Már-már kegyeletsértés: a Szöszi traumákba, könnyekbe és csorgó férfinyálba fojtja Marilyn Monroe emlékét

Tudom, elég valószínűtlen ez egy átlagember életében, de képzeljük el, hogy az életünk egy pontján egy rendező úgy dönt, filmet készít az életünkről. Egy fantasztikusan tehetséges ifjú sztár bújik a bőrünkbe, pénz is van rá dögivel. Aztán egy-két évvel később megnézzük az elkészült filmet, és azt látjuk, hogy csak és kizárólag az eddigi életünk mélypontjai vannak benne, ráadásul ezek némelyike is alaposan eltúlozva. Ott van az alkoholista szülő, a fájdalmas válás, a kamaszkorban átélt szexuális zaklatás, az iskolai bullying, az édesanya elvesztése, a küzdelem a depresszióval, a veszekedéseink a házastársunkkal, a gyerek elvesztése, de nincs benne semmi az életünk azon részéből, ami értelmet ad az egésznek. Nincsenek benne az örömök, nincsenek benne a barátságok, nincsenek benne a szerelmek, hiányzanak a nagy, boldog pillanatok, ahogy nincsenek benne a szakmai sikerek és a szakmánk iránti elkötelezettségünk, a tehetségünk és az elhivatottságunk sem. Valahogy így készített filmet az új-zélandi születési Andrew Dominik (Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford) a máig legendás Marilyn Monroe-ról. A Szöszi valósággal tobzódik a főhőse traumáiban, és eközben időről időre sokkolja a nézőit például azzal, hogy az egyik jelenetében szó szerint Monroe nemi szervéből kikukucskálva csodálhatjuk meg a kinti világot. Rosszul hangzik? Az is.

Egy hamis ígéret

Egyetlen életrajzi film sem adhatja vissza az alanya valódi életét, hiszen a filmek jellegéből adódóan jelentősen sűríteni és dramatizálni kell a történteket, sőt akár fiktív elemekkel is kiegészíteni azokat, arra azonban nem árt törekedni – bár nincs ilyen írott szabály – , hogy legalább a film alanyának személyiségét és az élete főbb fordulatait hitelesen ábrázolják. A Szöszi plakátszlogenje a „

arra utal, hogy Monroe (aki valójában Norma Jeane Mortenson néven született) csillogó, hollywoodi, sokak által látott énje valójában teljesen más volt, mint a valódi, amit leginkább csak saját maga ismert, mert még a hozzá közel állóknak is csak keveset mutatott meg önmagából. A film a szlogennel azt ígéri, hogy itt majd lehetőséget kapunk megismerni és megérteni a valódi Marilyn Monroe-t, és végre talán megértjük, hogyan vált ez a festettszőke szépség akkora legendává, hogy még a halála után hatvan évvel is a fél világ tisztában van azzal, hogy kicsoda, még akkor is, ha netán nem látott tőle egyetlen filmet sem. Ez a Szöszi leghamisabb és legveszélyesebb ígérete. Elhiteti a nézőjével, hogy itt majd kap valami pluszt, valamit, aminek segítségével beleshetünk a felszín mögé. Monroe érdekében remélem, hogy a legtöbb néző a film megtekintése után nem fogja azt hinni, hogy tényleg megismerte a színésznőt, és valóban ilyen ember volt, ilyen élettel.

