„Nem a mártír a jó anya” – Erdélyi Boróka időgazdálkodás és hatékonyság szakértővel beszélgettünk

Mikor lett szívügyed az időhatékonyság?

Gyerekkorom óta érdekel ez a téma, azonban még korábbról, mint hittem, ugyanis nemrég megtaláltam az általános iskolás füzeteimet, ahol manóknak írtam életvezetési tanácsadó könyvet. Egészen sok oldalon keresztül foglalkoztam az időbeosztással vagy, hogy hogyan érdemes élni a manó-mindennapokat. (nevet) Ténylegesen viszont kiskamasz koromtól datálom, amikor különböző családi változásoknak köszönhetően úgy éreztem, elvesztettem a kontrollt az életem fölött, és úgy éreztem, meg kell találnom az eszközöket, amivel kordában tudom tartani az élet sodrását.

Bevált?

Akkor hirtelen úgy tűnt, ez a jó válasz. Aztán kiderült, hogy ez önmagában nem egy válasz, ahogyan az sem, ha túlkontrollálóak leszünk. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy bizony a rugalmasság sokszor többet ér, mint a túlzott kontroll, de alapvetően innen indult az időmenedzsmenttel kapcsolatos érdeklődésem. Azóta már tudom azt is, hogy nekem az idő a szeretetnyelvem. Tisztában vagyok vele, hogy most mindenki Chapmant szidalmazza (az öt szeretetnyelv megalkotója – a szerk.), nekem viszont sokat segített az a gondolkodásmód, amit ő képvisel. Én akkor érzem, hogy szeretnek, ha időt töltenek velem, és azzal mutatom ki én is a szeretetemet, ha időt töltök valakivel. És azt látom, hogy ezzel sokan vagyunk így egyébként.

Életmód-tanácsadóból nagyon sok van, de úgy érzem, hogy ezen belül időgazdálkodás és hatékonysági szakértőnek lenni még így is nagyon specifikus. Hogyan csöppentél ebbe a világba?

IT-tanácsadóként kezdtem, ami ránézésre talán távol áll ettől a témától, de valójában mégsem. Abban voltam erős már akkoriban is, hogy volt egy műszaki tudásom, viszont mellette nagyon jól beszéltem az emberek nyelvét. Utóbbi nagyon sok műszaki embernek nem sajátja, így egy híd lettem a két világ között. Kifejezetten időgazdálkodással nyolc éve foglalkozom hivatásként.

Milyen apropóból fordulnak hozzád az emberek?

Nagyon széles skálán mozognak a kliensek. Van, akinek van egy fix elképzelése, hogy neki hol van szüksége segítségre, aztán vagy igaza lesz, vagy nem. Van olyan is, akinek a környezete javasolta, hogy segítséget kérjen. Van olyan, aki azt érzi, túl sok minden nehezedik rá, és nem tudja esetleg a munka-magánélet egyensúlyát megteremteni. Van, aki azért jön, mert nem tud a munkára fókuszálni, és ezzel az eszköztárral ezt is nagyon jól helyre lehet pofozni. Egyre több cég is invesztál a tanácsadásba, mert a lemorzsolódáshoz és kiégéshez masszívan hozzájárul az, ha a dolgozók nem tudnak lavírozni az életük különböző területei között.

Megnőtt a pandémia óta azok száma, akik emiatt hozzád fordulnak?

Ha a munka-magánélet egyensúlyra gondolsz, azt mondanám, nem, de észrevehető egyfajta átstrukturálódás. Például azt látom, hogy a fókuszált munkavégzés iránti igény felívelt, ebben a témában nagyon sokan fordulnak most hozzám. A másik, ami új szín a palettán, hogy túlszervezettek, túlfókuszáltak az emberek, és ezen próbálnának lazítani, ezért keresnek meg. Tehát két véglet van. Korántsem biztos, hogy valaki azért fordul hozzám, mert nem tud gazdálkodni az idejével, épp ellenkezőleg, túlzottan is kontroll alatt tartja azt.

Kétgyerekes anyukaként azt feltételezem, hogy nálad is előfordul, hogy borul a nap.

Bizony. (nevet)

Mit csinálsz ilyenkor? Mit tanácsolnál más anyukáknak ebben az esetben?

