Hosszú, őszülő hajú nő áll az utcasarkon, ha nincs éppen csukva a szeme, a tekintete a semmibe réved, előtte egy negyven éve elavult szintetizátor, a járdán effektpedálok, a fején szürke vikingsisak, rajta szárnyak, a tetején villogó vörös lámpa. A Born to be Wild szól éppen, bár csak az első refrénnél ismeri fel az ember, és még akkor sem biztos benne, hogy jól hallja-e: az egyszerre gyerekes és éteri szintihangzás és a nő hangja miatt ugyanis nem sok köze van az eredetihez. Susan Dietrich Schneider ugyanis úgy énekel, mintha a gyerekét akarná elaltatni, azaz pont nem úgy, ahogy azt a Steppenwolf slágerétől várnánk.
Ha mindezt a Deák téri aluljáróban, esetleg a Jászai Mari téren művelné utcazenészként, nem sokan állnának meg, és aki igen, annak is jó eséllyel az lenne az első reakciója, hogy
á, bolond szegény!
Így nem is tudnák, mit hagynak ki. Még szerencse, hogy San Francisco népe okosabb ennél. Schneider – azaz a Space Lady – ugyanis a világ egyik legérdekesebb zenésze és legkedvesebb embere, akinek nem azért kellett megdolgoznia, hogy ismerjék – naná, hiszen alig ismerik –, hanem pont azért, hogy ismeretlen maradjon. Mindezt egy férfi, majd a szülei kedvéért, hogy most, hetven körül végre egy kicsit visszakapja az univerzumtól, amit elvettek tőle, és megtudja végre a világ, ki ő.
Meghívás egy univerzum körüli utazásra
Susan Dietrich Schneider ígéretes akadémikus volt fiatal felnőttként. Egy coloradói kisvárosban, Las Animasban nőtt fel, úgy mesélte, csodás, szabad gyerekkora volt. (Annak ellenére, hogy a városka neve a legbaljósabb a világon: eredetileg úgy hívták, La Ciudad de Las Animas Perdidos en Purgatorio, azaz a purgatóriumban rekedt, elveszett lelkek városa.) Felvették a Coloradói Egyetemre, ahol lehúzott két évet, igaz, nem jött szembe semmi, ami tényleg érdekelte volna. 1968-ban elutazott San Franciscóba, és ott is ragadt, pontosan azért, amiért bárki ott ragadt 1968-ban: hippinek állt, kommunában élt, úgy érezte, végre értelmet nyer az élete.
Ebben „segített” az is, hogy ekkoriban meg kellett műteni, közben pedig testen kívüli utazást élt át: azóta is meggyőződése, hogy elrabolták az ufók, pontosabban meghívták egy univerzum körüli utazásra. Mint egy interjúban elmesélte, űrhajóba szállt velük, és hagyta, hogy megmutassák neki a világ titkait és összefüggéseit, és amikor érezte, hogy hamarosan visszatérhet a testébe, csak azt volt képes mondogatni magának:
Ne felejtsd el! Ne felejtsd el!
Az altatásból felébredve persze rögtön elfelejtett mindent, azaz el sem tudta mesélni senkinek a nagy titkokat. Érzi azonban, hogy a tudás ott bujkál a tudattalanjában, és azóta is azon dolgozik, hogy előcsalogassa valahogy.
Első férjével, Joellal is a hippik közt ismerkedett meg; kívülről (és Susan saját szavaiból is) mindent elsöprő, hatalmas szerelemnek tűnt az övék. A mindenkivel barátságos, kreatív, temperamentumos géniuszként ismert férfi éppen a rendőrség elől bujkált, lelkiismereti okokból megtagadta ugyanis a besorozást (éppen eszkalálódott a helyzet Vietnámban), ám ezt elutasították, így börtön várt rá. A lány feladta karrierjét, megszakította a kapcsolatot szeretteivel, és évekig foglaltházakban csövezett a férfival. Elégették dokumentumaikat és szegénységi fogadalmat tettek, amelynek lényege, hogy semmilyen hozzájárulással nem támogatják a fennálló rendszert, azaz még ételt sem nagyon vesznek.
