Három hónap… A bölcsődénk vezetője szerint nagyjából ennyi idő kell majd ahhoz, hogy a kisfiunk feldolgozza, bármennyire is szeretnénk, már nem tölthetjük együtt az egész napot úgy, ahogy eddig. Én meg, nem tehetek róla, vágom a centit. Megint. Éppen úgy, mint amikor hasfájós volt és órákig köröztem vele a lakásban, vagy amikor fogzott, meg ahogy néhány hete is, amikor egy csúnya vírus miatt napokig magas láza volt. Tehetetlenül és gépiesen számolom vissza a napokat addig a pillanatig, míg „elvileg” már minden rendben lesz. És reménykedem. Hogy tankönyvi eset vagyunk. Hogy három hónap múlva tényleg nem lesz pokol bölcsibe menni. Mert most az. Pedig nem így indult…
Annyira nem, hogy még a kisgyereknevelők is a csodájára jártak az én mosolygós, rögtön evő, rögtön alvó gyerekemnek. Én meg persze meggyőztem magam, hogy lám, lám, mégiscsak felesleges volt olyanokon aggódnom, hogy „korai lesz ez még”, hogy „nincs felkészülve”, és hogy „a földkerekség legszarabb anyukája vagyok onnantól, hogy egyáltalán rágondoltam a bölcsire”. Kicsit még el is hittem, hogy szokásomhoz híven túlparáztam ezt az egészet, hiszen a kicsi kötődik, játszik a többiekkel és úgy általában látványosan elvan. Tette mindezt úgy, hogy a kis sorstársai már akkor látványosan szeparáltak: ki csendes sírdogálással a sarokban, ki hisztériázva.
Mire a csoportszoba ajtajába érünk, már minden hisztik ősanyját produkálja (Fotó: GettyImages)
Nekünk semmi. Sokáig. A második hét közepén már gyanakodtam. Tudtam, hogy valami készül, mégis készületlenül ért, amikor a második – beszoktatós hét – utolsó napján először eltört nála a mécses reggel. Emlékszem, bár aznap úgy léptem ki a bölcsi kapuján, mint akit leöntöttek egy vödör hideg vízzel, gondolatban akkor még legyintettem egyet a dologra, mondván, eddig minden túl sima volt, kellett már egy ilyen reggel is. Az egy reggelből aztán kettő, majd három lett. Mostanra pedig oda jutottunk, hogy a mosolygós, rögtön evő, rögtön alvó gyerekem a reggeli ébresztő utáni 5 percben nagyjából kétszázszor mondja el, hogy nem, nem és nem, és mire a csoportszoba ajtajáig jutunk, már minden hisztik ősanyját produkálja.
Tudtuk, hogy ez el fog jönni, utánaolvastunk, beszélgettünk róla, még a szülőcsoportos megbeszélésen is szóba került a beszoktatás előtt. Tudjuk, hogy vegytiszta pszichológia az egész, és hogy „el fog múlni”. Ahogy azt is pontosan tudjuk, hogy amúgy jó helye van a bölcsiben, hiszen a hely szupercuki, és az első pillanattól kezdve imádják, nem csak a kisgyereknevelői, de még a csoporttársai is. És vica versa.
Mégis. Szorongok. Újra rágom a körmeimet. Napjában kétszer elhatározom, hogy másnap nem viszem be. És úgy egyáltalán; soha többet. Aztán lebeszélem magam erről. Beszoktatásról beszélgetek a férjemmel, az anyukámmal, a barátnőimmel, a kollégáimmal, a kedvenc pénztárosommal, és ha tehetném, valószínűleg a kutyámmal is. Cikkeket olvasok. Kommenteket. Kitalálom a tuti módszert, ami másnap reggel garantáltan eltereli a figyelmét: kisautó a zsebbe, szőrös takaró, plüss hóember. Valamelyik nap a lelkére próbáltam beszélni. (Tudom…)
Kitartóan és mindenáron meg akarom javítani ezt a dolgot, mert a születése óta mindig ezt csinálom. Ha valami nem oké, akkor jön anya és megszereli. Pont. El nem tudom mondani, mennyire kétségbeejtő érzés, hogy most konkrétan én okozok neki fájdalmat. Azért folynak a krokodilkönnyek a kis arcán, mert otthagyom és pontosan emiatt tök mindegy, hogy mennyit olvasunk szép sztorikat a bölcsiről, hogy mit adok a kezébe az elváláskor, vagy, hogy a fejem tetejére állok-e a reggeli rutin közben (igen, amúgy többször is, de ez most mindegy). Ezen tényleg csak az idő fog tudni segíteni. Ahogy végül a hasfájáson, a fogzáson és azon a francos lázon is az segített anno.
Szóval most vágom a centit, törölgetem a könnyeket, rágom a körmömet és remélem, hogy az idő tényleg a barátunk lesz.