Nekem mindig van egy erős alapminimum, amit elvárok magamtól, és annak meg kell történnie, akármi is van a napban. De értsd jól: ez rugalmasan minimum. Tehát más ma a minimum, mint egy olyan napon, amikor a két gyerek ott ficánkol körülöttem. Folyamatos újratervezés, az erőforrások folyamatos felmérése, az számomra a kulcs ebben. Abban is hiszek egyébként, hogy a legtöbbet azzal tudom adni, ha önmagamra is odafigyelek. Nemcsak az olyan alapvető dolgokra gondolok, mint az elegendő alvás és mozgás, egészséges étkezés, emellett csomó más tényező is számít.

Például?

Hogy vagyok éppen lelkileg, van-e valami olyan súly a vállamon, ami miatt másképp tudok megküzdeni ezekkel a napokkal. Nőként, hogy hol tart a ciklusom. Az emberek nem úsznak rá az életnek ezekre a változásaira. Lásd például, jön egy nagyobb költözés, és pontosan tudod, hogy mennyi plusz feladatod lesz, és mégsem strukturálod át az egyéb teendőidet ennek megfelelően, nem csinálsz teret, hanem úszol az árral. Sokszor automatizmusok mentén tesszük a dolgokat ahelyett, hogy megállnánk és megnéznénk, az aktuális helyzetben mi lenne az optimális megoldás.

Te is említed, de amúgy is egyre többet hallani a ciklustudatosságról, miszerint a hormonális változásaink befolyásolják azt, hogy éppen mennyit bírunk, és hogy ennek tudatában alakítsuk az életünket. Szerinted ez mennyiben élhető? Mégsem mondhatom a főnökömnek, hogy bocsi, ma csak ezt csinálom meg, mert épp olyan szakaszt élek.

Nemcsak a munkahellyel kapcsolatban fontos erről beszélni, hanem az élet minden területével összefüggésben. Azt gondolom, hogy a tudatosság a kulcs, hogy ismerem magam annyira, hogy meg tudom határozni, mire leszek képes, és arra tudatosan készülök. Nagyon egyszerű példa, ha tudom, hogy van három nap a ciklusom során, amikor munka után csak vánszorogni vagyok képes, akkor előregondolkodom, miként tudom megkönnyíteni a saját dolgom. Mindig az előrelátás a cél, hogy járjak pár lépéssel a helyzet előtt és készüljek rá.

Ez valóban hasznos, viszont nem minden munkakör engedi meg, sajnos.

Valóban. Ha az a munkám, hogy a kasszában állok, ott nem nagyon tudok mit csinálni… Szomorú, hogy nincsenek megoldásaink arra, hogy segítsük a nőket ezekben a dolgokban. De ez már egy egészen más téma.

Hogy lehet mégis kihozni a helyzetből a legtöbbet?

Mindenkinek van valamekkora mozgástere a saját életében. Nyilván ez mást jelent annak, aki a gyártósor mellett áll, de egy hatgyermekes anyuka megint csak más mozgástérrel bír. Azonban, hogy ezt hogyan ragadjuk meg, az már egyéni felelősség. Sok időt is el lehet pazarolni és kevés időt is ki lehet használni. Ehhez azonban az kell, hogy felelősséget vállaljak azért, ami rendelkezésre áll, és tudatosan használjam ki. Sokszor már az is sokat segítene, ha egy hirtelen adódó 20 percet úgy töltenénk, ahogyan az nekünk jó, de ezek a nyúlfarknyi szünetek hamar elúsznak a mindennapokban. Azt mondjuk, „nekünk erre nincs időnk”, legyintünk rá, közben mégiscsak lenne, ám nem használjuk ki.

Egy gondolat erejéig térjünk rá az újévi fogadalmakra, hiszen körülbelül mostanra azért a nem komolynak induló szándékok már kezdenek kifulladni. Hogyan lehet visszakapaszkodni és ismét dolgozni ezeken?

Attól függ. Ha valaki a motivációját elvesztette, rájött az elmúlt néhány hét próbálkozásaiból, hogy őt ez a cél nem boldogítja, nem viszi semerre, vagy azért vállalta be, mert ez mostanában trendi cél, akkor örüljön neki! Ezzel ugyanis visszanyert egy olyan időt, amit olyasminek dedikált volna, ami valójában nem ad neki semmit. Ha viszont ez a cél továbbra is fontos, akkor is azt gondolom, hogy nincs semmi gond a megrekedéssel. Januárban nem sikerült? Akkor sikerül majd februárban, vagy márciusban… Minden egyes hét új lehetőség a fejlődésre, a célunkért tett lépésekre. Ha úgy érezzük, kedvünk van hozzá, akkor csak üljünk vissza a lóra, és menjünk tovább. Nézzük meg, mi miatt hasaltunk el, és azt is, hogyan tudnánk rajta változtatni. Tekintsünk rá tanulási lehetőségként.

