„Ez a legszeretettebb magyar táj” – fotók, amiktől garantáltan újra szerelembe esel a Balatonba

Gyermekként nekem tényleg a Balaton volt a Riviéra, külföldre nem jutottunk el, viszont minden évben eltöltöttünk pár hetet a rokonok nyaralójában Balatonfüreden. Emlékszem milyen volt, amikor még nem állt a görög falu, amit úgy tűnik, végre elbontanak, vagy milyen volt először átmenni katamaránnal a déli partra, milyen illata van a vadonatúj gumimatracnak, büszkén feszíteni a vízben, míg mások a lépcsőn tipegve kényeskedtek, hogy túl hideg a víz, kíváncsian nézni, hogy vajon feltűnik-e valamilyen új, frappáns nevű vitorlás a kikötőben, kiolvasni megannyi sárgult lapú könyvet, várni, hogy a forró nap után végre megérkezzen a hegyekből a hűvös levegő.

A nyári látogatások azóta megritkultak, viszont végre megnézhettem milyen arcát mutatja a Balaton kora tavasszal vagy éppen a tél közepén. Körülbelül egy évvel ezelőtt pedig az Instagramot pörgetve szembejött egy oldal, aminek a képeit látva elfogott a nosztalgia kellemes érzése. Pedig a fotók nem a múltban készültek, egészen frissek, mégis pillanatok alatt visszarepítenek a múltba.

Bartha Dorka hozzám hasonlóan gyerekként minden évben a Balatonnál nyaralt, csak éppen a túlparton, Balatonszemesen. És azt, hogy milyen a tó, amikor nincs tele turistákkal, nagyjából egy időben fedeztük fel. Kilenc évvel ezelőtt lekísérte a barátját, de mivel ő tanulni akart, ezért neki mással kellett lefoglalnia magát. Egyetemistaként sokszor előfordult, hogy fényképezőgépet akasztott a nyakába, és így járta a várost, és úgy gondolta, ezt a Balatonnál is kipróbálja. 

– nyilatkozta az nlc-nek.

Először Facebookra töltötte fel a képeit, majd 2020 februárjában csinált egy Instagram-oldalt is ezeknek a fotóknak. Ez lett a Balaton Offseason. Egy hónappal később pedig mindenki bezárkózott az otthonába. „Először csak a barátaim követtek be, majd hirtelen egyre többen lettünk, és folyamatosan jöttek a visszajelzések, hogy mindenkinek a gyerekkora jut az eszébe a képekről. Olyan lett az az oldal a számomra mint a drog, alig vártam, hogy újra mehessek a Balatonra, és fotózhassak. Ez azóta sem változott, és mindig nagyon örülök annak, amikor kiteszek egy képet egy nyaralóról, és a tulajdonos vagy egy ismerős megosztja a történetét.”

Egy évvel ezelőtt a képekből készült egy kisebb kiállítás is, ezután kereste meg Weiler Péter képzőművész, aki a fotói alapján olyan új műalkotásokat készített, ami 1989-es rendszerváltó nyár eseményeit, és a kor hangulatát idézik meg. A Magyar Tenger Társasüdülő tárlat őszre Budapestre is eljutott, igaz, csak rövid időre.

„Ugyan a fotóimon a jelent látjuk, de – mint a diaképek a tárban – az összes előző pillanat az valahol ott sorakozik mögötte. Péter pedig nagyon érzékenyen meg tudta találni azokat az egészen kis apró dolgokat, amiket rá kellett tenni a képre ahhoz, hogy tényleg elhiggyük, újra varázsol egy pillanatot annak a nyaralónak vagy üdülőnek a történetéből. Szerintem az ő képei még erősebben meg tudják mutatni az ideális Balatont, ami a fejünkben és lelkünkben él, ahol nincs pergő vakolat, nincs kopott betű, nincs kiégett fű, lerombolt kerítés.”

Ezzel párhuzamosan pedig elindult egy másik projekt is, a Kedves László Könyvkiadó megkereste egy könyvajánlattal, amire ő igent mondott, és a napokban már a kezünkbe is foghatjuk a végeredményt.

Mivel történésznek tanult, rajong az építészetért és újságíróként dolgozik, nem volt nehéz szöveget írni a képekhez, az utóbbiak kiválogatása okozott egy kis fejfájást.

„Emberpróbáló munka. Tudtam, hogy miről és hogyan akarok írni, és sokkal nehezebb volt kiválasztani azt a képet, ami látványos, izgalmas, önmagában is megállja a helyét, de kapcsolódik a szöveghez is. Persze előfordult azért az is, biztos voltam abban, hogy ennek a fotónak be kell kerülnie, csak ki kellett találnom, mit írjak hozzá. Van egy nyaraló Öszödön, ami mettlachival van beburkolva, sajnos nem tudtam kideríteni, ki építette, mi a története, így azt tettem hozzá, hogy lám, a szocializmusra jellemző fusimunkát is lehetett igényesen és szépen csinálni.”