Zavarba ejtő hasonlóság

Dominik filmje közel háromórás, szerkezetében és vizualitásában pedig tényleg erős, szokatlan alkotás. A történetmesélése elliptikus, csak kiragad rövid szakaszokat Monroe életéből, és ezeken az életképeken keresztül kívánja bemutatni őt. Ahogy a film képaránya, úgy az is folyton változik, hogy mikor látunk színes vagy épp fekete-fehér jeleneteket. A rendező arra is törekszik, hogy a színésznő több ismert fotóját és filmjelenetét is megörökítse, és sokszor azokhoz igazodva választotta ki, épp milyen formát részesít előnyben. A jelenetek és képek rekonstruálása egészen pompás, a film legnagyobb erénye az, hogy pazarul idézi meg a korszakot és a Monroe körüli világot. Sokszor éreztem azt, hogy az eredeti fotót vagy filmfelvételt látom megelevenedni. Olykor azért ezt is túlzásba viszi a rendező: a Hétévi vágyakozás ikonikus szoknyát felfújó jelenetét annyi létező szögből mutatja be, hogy gyakorlatilag visszaél vele. Persze értem, mi volt ezzel a szándéka, de azt ennél kevesebbel is ki tudta volna fejezni.

Az időutazásban a legnagyobb segítséget a főszerepet játszó Ana de Armastól kapjuk. A kubai színésznő spanyolos akcentusa ugyan néha-néha – ha csak egy villanásnyira is – kihallható a dialógusaiból, de tökéletesen érthető, miért őt választották Marilyn Monroe szerepére. A hanghordozásától kezdve a tekintetén és a szájtartásán át gyakorlatilag tökéletes az illúzió, olykor már-már zavarba ejtő a hasonlóság. Ezért is kár ezért az elpocsékolt lehetőségért: Ana de Armasnál ugyanis nehéz lesz tökéletesebb Monroe-t találni, és még ha nem is volt nyilvánvaló a kiválasztása, mintha erre a szerepre született volna.

Amikor a #metoo és a male gaze találkozik

A Szöszi alapját Joyce Carol Oates azonos című regénye jelentette, ami bevallottan életrajzi fikció, vagyis szándékosan vesz elő valós elemeket Monroe életéből, majd vegyíti azokat fikcióval. A könyvet nem olvastam, nem tudom, hogy Andrew Dominik mennyit változtatott hozzá képest, de az biztos, hogy a filmet nézve elég zavarba ejtő, hogy a megtekintése után/közben némi kutatómunkát igényel, hogy rájöjjünk: mi a valóság és mi a fikció abból, amit láttunk? Valóban casting coachra kényszerült a Fox stúdió vezetőjénél azért, hogy nagyobb szerepeket kapjon? Tényleg rendszeresen édeshármasozott Charlie Chaplin és Edward G. Robinson fiaival? Valóban bele akarta fojtani őt a kádba a saját édesanyja? Tényleg verte az ex-sportoló férje? Valóban átesett abortuszon? A kérdésekre egyébként nem (tudjuk), nem, nem, igen és igen a helyes válaszok, de ez csak némi utánajárásból derül ki, nem a filmből. Ez pedig kicsit zavarba ejtővé teszi a látottakat, hiszen számos olyan pillanatot mutat be, amitől teljesen megváltozhat a Monroe-ról alkotott eddigi képünk, mégpedig nem feltétlenül a jó irányba.

Dominik Szöszije a saját csapdájába esik. Alanyát próbálja mai szemmel, a #metoo szűrőjén át szemlélni, szörnyülködve azon, miken kellett keresztül mennie akkoriban egy színésznőnek, hogy karriert csináljon, de mivel ebben nem ismer határokat és az emberi oldal keresése és bemutatása helyett csak a sokkolás izgatja, végül ő maga is ugyanúgy kihasználja Monroe alakját és él vissza a szexualitásával és vonzerejével, mint azok, akik 60-70 éve tették vele ugyanezt. Megmutatja, hogy sok férfi számára ő csak egy darab hús volt, akire csorgathatták a nyálukat és akiről fantáziálhattak, de ezt úgy mutatja meg, hogy nála sem lesz több egy darab húsnál, aki még sírni is szexin tud. Sokak szerint ezt a filmet inkább egy nőnek kellett volna rendeznie, és bár annyira nem tartom szerencsésnek, hogy bizonyos témákról csak bizonyos nemű vagy rasszú/vallású emberek készítsenek filmeket, az biztos, hogy ez a sztori ennél sokkal érzékenyebb, finomabb megközelítést kívánt.