Szerinted a kiegyensúlyozottság és az időmenedzsmenten összefüggnek?

Nyilván. (nevet) Viszont nincs egyenlőségjel közöttük. Lehet kiegyensúlyozott időmenedzsment mellett is lelkileg nagyon rosszul lenni, és lehet zavaros időmenedzsment mellett boldognak lenni. Azt mondanám inkább, hogy egy jó eszköz a kezünkben arra, hogy megteremtsük a lehetőségét a kiegyensúlyozott életnek – ezt meg már mindenki maga tudja, hogy mit ért rajta.

Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy ilyen jellegű kapaszkodót kapjanak, amit te is nyújtasz, akár a könyvedben, akár a tanácsadásokon? Tényleg annyira a hustle culture áldozatai lennénk, hogy kell egy ilyen fogódzó?

Az időmenedzsment annak idején Amerikából futott be hozzánk, és hangsúlyozom, hogy menedzsment oldalról közelített, és nem az emberi oldalról. Ott abszolút arról szólt, hogyan tudunk letenni még többet az asztalra egységnyi idő alatt. Meg lehet nézni a régi filmekben, sorozatokban például a gyakornokot, aki tényleg körülbelül csak átöltözni jár haza. Hála a jó égnek, ez most már kezd megváltozni. Sokkal inkább abba az irányba kezdett elmozdulni – és én is ezt képviselem –, hogy az embert helyezi középpontba. Mondjuk, a digitális világ – hogy otthonról is eléred a munkádat – ezt nem könnyíti meg, és az emberek érthető módon próbálnának ösztönösen is kimenekülni.

Ez a milleniálokra már abszolút jellemző.

Pontosan. Sőt, a kutatások már azt mondják, hogy a Z-generációnak sem az a legfontosabb, hogy mennyit fizetnek neki, és mennyire jó nevű a cég, hanem, hogy mennyire ad lehetőséget és teret arra, hogy élhessenek.

Erre szokták az idősebb generációk odavetni, hogy lusták…

Igen, pedig egyáltalán nem biztos. Könnyen lehet, hogy munkaidejükön kívül valami teljesen más projektet visznek, sokkal több helyre próbálják helyezni a fókuszt. Én bizakodó vagyok abban a tekintetben, hogy ez a fajta szemléletmód az idősebb generációkhoz is legyűrűzik idővel, mert nem fenntartható úgy élni, ahogyan korábban csináltuk, ahogyan a rendszer engedte.

A rendszerre reflektálva nem mehetünk el amellett, hogy egy olyan világot élünk, amikor minden annyira bizonytalan. Hogyan lehet egy élhető jövőképet kialakítani? Ha egyáltalán lehet.

Régen csináltam öt, nyolc vagy akár tízéves terveket, hosszú távú célokat, de már nem hiszek ebben. Már a Covid és a háború előtt is bebizonyosodott, hogy nem működnek. Annyi minden történik menet közben, amire nem számítasz, hogy nem fenntarthatóak. Sokkal inkább a rövid célokban és azok folyamatos újragondolásában hiszek. Ez persze nem azt jelenti, hogy jó, ha az embernek nincs semmiféle jövőképe, csak úszik az árral, de a céloknál azért fontosabbnak gondolom, hogy legyen egy szilárd meggyőződésem arról, hogy milyen értékek mentén szeretném élni az életem. Ezek aztán mutatják az utat a következő lépéshez, segítenek, hogy rövidtávon kitűzhessünk célokat. Azt hiszem, hogy az értékrendszer adhat egy iránytűt is, másrészt pedig egy olyan rugalmasságot, ami visz előre, de megvéd a csalódásoktól, és legfőbbképpen azt adja, ami nekünk számít.

Lehet vagy érdemes a célok időintervallumát számszerűsíteni?

Egzakt módon biztosan nem, mert annyira gyorsan változik minden körülöttünk.

Mi a helyzet azzal, hogy merjünk nagyot álmodni?