Joel és Susan (forrás: medium.com)
Igaza van annak, akinek gyanús, hogy ez bántalmazó kapcsolat lehetett. Joel, aki csak Kozmikus Emberként emlegette magát és előszeretettel kísérletezett elektronikus hangszerekkel, első látásra beleszeretett a lányba és el sem engedte 30 évig. A hegyekbe vitte, ott éltek a természetben, annyira rettegett attól, hogy az FBI rátalál, majd a nő maradék pénzéből Alaszkába utaztak, hogy zenészként éljenek. Nem jött be, ahogy Bostonban sem fedezték fel őket; ekkor már romos épületekben húzták meg magukat. Susan koldulni kényszerült, ami rettenetes teher volt, nem csak az anyagiak miatt: félénk volt és rettegett idegenekhez odamenni, mégis megtette minden nap, amíg össze nem jött az életben maradáshoz szükséges 15-20 dollár.
Férje megtiltotta neki, hogy interjút adjon
Joel „zseniális volt, lehengerlő és jóképű”, igaz, néha elkapta az indulat.
Egy pillanat alatt bedühödött, én meg a borzasztó önértékelésemmel azt hittem, megérdemlem a megaláztatást és a verést. Ahogy teltek az évek, visszavett az erőszakból, de más, gonoszabb módon folytatta a manipulációt.
A férfi végül előtúrt valahonnan egy ütött-kopott tangóharmonikát, amelyen a felesége magától megtanult játszani, legközelebb magával is vitte, hiába óbégatott Joel, hogy még a végén ezt is ellopják. Nem lopták el, sőt, Susan 40 dollárral tért haza, a férje tehát nagy kegyesen jóváhagyta az utcazenélést.
Dietrich még a Space Lady nevű alteregójáról is azt mondta mindenkinek, hogy Joel találta ki, holott ez nem igaz, legfeljebb annyiban, hogy a férfi eredetileg magának gyártotta az azóta legendás sisakot, és több számot is ő írt, amit azután Susan kezdett játszani az utcán. A harmonikát végül elcsórta egy részeg, viccből lóbálni kezdte, és véletlenül hozzávágta egy falhoz, Susannak tehát egy mikrofonja és egy kis hangfala maradt csak, pár effektpedállal. Nem volt mese, énekelnie kellett. Azonnal keresett vele 200 dollárt, ami pont a legendás, akkoriban megjelent Casiotone MT-40 szintetizátor ára volt. A Space Lady megszületett, és egyébként a mai napig ezen a hangszeren játszik.
Végül visszatértek San Franciscóba, ahol egy sokkal nyitottabb közönség várta az ekkor már Joel sisakjában játszó Space Ladyt: bulikba hívták, újságírók keresték, pedig csak pár napja zenélt az utcán. Jól jött (volna) a siker, ekkor ugyanis már három gyereket próbáltak eltartani, ám Joel, aki még mindig félt a hatóságoktól, megtiltotta a nőnek, hogy interjút adjon vagy bármilyen módon népszerűsítse magát. (Közben egyébként Jimmy Carter elnök amnesztiát adott a sorozás elől bujkálóknak, de ez nem érdekelte a paranoid férfit.)
A helyzet tragikus volt, mégis így lett a Space Lady utcasarki látványosságból titokzatos és érdekes helyi legenda, akinek szájról szájra terjedt a híre, és akit pár obskúrus válogatáslemezt leszámítva csak élőben lehetett meghallgatni. Akadt egy-két saját dala (a Synthetize Me egész szép sikereket ért el az alternatív klubokban is, bár diszkóslágernek nem neveznénk), de jobbára mások számait formálta a saját képére (értsd: tette felismerhetetlenné); a már említett Steppenwolf-slágeren kívül feldolgozta a Sweet Ballroom Blitzét, illetve az egyik legjobb német nyelvű számot, Peter Schilling David Bowie előtt tisztelgő Major Tomját.