Mint mesélte, előfordult már olyan, hogy a tulajdonos elmondták, hogy most már akkor kénytelenek lesznek karbantartani, megóvni az adott részletet. „Ilyenkor úgy érzem, szuper, én a munkám elvégeztem. Amúgy azt vettem észre, hogy ezek a kreatív megoldások kezdenek visszajönni, noha egy kicsit más formában, egyre több kertkapun látni, hogy a lemezekbe nádat vagy valamilyen más balatoni formát vágnak. Ez persze már nem az a kézművesség, mint az volt, amikor Jani bácsi hegesztőpákával formázta a kishalat.”

Bartha Dorka szerint ezekben a régi megoldásokban pedig nem csak az ötletesség, a szakmai ügyesség érhető tetten, hanem a szeretet is, hiszen nem kevés idő és elhivatottság kellett ahhoz, hogy valaki megalkossa ezeket a kedves kis műveket. 

Ez a fajta szeretet, gondoskodás pedig máshogy is megjelenik, nagyon sok üdülő van, aminek a homlokzatán egy név is szerepel. „Amikor egy másik helyre feltöltöttem egy képet az Eudoxia nyaralóról, rám írt egy férfi, hogy a görög származású dédnagymamájáról van elnevezve, és anyukájának is ez a második neve. Még mindig kiráz a hideg, amikor arra gondolok, mennyire szerethette a dédnagyapja a feleségét, ha róla nevezte el a nyaralót, főleg hogy elmesélte, mennyi boldog emléke van neki is. Ez egy annyira hatalmas érzelmi löketet adott nekem, hogy utána már tényleg nem volt megállás.

De van egy másik hasonló történet is. Fonyódligeten van egy kerítés, ami fémből kivágott kis vitorlások vannak. Sem újságban, sem monográfiában nem találtam nyomát, ki csinálta, majd egy poszt után megkerestek a tulajdonosok, és elárulták, a nagypapa csinálta, aki egy vasipari szövetkezetnek könyvelt , és a munkásoktól elkérte a maradék anyagokat, azokból heggesztette a kerítést. Sehogy máshogy nem találsz rá ezekre a történetekre, és nagyon hálás vagyok, amikor ezek megosztják velem.”

Hozzátette azt is, a Balatonon azért is jelent meg ez a fajta játékosság, mert míg a 1960-80-as években máshol nagyon szigorú szabályok szerint kellett dolgozniuk, az építészek itt szabadabb kezet kaptak, így kipróbálhattak olyan megoldásokat, formákat, amiket sehol máshol nem engedtek. Ennek pedig nem csak a középületek viselik a nyomát, hanem a nyaralók is.

Miközben a könyvhöz igyekezett olyan helyszíneket választani, amelyek a mai napig is megvannak és felkereshetőek, több épület is szerepel a könyvben, amire ez sajnos már nem igaz.

Az egyik a fenyvesi állomás, amit igazi kincsként írt le, hiszen az egyik legjobb állapotban megmaradt állomásépület volt az 1970-es évekből, de mindhiába, 2023 tavaszán azonban elbontották. A másik szomorú példa, pedig a Musztafa-lak, aminek a neve mögött – mint olyan sokszor – egy nagyon kedves történet áll, és amiről pár nappal ezelőtt tudta meg, hogy már ez sem áll.

És van még egy nagyon fájó pont, egy balatonszemesi vigadóépület, amit az a Wälder Gyula tervezett, akihez a Madách téri épületcsoport is köthető. „Ezt sem tudta megmenteni a közösség, egy kövezett parkoló és pár három-négy emeletes apartmanház épült a helyére. Építészetileg is nagyon fáj látni azt, hogy tűnnek el olyan házak, nyaralók, amiknek karaktere volt a tóparton, és tudtad, hogy emlékek és családi történetek kötődnek hozzá. Arról nem is beszélve, hogy az infrastruktúra sem bírja, ha ha ugyanazon a területen hirtelen sokkal többen lesznek. “

A beruházások pedig nem állnak le, sőt, rendszeresen olvasni az újabb és az újabb tóparti projektekről.

„Tényleg fájdalmas látni azt, hogy biciklizek, és hogy úristen, ebben az utcában már nincs ott az a kis házikó, ami mondjuk az előző szezonban még megvolt. A megoldást nálam okosabbaknak kell kitalálni, de azt kijelenthetjük, hogy a mostani fejlesztéseknél egyedül a profitot tartják szem előtt, nincs meg az a fajta ökológiai és építészeti érzékenység, amire a tónak szüksége lenne. Pedig lehetne ezt jól és szépen és igényesen csinálni.”