Ez egy kettős kérdés, hiszen a gyerekeimnek én is azt mondom, hogy bármi lehet belőlük, ugyanakkor mindig van egy csillag, lábjegyzet mellé. Feleslegesen korlátozó dolgokat nem akarok teherként rájuk rakni, inkább a reális célkitűzésekben hiszek. Azért tudsz teljes erőbedobással dolgozni, amiről elhiszed, hogy meg tudod csinálni. Olyan dolgokba, amik kívül esnek minden racionalitáson, nem ölsz energiát, mert magad sem hiszed, hogy sikerülhet.

Mitől lesz jó a cél, hol érdemes elkezdeni a célkitűzést?

Az önazonosságnál. Minden módon passzoljon hozzád, de legalábbis mutasson egy olyan irányba, ami számodra fontos, értékes.

Mi van akkor, ha az ember egyszer már megtalálta a célját, volt egy jó ritmusa is, de mégis eljön egy pont az életében, amikor motiválatlan, és sehogy nem tud az útra visszatalálni? Elölről kell mindent kezdeni?

Nem kell, viszont érdemes felülvizsgálni a célkitűzést az adott kontextusnak megfelelően, mert más színezetet kaphat. Lehet, hogy ami korábban prioritás volt, az hátrébb sorolódik, más megvilágítást kap, és emiatt kevésbé lesz fontos, míg megint más felértékelődik. Az is lehet, hogy csak eltolódik, mert valami miatt nem megvalósítható épp, de ez a jövőben változni fog. Persze az is megeshet, hogy egészen más célok kerülnek előtérbe.

Ez összecseng azzal, amit korábban mondtál a folyamatos újragondolásról.

Én mindig, mindenkit óvok az automatizmustól, például, ha eddig így csináltam, holnap is így fogom. Azt vigyük tovább, ami jó, ami számunkra megfelelő, de ehhez az kell, hogy legyen bennünk egy folyamatos kételkedés, és merjük felülvizsgálni a szokásainkat, céljainkat, az időbeosztásunkat. 

Mi a helyzet a nemet mondással?

Számtalan oka lehet, amiért nem merünk nemet mondani. Kezdve az otthonról hozott mintákkal, a megszokásokkal, a korlátozó hiedelmekkel, hogy olyan dolgokat képzelünk el, hogyha nemet mondunk, akkor ez vagy az fog történni. Vagy a szokásos „én ezt nem engedhetem meg magamnak”. Biztos így van? Van, hogy nem lehet nemet mondani, mert olyan a szituáció, viszont érdemes megvizsgálni – és itt megint képbe jön az önismeret –, hogy tényleg erről van-e szó, vagy csupán kényelemről.

Még mindig azt tapasztalom a környezetemben, hogy az anyák nehezen engedik meg maguknak ezt a fajta luxust, hogy nemet vagy épp igent mondjanak valamire.

Ebben azt hiszem, iszonyú nagy felelősségünk van nekünk, anyáknak kollektíven. A vesszőparipám, amikor anyukás csoportokba valaki beposztol egy mémet, hogy „Énidő? Az meg mi? Ha-ha-ha”. És akkor közösen kacagunk, így erősítve egymást abban, hogy az anyának definíció szerint nincs és nem is lehet ideje önmagára. De tudod, kinek van erre ideje? Annak, aki felelősséget vállal a saját idejéért, és azért, hogy a gyerekének igenis arra az anyukára van szüksége, aki megengedi magának az énidő luxusát. Nem a mártír a jó anya, sőt, ahogy Vekerdy Tamás mondta: „Nem attól lesz valaki jó szülő, hogy napi huszonnégy órában összeszorított foggal strázsálja a gyerekét! Mindig az a fő kérdés, hogy az anya hogy érzi magát a kialakult élethelyzetében, mert a gyerek akkor van jól, ha az anya is jól van!” Ha csak picike énidőre van lehetőség, az is számít – merjük kiszakítani magunknak azt a napi pár percet (ha pedig több van, akkor mindenféle pironkodás nélkül többet)!

Egy utolsó kérdés, és elengedlek: kinek ajánlanád a könyvedet?

Nekem fontos szempont volt a megírásnál, hogy támogató és kedves legyen a könyv, inkább szeretettel terelgessen, és elhitesse az olvasóval, hogy bármire (észszerű keretek között) képes. Mivel az idő mindenkinek drága, bízom benne, hogy bárki kapaszkodót találhat benne.