hiszen azt mutatja be, hogy egy férfiak által épített, az ő álmaik alapján készült ideális világban a nőknek csak a konyhában meg az ágyban van a helye, esetleg még feszíthetnek csinos ruhákban a férjeik oldalán a puccos kerti partikon, de ennél többre inkább ne vágyjanak. Azonban a film annyira középszerű és sokszor érdektelen lett, hogy ettől a benne rejlő gondolatok sem hagynak nyomot a nézőben. A sok botrány mögött sajnos nem rejtőzik egy nagy film, és pár év múlva már csak a botrányra fogunk emlékezni, a filmre egyáltalán nem.

A Nincs baj, drágám szeptember 22-től látható a magyar mozik műsorán.