Ugyan hallani arról, hogy a helyiek, a civilek megpróbálnak tenni valamit, de – kevés kivételtől eltekintve, nem járnak sikerrel.

„Igazából ezt a nagyon fájdalmas beismerni, de túl sok mindent nem lehet tenni. Régen voltak fürdőszövetségek, amelyeket a nyaralóval rendelkezők hoztak létre, voltak köztük fővárosi képviselők, orvosok, ügyvédek, építészek, egy igazi értelmiségi keménymag, és a tudásukat, kapcsolati és anyagi tőkéjüket arra használták, hogy fejlesszék a környéket, így született meg például nagyon sok gyönyörű fasor, strand, kápolna is. A szocializmus alatt az összes ilyen egyesületet feloszlatták, és ugyan a rendszerváltás után újraalakultak, de sajnos nem bírnak már akkora társadalmi erővel, amivel a problémás projekteket meg lehetne akadályozni.”

Persze a civilek között is vannak érdekellentétek, már száz évvel ezelőtt is konfliktusos volt a viszony a helyi lakosok és az üdülőtulajdonosok között, és ez most sincs másként. 

Hozzá kell tenni, azok között is húzódik némi ellentét, akik csak nyaralni járnak ide. Van, akinek már van lent üdülője Balatonon, miközben van, aki csak vágyik rá, és az előbbiek milyen jogon mondhatják meg azt, hogy itt húzzunk meg egy határt, te már nem jöhetsz ide. Ez egyszer már lejátszódott mondjuk a ’60-as, ’70-es években. Sokaknak voltak parti nyaralói voltak, majd egyszer csak megjelentek a teherautók, és előttük feltöltötték a partot, majd felépítettek egy óriási hotelt, kempinget eléjük”

De beszéljünk a jó dolgokról is. Ha a legkedvesebb balatoni emlékről van szó, nehéz egyet kiemelni, főleg azért, mert családja már generációk óta itt nyaral, nagyapja, az édesapja történeteivel egészülnek ki az az ő emlékei, ő is ugyanott biciklizett, homokcsatázott, ahol ők. „De ha csak egy valamit lehetne kiemelni, akkor a barátom családjának a nyaralóját emelném ki. Ezt még a dédnagyapja tervezte és építette, és szerintem a világ legcsodálatosabb helye. Itt minden perc egy újabb boldog pillanat, mindegy, hogy szakad az eső, csapkodja a szél a zsalukat vagy ragyog a nap, mindegy, hogy egy húsz fős társasággal vagyunk itt vagy ketten ülünk a kályha előtt.”

Ha valakinek az északi parthoz húz a szíve, figyelmeztetni kell hogy itt a déli part szerepel. Ennek pedig oka van. „Bár kamaszként mindig az északi partra mentünk, gyerekkoromban, illetve utóbbi tizenöt évben mindig délen nyaraltam. Másrészt ha megnézzük, hogy valaha mit írtak a Balatonról építészeti vagy tájhasználati szempontból, a déli part sokkal alulreprezentáltabb.”

Bartha Dorka: Balaton Offseason

Fagyi (Fotó: Bartha Dorka)

Téli nádas (Fotó: Bartha Dorka)

Vízibicikli (Fotó: Bartha Dorka)

Fenyves (Fotó: Bartha Dorka)

Felmerülhet a kérdés, hogy azért az északi partról vagy más tájegységről készül-e majd fotósorozat vagy esetleg könyv. „Tervben volt, hogy idén egy hónapig semmi mást nem csinálok, csak föl-alá biciklizem és fotózok az északi parton, de el kellett készülnie a könyvnek. Másrészt ez komoly kihívás a szezonon kívül, mert nincsenek hajójáratok a két part között, csak komp, így ez komolyabb logisztikát igényel. Ami ezen kívül szóba jöhetne az a Velencei tó. Sok hasonló motívum ott is megtalálható, illetve a Dunakanyarnak is megvan a jellegzetes hangulata, például ott is megtalálhatóak az alpesi típusú, kutyaházszerű nyaralók, ahogyan a lábakon álló Tátika is ” – válaszolt Bartha Dorka.

Hozzátette, építészetileg lehet, hogy vannak hasonló nyaralótelepek, de ami ennyire összefüggő, ennyire nagy, ennyire része a tájnak, és ennyi személyes történet kapcsolódik hozzá, olyan nincs még egy.

„Amire azt mondjuk, hogy Balaton esszenciája, azt mi teremtjük meg. Sok rosszat tudunk mondani róla – drága lángos, vizezett a sör, az apartmanok miatt eltűnnek a régi házak -, de mindig az a konklúzió, hogy ott olyan boldog voltam, vagy úgy várom, hogy lemenjek. Déry Tibor is azt mondta, hogy ez a legszeretettebb magyar táj. És tényleg komoly erő van benne, 150 éve próbáljuk «elrontani», és még mindig nem jártunk sikerrel.”