Belefulladunk Marilyn könnyeibe

Nem azt akarom, hogy bárki is megszépítse Marilyn Monroe történetét, hiszen tény, hogy rengeteg sorscsapást kapott az élettől. A mentális zavarral küzdő anya, a sohasem látott apa, az ebből fakadó apakomplexus, az alkohol- és gyógyszerfüggőség, az őt bántalmazó második férje (az elsőt a film teljesen kihagyja), az abortuszok és vetélések tényleg mind kulcsesemények voltak Norma Jeane életében, és talán pontosan ezért nem szabadott volna egy annál is súlyosabb hátteret adni neki, mint amivel valóban rendelkezett. Mivel sohasem voltunk ott velük a hálószobában, mi is csak találgatni tudjuk, milyen lehetett a viszonya Kennedyvel, de a film ezt a lehető leggusztustalanabbul mutatja be. A titkosszolgálat emberei gyakorlatilag úgy viszik be a színésznőt az elnöki lakosztályba, mintha tálcán szolgálnák fel, az elnök pedig telefonálás közben „kéri meg”, hogy szopja le őt: tényleg kellett a világnak egy jelenet arról, hogy John F. Kennedy Monroe szájába élvez és csak egyszerű, eldobható ringyóként tekint rá (egy ponton még mocskos ribancnak is szólítja őt)? Mire volt ez jó azon kívül, hogy meggyalázza mind Monroe, mind Kennedy emlékét?

Az pedig különösen ízléstelen, hogy egy jelenetben egészen konkrétan Monroe nemi szervén keresztül nézhetünk ki az épp az abortuszát végző orvosokra, ahogy az is, hogy a színésznő képzeletben beszélget a meg nem született babájával. Ráadásul Dominik mintha már indokolatlanul sokszor vetkőztetné le Ana de Armast, ezzel pedig olyan hatást kelt, mintha maga is csak odadobná őt húsként a nézőknek. Ez a film szó szerint Monroe vaginájában matat, miközben már-már kéjmámorban lubickol az összeomlásain. Ana de Armas Marilynjének könnyeiből annyi van, hogy szinte belefulladunk, és a rendező van annyira kegyetlen, hogy még egy csöppnyi örömöt sem engedélyez a főhősének. Nála még a Van, aki forrón szereti forgatása Billy Wilderrel is egy traumatikus élmény, ami Monroenak semmi örömet nem okozott.

Nem csak áldozat

Két és háromnegyed óra egyszerűen túl sok ebből, a film legalább a félidejétől kegyetlenül repetitívvé válik, és már semmi újat nem mond a főhőséről. Már csak ugyanazokat a traumákat éli át újra meg újra, maximum egy kicsit különböző formában. A Szöszi legnagyobb baja, hogy Andrew Dominik nem érez empátiát a főhőse iránt. Példamutogatásra („Lám, ezt csinálja veled a show business!”) használja, de magasról tojik az emberre és annak méltóságára (sőt, az őt játszó színésznőére is), akit bemutat. Meg merem kockáztatni, hogy A bukás című mozi annak idején több empátiát engedett meg magának Hitler irányába, mint amennyit itt Marilyn Monroe a Szöszi rendezőjétől kap. Formanyelvileg, stílusában és kiállításában (a film eleji álomszerű bozóttűz például egészen csodásan néz ki) pazar lett a film, mégis mélyről jövő dühöt érzek, ha rá gondolok. Ez a film megfeledkezik arról, hogy Marilyn Monroe nemcsak egy áldozat volt. Senki sem csak áldozat. Sokkal több annál. Abban pedig csak reménykedni lehet, hogy egyszer jön majd egy olyan film is, ami méltó emléket állít neki, és nemcsak a szenvedéseiben akar dagonyázni.

A Szöszi már látható a Netflix kínálatában.