Néztem a sirályokat Bostonban, ahogy csak repülnek, gond nélkül, és rájöttem, képtelen vagyok folytatni ezt az életet, és közben gondoskodni a gyerekeimről. Ezen pörögtem, állandóan a sirályokra gondoltam, ők lettek a totemállatom, és rájöttem, hogy a természet a kulcs, ha összhangban vagy vele, gondoskodik rólad. A Földanya törődik velünk, ahogy törődik a sirályokkal is.
Hatvan évesen tapasztalta meg a törődést
Még vagy húsz évig húzták meg magukat foglaltházakban, kis, romos albérletekben, hiába várta volna a siker Dietrichet. 2000-ben végül fel is adta az egészet, mindenkinek azt mondta, azért, mert „már elénekelte, amit akart”. Szülei ekkor már majdnem 90 évesek voltak, segítségre szorultak; Susan gondolkodás nélkül hazaköltözött Coloradóba, és beiratkozott egy nővérképzőbe, hogy otthon tudja ápolni őket. Csak ez volt képes kirángatni a bántalmazó kapcsolatból: otthagyta a férjét és szüleiről gondoskodott halálukig. Az egyetlen említésre méltó esemény az volt, amikor egy producer unszolására hagyta, hogy egy dala rákerüljön a hozzá hasonló kívülálló zenészektől (ez egyébként nem csak egy hangzatos kifejezés, hanem külön műfaj: outsider music) összekalapolt válogatáslemezre, a Songs in the Key of Z-re. Szerencsére meghallgatta Eric Schneider producer is, levelezni kezdtek, találkoztak és egy év múlva összeházasodtak. Dietrich ekkor éppen 60 éves volt, és végre megtapasztalta, milyen az, amikor törődnek az emberrel. Schneider ugyanis menedzselni kezdte, nem úgy, mint Joel, hanem óvatosan és gyengéden terelgetve az útját.
Fotó: Terri Loewenthal
A Space Lady-projekt ekkor már vagy tíz éve szünetelt, de még mindig érkeztek emailek, amelyekben a következő koncertről érdeklődtek, vagy lemezt rendeltek. Ericnek úgy kellett kiszedni belőle harapófogóval, mi ez az egész. Susannek csak a sisakja maradt meg előző életéből, gyorsan rendelt hozzá egy ugyanolyan szintit az eBayről (a legenda szerint megtalálta ugyanazt a hangszert, de ezt senki nem tudja biztosan), és előadott neki ezt-azt. A férje azonnal megszervezett neki pár koncertet, és ezúttal a sajtóval is beszélhetett. Aki csak interjúzott vele, mind azt mondja, hogy ilyen kedves emberrel még nem találkozott, a beszélgetés pedig élete egyik nagy élménye.
Nem hisz istenben, legalábbis nem úgy, ahogy az emberek hinni szoktak, de aki a zenéjét hallja, nem véletlenül gondolja, hogy hívő – mondta egyszer. „Transzba esem ilyenkor, áradnak a kreatív energiák rajtam keresztül, látszólag máshonnan: saját agyi képességeim szerint nem lennének olyan zenei ötleteim, mint amilyenek végül támadnak. Ilyenkor ajándékot kapok: azokhoz szólhatok, akikhez egyébként képtelen lennék. Csodálatos érzés.”
Susan Dietrich Schneider azóta:
- újra kiadta bakeliten és CD-n The Space Lady’s Greatest Hits című albumát;
- amely azonnal fel is került a Vice Magazine 2014-es bestof-listájára, a New Musical Express pedig beválogatta a 101 album, amelyet hallanod kell, mielőtt meghalsz című különszámába;
- készített további két albumot;
- világkörüli turnéra indult;
- amikor az véget ért, még egy világkörüli turnéra indult.
Stadionokat már sosem fog megtölteni, de ez nem is célja: egyelőre élvezi, hogy végre olyan embereknek játszhat, akiket eleve érdekel a zenéje, nem „süketfülű” járókelőknek. Férje pedig az egész életét annak szentelte, hogy Susan végre befutott zenész lehessen – már amennyire ezzel a zenével be lehet futni. Egyelőre nem látja, hol a vége. A Space Lady most 74 éves.